Hamilton méltó párja, s a legsikeresebb fiú

A Benettontól évi 30 milliós fizetéssel elcsábított Michael Schumachertől nem titkoltan azt remélték a romjaiból Jean Todt munkája révén még épp csak éledező Ferrarinál, hogy a német pilóta – a vele együtt érkező Ross Brawn „stratégával" és Rory Byrne tervezővel együtt – visszavezeti majd a csúcsra az egyéni vb-diadalról 1979 óta csupán álmodozó gárdát.

Mindez szép fokozatosan meg is történt, sőt minden korábbinál fényesebb uralkodásba kezdtek, de egyelőre sem ők, sem a trió által elhagyott Briatore-gárda nem lehetett igazán veszélyes a korszak legerősebb alakulatára, a Williamsre.

A grove-iak főnöke, Sir Frank erre a szezonra a McLarenhez távozó David Coulthard helyére az IndyCar bajnokát, Jacques Villeneuve-öt szerződtette, és noha a szintén a tengerentúlról áthozott, hasonlóan jó nevű Michael Andretti 1993-as példája (ő Ron Denniséknél mondott csődöt) miatt számos bírálat érte a választása miatt, az idő végül a kerekes székes tulajt igazolta: a legendás Gilles Villeneuve fia nem hozott szégyent a rivális maranellóiaknál egykor imádott édesapja emlékére.

Hill év közben nem tudta vele szemben eldönteni a vb-trófea sorsát, ám az utolsó előtti állomás hivatalos edzésén megtette az utolsó előtti lépését az áhított cím felé: a portugál tengerparton található üdülőváros pályáján ő szerezte meg a legjobb rajtkockát, abban az évben immár kilencedszer (ráadásul sorozatban 16. alkalommal kvalifikálta magát az első sorba, amivel a vonatkozó örökranglistán fellépett a holtversenyes második helyre Ayrton Senna mögé).

Az angol 13 ponttal vezetett összetettben, s Estorilban egyetlen bibi volt szombaton a szempontjából: az évad legkisebb, pole-ról határozó különbségével (9 ezredmásodperc) megelőzött nagy vetélytárs kanadai közvetlenül mellőle startolhatott (ők ketten már nyolcadszor dupláztak az esztendő során). Ha azonban – a mezőny bármely részében – megveri, övé a végső elsőség, sőt még egyéb másik esetekben is.

A 15 évvel ezelőtti Portugál Nagydíj 1996. szeptember 22-i rajtjánál Damon Hill „világbajnoki módon" indult, rögtön az élre állt (illetve ott maradt). Mögüle a benettonos Jean Alesi szintén remekül bújt ki, de még a jobbról középre húzó Schumi is elment a kissé lassan kapcsoló Villeneuve mellett.

Mi több, az utóbbi nehezen bírta tartani a lépést a némettel, viszont a 8. körben mégis utolérte, s az egyenesekben megpróbálta támadni a Ferrarit. A 16. körben aztán Villeneuve a célegyenes bejárati kanyarjánál felismerte a megfelelő pillanatot, és egy kerék kerék elleni emlékezetes csatában a célvonalhoz érve lehagyta Schumachert.

Ami Alesit illeti, az első boxkiállások után két pozíciót vesztett, és bár a másodiknál majd újra legalább a német elé került, a harmadiknál megint fordult köztük a sorrend. De a csereberéjükön kívül akadt más érdekesség is: miközben fél távon túl még mind a húsz pilóta versenyben volt, a 48. körben Mika Häkkinen és Coulthard gépe összeért, s a pontzónán kívül autózó McLarenek furcsa afférja miatt egyaránt ki kellett menniük szerelésre – a finnek végleg, de a skót esélyei is elszálltak ezzel.

Az 50. körben járt kint harmadszor a szerelőinél Villeneuve, aztán visszadöngetett a pályára, pont az őt addig megelőző Hill orra elé egy centivel! És mivel az élcsoport sorrendje a továbbiakban nem változott, már a negyedik GP-jét nyerte meg, amivel ő lett minden idők legeredményesebb újonca! Sőt a későbbiekben is egyedül Lewis Hamilton érte utol (2007), aki – ha szőrszálakat hasogatunk – picit eredményesebben is mutatkozott be a 4–5–3-as „éremtermésével" (szemben az eggyel kevesebb GP-n induló elődjének 4–5–2-jével).

