Pipás olasz, Rossival és az öregúr elnökkel

Tavaly ilyenkor, 2010. december 21-én hajnalban, 83 éves korában elhunyt Enzo Bearzot, az olasz labdarúgó-válogatottat 1982-ben vb-elsőséghez segítő szakvezető. Más dicsőség is fűződik a nevéhez: ő a squadra azzurra csúcstartója, 1975 és 1986 között ugyanis 104 mérkőzésen irányította hazája nemzeti csapatát, amely élén egyetlen másik trénernek sem adatott meg ennyi találkozó.

A későbbi szakember játékosként szülőföldje, a saját kulturális identitással (sőt helyi nyelvvel, a friulival is) büszkélkedő északkelet-itáliai régió egyik csapatában, a Pro Gorizia színeiben kezdett futballozni, majd az Internazionale, a Catania és a Torino játékosa volt, amelyekben összesen 409 bajnokin lépett pályára.

A válogatottban pedig egyszer szerepelt – 1955 novemberében éppen a Népstadionban, ahol az Aranycsapat 2:0-ra felülmúlta vendégét. A hátvéd Bearzot 1964-ben, 37 éves korában vonult vissza az aktív játéktól. Ezután másodedző lett labdarúgó-karrierje utolsó, egyben leghosszabb ideig szolgált együttesénél, a Torinónál, és érdekesség, hogy klubcsapatot csupán egyetlen idényben irányított: az 1968–1969-es szezonban – a Serie C-ben – a Prato trénereként.

Az olasz szövetség felkérésére aztán rögtön utána elvállalta az U23-as válogatott irányítását, később 1974-ben Ferruccio Valcareggi segítője volt a nyugat-németországi világbajnokságon, majd Fulvio Bernardini mellett dolgozott. 1975-ben nevezték ki a felnőttek élére, és a keze alatt az évtized végére körvonalazódni kezdett egy príma csapat (a Zoff – Gentile, Scirea, Cabrini – Tardelli, Antognoni – Graziani, Rossi gerinc mentén).

Gárdájának az 1978-as nagy torna csoportkörében meglett a franciák, a mieink, illetve a házigazda argentinok skalpja is, azonban a középdöntőben a holland, osztrák, német trióból a későbbi döntős oranje már túl nagy falatnak bizonyult. A bronzérmet a brazilok ellen lehetett volna megszerezni, ám Franco Causio vezető góljára Nelinho válaszolt, majd az ördöngös Dirceu a 72. percben eldöntötte a találkozó sorsát.

Bearzot az 1980-as hazai Eb-re némileg megváltoztatta az alakulatát, beépült Fulvio Collovati és Gabriele Oriali, ellenben Paolo Rossi és bűntársai – közöttük több válogatott játékos – belekeveredtek a Totonero nevezetű emlékezetes fogadási botrányba, így épp a jól megérdemelt büntetésüket töltötték...

A kontinenstornán az olaszoknak bűn rossz játékkal újra be kellett érniük a negyedik hellyel (meccset egyetlenegyet nyertek, miközben négy találkozón csak kétszer voltak eredményesek...), így a vészes csatár- és gólínség miatt a kapitány az 1982-es vb előtt merészet húzott: Roberto Bettega sérülése miatt, minden ellenérvet félresöpörve beválogatta a keretébe Rossit, akinek a tehetségét ugyan senki sem vitatta, ám kétéves eltiltása után csupán 1982. április 29-én tért vissza a Juventusba, és mindössze három bajnoki volt a háta mögött!

Nem is lett volna jó megbontani az akkoriban csodálatos Juvéra épülő válogatott magot, no és a kispadon is csupa tehetséges fiatal ült (F. Baresi, Bergomi, Vierchowod, Dossena, Massaro) a rutinos Causio és Oriali mellett.

Elvileg könnyű csoportjukból (Lengyelország, Kamerun, Peru) mégis csak hajszállal, több szerzett góljuknak köszönhetően – egyetlen győzelem nélkül! – léptek tovább a peches afrikaiak előtt. A gyenge játék és a három vérszegény döntetlen miatt Bearzot megkapta a magáét a szurkolóktól és a médiától is, amire válaszul a szakember sajtócsendet hirdetett, a squadra azzurra pedig javulni kezdett.

