Úszóklasszisunk és vízi csata, parti bunyó

Bármennyire szépít is az idő, ilyen sok esztendővel az események után sem mondhatunk mást: az 1904-es ötkarikás játékok úszóversenyeire St. Louisban éppen úgy jellemző volt a botrány, az ellentmondás, a zűrzavar, mint a harmadik újkori olimpia egészére. Az amerikaiak az ötkarikás játékok versenyeit nem tekintették másnak – akárcsak a párizsiak négy évvel korábban –, mint a világkiállítás, azaz a főesemény iránti érdeklődés felkeltésére szolgáló eszköznek.

A kaotikus körülményeket megsejtve az angolok és a franciák zöme bojkottálta az eseményt, maga Pierre de Coubertin báró, a modernkori játékok apostola sem ment el, személyes képviseletére a NOB német tagját, Willibald Gebhardtot és a magyar Kemény Ferencet kérte fel.

A tengerentúliak azt ígérték, hogy az európaiakért külön hajót küldenek, ám később elfeledkeztek az egészről – az utolsó pillanatban kellett pótmegoldásról gondoskodni. Az egy hétig tartó óceánátkelést pedig még ugyanennyi időt felemésztő vasúti döcögés követte New Yorkból a Mississippi mellé, a préri határáig...

A szállást óriási hodályok jelentették, a víz ihatatlannak bizonyult (a további fertőzéseket elkerülendő a németek sörre, a házigazdák és a mieink tejre értek át, de mondani sem kell, sokaknál az is komoly emésztési panaszokat okozott...), a koszt pedig – bosszantó gyakorisággal bölényhúst szolgáltak fel – nehezen volt elviselhető.

A megrendezett majd' négyszáz (!) versenyből a NOB később még a negyedét sem ismerte el hivatalosnak, s ezek közül – jellemzően – csaknem mind hazai sikerrel végződött, miután ők adták a résztvevők túlnyomó többségét is.

Ahhoz, hogy további elképzeléseink legyenek a helyzetről, bőségesen elegendő, ha az úszóprogramról ejtünk néhány szót, amelynek szeptember 5. és 7. között a világkiállítás területén létesített mesterséges tó adott otthont. A tavacskát egy kis folyó táplálta, s ennek következtében kiszámíthatatlan áramlatok is keletkeztek a vizében.

A magyar színeket ketten képviselték: az 1900-as olimpián 200 és a 4000 méteres gyorsúszásban ezüst-, 1000 méteren bronzérmes Halmay Zoltán (aki utóbb még Londonban is indult, és ott 100-on, illetve a váltóval is második lett), valamint Kiss Géza.

Küldöttségünket rajtuk kívül még két atléta, a magasugró Gönczy Lajos és a sprinter Mező Béla (akinek a gyomrát súlyosan megviselte a „bölényhúskúra"), valamint a MASZ titkára, Sztankovits Szilárd, illetve a csapatvezető, Muzsa Gyula (későbbi NOB-tagunk, illetve a MOB első embere 1928 és 1941 között) alkotta a már említett Kemény Ferenccel együtt.

Sztankovits tettleges hőse a történetünknek, s a legjobb lesz, ha át is adjuk neki a szót azzal, hogy az első napon, 1904. szeptember 5-én a 23 éves Halmay a fagerendákkal, deszkapallókkal, tutajokkal kezdetlegesen összetákolt „uszodában" simán utasította maga mögé 100 yardon a mezőnyt. Másnap az 50 yardos gyorsúszásban ismét rajthoz állt. A többit mondja el Sztankovits Szilárd, akit azzal kértek fel versenybírónak, hogy nevezze meg a célba érkezéskor az első helyezettet:

„Előfutamát Halmay 29.6-tal nyerte, az amerikai Scott Leary meg 28.2-vel az övét – írta jelentésében a sportvezető. – Kitűnő start után jó darabig együtt haladt a társaság, nem lehetett tudni, ki lesz a győztes. Félúton Halmay végre némi előnyt szerzett, de Leary, aki közvetlenül mellette úszott, lehúzta őt (ez vélhetően úgy értendő: utolérte – a szerk.), és élethalál-küzdelem fejlődött ki a két ellenfél között. Leary karcsapásai voltak a gyorsabbak, Halmayé az erőteljesebbek. Leary időközönként el-elmaradt, de nyomban behozta.

Amikor már csak néhány méternyire voltak a céltól, Halmay teljes erőből belefeküdt, és egylábnyival (30 cm) előbb ért a célba. Mögöttük két lábbal Charles Daniels jött... (Ő két hosszabb távon, aztán váltóban, továbbá 100-on négy évvel később, vagyis összesen négyszer állhatott fel a dobogó tetejére – a szerk.)

Azonnal jelentettem, hogy Halmay volt az első, de ugyanekkor az a célbíró, aki a második helyezettet nézte, szintén Halmayt jelentette – másodiknak. Ebből hosszas és kínos vitatkozás, majd kellemetlen verekedés támadt, melybe beleavatkoztak a trénerek és a körülöttünk lábatlankodók is, de nekem alig adott valaki igazat.

Már-már ki akarták hirdetni győztesnek Learyt, ám erélyes fellépésem folytán elhatározták, hogy a kérdést a vezetőbíró elé viszik. Minden erővel igyekeztek a Ner-Pyrah nevű vezetőbírót befolyásolni, de mindkét célbírónak egyformán helyt adott, holtversenyt hirdetett ki és versenyt rendelt el kettőjük között...

Nagy előkészülettel és izgalommal fogtak hozzá az új versenyhez. A sok elővigyázati rendszabály azonban feleslegessé vált, mert Halmay már az indulásnál előnyt szerzett... (A St. Louis Globe Democrat természetesen szintén beszámolt a viadalról, s azt írta, hogy »Leary elaludt és bennragadt a rajtnál« – a szerző) Úszónk egész úton ura volt a helyzetnek, előnyét folytonosan nagyobbítva végül 28 másodpercet úszva fölényesen, négylábnyi előnnyel győzte le kemény ellenfelét."

Sztankovits sorait hadd egészítsük ki a helyi lap riportjából kiemelt leírással. Az újraúszást egyáltalán nem érdektelen előjáték vezette be: az első rajtnál Halmay kiugrott, a másodiknál pedig Leary tette ugyanezt. A harmadik kísérletnél a magyar versenyzőnek helyén volt a szíve, jobban bírta idegekkel: pontosan startolt, míg ellenfele éppen annyit késlekedett, amennyi végül a kettejük ideje közti különbség lett a célba érkezéskor. Leary 28.6-ot úszott, tehát hat, döntő fontosságú tizedecskéről volt szó...

Sztankovits továbbá azt sem részletezte a „kellemetlen verekedést" illetően, hogy ő az első verseny hajrája közepette, mielőtt Halmay becsapott volna a célba, már örömittasan elsőnek kiáltotta ki, amint erről a városi sajtóorgánum ugyancsak tájékoztatta az olvasóit.

Ezt többen is zokon vették, amire ő megsértődött, és alaposan orrba vágta az egyik, közelében hőbörgő tiltakozót. Nem tudni, nem derült ki, ki is volt a vérző orral méltatlankodó egyén, de hát 107 év után egy ilyen apró kis részlet ugyan kit érdekel?