Jacques mögött az elégedettnek tűnő Hillt, továbbá Schumit intették le dobogós pozícióban, míg a maradék pontokat Alesi, a kilenc viadal után végre újra célba érő Eddie Irvine, valamint Gerhard Berger kapta meg, utóbbiak a másik Ferrarival, illetve Benettonnal. (Az írt amúgy a start előtt még a vb sorsáról kérdezték, mire ő ekképp felelt: „A f...omat se érdekli, hogy ki lesz a világbajnok...")

Hill tehát ötven körön át úgy érezhette, hogy teljesült a dédelgetett álma, csakhogy az estorili száguldás hetven körig tartott. Mégis az volt az ember érzése, hogy az angol nem erőltette a hajrában az üldözést, hanem beérte azzal, hogy a záró versenyre 9 pont előnnyel utazhat: vagyis három héttel később Szuzukában már egy hatodik hely is elég lehetett neki.

Előtte azonban még történt vele más is. Már a portugáliai napok elejétől legalább akkora izgalmakat keltett a '97-es pilótaülésekért folyó „csata", mint ami az aszfaltcsíkon folyt. Nyílt titokként kezelték, hogy az angol versenyző Eddie Jordan autójára viszi majd át a remélt 1-es rajtszámot, mivel „állítólag már 99 százalékban megegyezett az ír alakulattal".

Ekkor már hetek óta tudta, hogy nincs állása a következő idényre. Bár menedzsere szerint Frank Williams nem indokolta meg, hogy miért nem hosszabbítanak szerződést, valószínűleg (legalább részben) az állt a háttérben: a „fukar" vezető nem akarta megvárni, hogy a vb-cím várható megnyerése esetén a pilóta magasabb fizetési igényekkel álljon elő, így inkább a jóval olcsóbb Heinz-Harald Frentzent hívta el a Saubertől.

A Villeneuve sikerét hozó hétvége előtt annyit lehetett tudni, hogy amikor kiderült, Hillnek a Williams kiadja az obsitot, a Renault mindenképpen szerette volna átvinni a másik, általa „motorizált" istállóhoz, a Benettonhoz.

Flavio Briatorének azonban Bergerrel és Alesivel is élt a megállapodása, és mivel csapaton belül az osztrák helyzete volt erősebb, utóbbinak kellett volna távoznia. Ebben az esetben viszont a Renault hatalmas öngólt lő, hiszen az egyetlen francia sofőrjét engedi el, ráadásul (valószínűleg) a nagy rivális Jordan-Peugeot-hoz.

Hill számára tehát bezárult a Benetton és a McLaren felé vezető út (Dennis megerősítette a Häkkinen, Coulthard duót), míg a debütálni készülő Stewart Racinghez ő nem akart menni. Maradt tehát az ír Jordan, ahol az akkoriban Dublinban élő favoritot a cirkusz egyik legerősebb hajtóműve és a főszponzor dohánygyár milliói várták – volna. Mert mint Estoril napján bejelentette: (némi meglepetésre) a Tom Walkinshaw-féle Arrowshoz szerződött.

Ott aztán az emlékezetes magyarországi második helyén kívül mindössze egyetlen pontot szerzett 1997-ben egy gyenge kocsival, így a megelőző évek nagy vb-csatáinak egyik hőse létére még az első tízbe sem tudott kerülni összesítésben – mialatt Villeneuve világbajnok lett...

Hill eztán ment át a Jordanhez, ahol két év alatt csak egyszer került dobogóra (igaz, Spában ő nyert), és egy a 6. záró helyezése (1998) után a befejező szezonjában már tulajdonképpen az arrowsos jelentéktelenségbe süllyedt vissza.

1996 viszont még az ő esztendeje volt: Japánban a pole-t kiharcoló kanadai ellenfele hamar visszaesett, majd a kereke is elgurult (mármint szó szerint), így az angol a továbbiakban békésen haladhatott a leintés felé. Ő pedig, ha már úgyis az élen állt, méltóképpen ott is maradt, azaz 19 pont fórral győzött.

Noha év közben olykor bizonytalannak tűnt, végül két elszalasztott lehetőséget követően mégis véghezvitte, amit szeretett volna. Az előző két sorozatban kikapott Schumachertől, de most ő kerekedett mindenki felé, amivel egyúttal sporttörténelmet is írt: soha addig nem tudta megismételni valamely világbajnok édesapa sikerét (esetében Grahamét: 1962, 1968) az őt követő csemete. Damon Hill pedig máig az F1 egyetlen „másodgenerációs" világbajnoka.