És milyen látványosan! Beindult a szenzációsan magára találó, végül hat találattal gólkirállyá váló Rossi vezérelte henger: a középdöntőben Diego Maradona és argentin társai, majd a Zico (Socrates, Cerezo, Falcao...) igazgatta brazil futballművészek sem tudták őket megállítani, akárcsak az elődöntőben a lengyelek és a legvégén az NSZK.

Amikor a brazil játékvezető, Arnaldo Coelho lefújta a 3–1-re megnyert utolsó mérkőzést, az olasz tv-riporter, Nando Martinelli önkívületben csak ennyit hajtogatott, „Campioni del Mondo, Campioni del Mondo, Campioni del Mondo", miközben egész Itáliával együtt (vagyis inkább élén) ott tombolt a lelátón – pontosabban a VIP-páholyban, János Károly király és Helmut Schmidt kancellár oldalán – a 86. születésnapjához közelítő köztársasági elnök, Sandro Pertini is...

Enzo Bearzotnak oroszlánrésze volt a dicsőség elérésében, a magyarok ellen megnyert 1938-as döntő után 44 esztendővel megszerzett újabb, harmadik vb-trófea elhódításában, hiszen egyrészt foggal-körömmel ragaszkodott évek óta megálmodott alaptizenegyéhez (Zoff – Gentile, Collovati, Scirea, Cabrini – Conti, Marini vagy Oriali, Tardelli, Antognoni – Rossi, Graziani, illetve cserecsatárként Altobelli), másrészt óriási kockázatot vállalt fel Rossi beválogatásával, ráadásul végig kitartott az érthetően formán kívül kezdő, az első három fellépésén gólképtelen csatár mellett.

Ezt követően a gárda nagy meglepetésre nem jutott ki az 1984-es Európa-bajnokságra, míg újabb két évvel később, a mexikói vb-n címvédőként már a 16 között, a (mellesleg friss kontinensbajnok) franciák ellenében búcsúzott (0–2), így az „Öreg" lemondott. Az idős szakember egyébként 2002 és 2005 között ismét a szövetség rendelkezésére állt és a technikai bizottságot vezette. Milánóban hunyt el.

A lombard nagyvárosban került sor a gyászszertartására is. December 23-án több százan, köztük az 1982-ben világbajnokságot nyerő válogatott majdnem minden tagja búcsúzott tőle. A ceremónián a legendás kapus, Dino Zoff egy „A fiaid 1982-ből" feliratú koszorút helyezett el a koporsónál, amelyet Antonio Cabrinivel, Paolo Rossival és Marco Tardellivel együtt vitt be a templomba.

Odabent az első sorban foglalt helyet Giuseppe Bergomi is, akit a szakvezető mindössze 18 évesen vetett be a spanyolországi vb-diadalhoz vezető úton. „Bearzot megtanított rá, hogy tiszteljem az ellenfelet. A tőle kapott leckék meghatározták az életemet és a karrieremet" – emlékezett az Internazionale egykori korszakos védője, aki azon a Mundialon, tulajdonképpen rögtön egy világbajnoki arannyal robbant be a labdarúgásba.

Hátvédtársa, Collovati ezt mondta egykori kapitányukról: „Egy igaz ember volt. A mérkőzések után mindig időt szakított arra, hogy beszélgessen a szurkolókkal, és elmagyarázza nekik az alkalmazott taktikát. Az élet és a futball mestere volt."

Végezetül lássuk, hogyan vélekedett a – néhány éve egy tekintélyes fórum szakmai listája által a sportág történetének legnagyszerűbb 25 edzője közé sorolt – trénerről a 29 évvel ezelőtt a világ tetejére kapaszkodó csapat főhőse, illetve (már akkoriban is) veterán kapusa.

„Olyan volt számomra, mint az apám, nélküle nem hódíthattam volna meg azokat a csúcsokat, amelyekre felértem″ – nyilatkozta Rossi, míg Zoff így fogalmazott: „Bearzot olyan értékek mentén élte az életét, amelyekhez végig hű maradt. Mindannyiunk számára példakép volt″.