Dárdai Pál fejjel védett, s világklasszis lett

Igazi rangadóra került sor 2006. szeptember 17-én, vasárnap délután Berlinben, de a Hertha–Schalke találkozó nemcsak hagyományosan pikáns jellege miatt volt érdekes a játékosok és szurkolók számára, hanem a tétje miatt is. A szombati összecsapások érdekesen alakuló eredményei után ugyanis tudni lehetett, hogy amelyik gárda a másik fölé kerekedik, az a többiek botlását kihasználva csaknem egy hétig, az 5. fordulóig a tabella élén áll majd.

A legnagyobb példányszámú német napilap, a Bild pedig két magyarral vezette fel a fővárosiak és a gelsenkircheniek csúcsmeccsét. A negyedoldalas hirdetés mellett csupán egy picinyke írás jutott a két klub nagyhatalmú menedzserének, Dieter Hoenessnek, illetve Rudi Assauernek, amúgy a hetvenes évek elején a HBSC-nél légióskodó Varga Zoltán, illetve Dárdai Pál vitte a prímet.

Ha nem honfitársról volna szó, azt is írhatnánk, hogy az utóbbiról szóló cikket nemcsak méretes, hanem ijesztő fotóval illusztrálták: a középpályás ökölbe szorított kézzel, üvöltő oroszlánt idéző arccal nézett farkasszemet az olvasóval. Mindamellett a szöveg sem volt gyenge:

„Ez a mérkőzés megkülönböztetett figyelmet kíván, más, mint a többi. Más nekünk, labdarúgóknak, és persze más a szurkolóinknak is – idézte a lap a 48-szoros (azóta, összesen 61-szeres) válogatott magyar játékost. – Tudjuk jól, egy Hertha-futballista két dolgot nem tehet: nem igazolhat a Schalkéba, valamint nem szenvedhet vereséget a Schalkétól."

Három nappal korábban az Odense elleni – nem túl jól sikerült – hazai UEFA-kupa-találkozót (2–2) combsérülés miatt kénytelen volt kihagyni (edzőjével egyeztetve, a hétvégi jó szereplése érdekében ő maga döntött így), de most visszatérésre készült.

„Szó sem lehet arról, hogy némi fájdalom miatt ne lépjek pályára, a magas adrenalinszint úgyis elfeledteti a bajomat. Mint említettem, csak az számít, hogy három pontot szerezzünk, s ezzel megelőzzük riválisunkat" – zárta mondandóját a német lapnak Dárdai Pál, majd a Nemzeti Sportnak nyilatkozva külön felvillantott egy itthoni vonatkozást is: „Itt, Németországban olyan a Hertha–Schalke, mint odahaza a Fradi–Újpest."

Ennek megfelelően nagy csata volt a pályán, és a nézők, körülbelül 60 ezren, ha nem is mindig látványos, ám élvezetes mérkőzést láthattak a vb-döntő stadionjában. S ami a legfontosabb, nemcsak csapatuk jó játékának, hanem győzelemnek is örülhettek, ugyanis a berliniek 2–0-ra megverték Ruhr-vidéki vendégeiket, így a Falko Götz vezette társulat több év után újra a Bundesliga élére állt!

Mindebben fontos szerepet játszott Christian Giménez, aki mindkét találatot szerezte. Légiósunk már korábban felhívta az NS figyelmét a támadóra, mondván: átigazolásával megoldódni látszódtak a Hertha csatárgondjai. Annyi bizonyos, hogy a duplázó argentin nem csupán a labda megtartásában jeleskedett, hanem mindig ott tűnt fel, ahol éppen szükség volt rá.

Ugyanúgy, mint a magyar válogatott csapatkapitánya, aki újból góltól mentette meg együttesét, miután egy kapuba tartó labdát fejelt ki. „Kapusunk, Christian Fiedler a mozdulatom után megkérdezte: minek fejelgetem ki a labdát, miért nem vettem mellre?" – viccelődött utóbb Dárdai.

„Persze nem szabad elhinnünk magunkról, hogy nagyon jók vagyunk – folytatta. – Egy-két napig szabad ünnepelni, meg is tesszük, ám a kedd délutáni edzésre már úgy kell lemenni, hogy semmi másra nem koncentrálunk, csak az újabb találkozóra. Két olyan meccs következik, a Mainz és a Dortmund ellen, amelyeken nem lehetetlen győznünk, de ehhez sok munka kell. Ha sikerülne összesen hat pontot szereznünk, akkor óriási önbizalommal utazhatnék haza a válogatott mérkőzésére."

Mivel a Hertha – mint láttuk, az örök ellenlábast 2–0-ra legyőzve – a tabella tetejére ugrott, nem csoda, hogy a szurkolók még másnap reggel is úgy ünnepelték kedvenceiket, mint az 1999-es Bajnokok Ligája-meneteléskor. Ami, azaz aki az előző évezred végi, illetve a 2006-os sikerben közös volt: Dárdai Pál.

– Most jó berlininek lenni?
– A legjobb! – vágta rá a fővárosi együttest ekkor immár tíz éve erősítő, pécsi születésű középpályás. – Ha azt mondom, nagy élmény volt a vasárnap este, visszafogottan fogalmazok, a nagyon nagy élmény közelebb áll a valósághoz.

– No igen: a több mint hatvanezer néző remek hangulatot tud teremteni.
– Tényleg klasszak voltak a drukkerek. Szegények, alig győzték kivárni, hogy egy jót ünnepelhessenek: az elmúlt két-három esztendőt bizony laposkúszásban töltöttük. A lefújás után legalább ötvenezren maradtak a helyükön, hosszú ideig be sem engedtek minket az öltözőbe. A kötelező tiszteletkör után különböző mondókákat skandáltunk velük, közben hol leültünk, hol felálltunk; képzelheti, a kilencvenperces rakkolást követően, hullafáradtan milyen kellemes volt ugrabugrálni... A gyakorta felzúgó „Spitzenreiter, Spitzenreiter", vagyis az „éllovas, éllovas" rigmus azért adott annyi erőt, hogy kihúzzuk valahogy a „harmadik félidőt" is.

– Milyen a Bundesliga „felülnézetből"?
– Csodálatos. A teletexten lévő tabellát lefagyasztom, a következő napokban ez lesz a háttérkép a számítógépemen. A berlini Kurier szerkesztői is hozzám hasonlóan gondolkodhatnak: amint a kukoricapelyhes dobozok hátulján a kivágható játékokat szokták jelezni, a hétfői számban úgy keretezték be a bajnokság állását. A Hertha hívei közül szerintem sokan megragadták az alkalmat, és már nyúltak is az ollóért.

– Legutóbb mikor szabdalhatta szét az újságot ezen okból?
– Még Jürgen Röber idején, tehát évekkel ezelőtt álltunk az élen. Ugyanígy néhány forduló telt el, ám a sorsolásunk most jóval nehezebb volt, mint akkor. Ezért is nagy szó, hogy ilyen jól szerepelünk.

– A mérkőzés előtt azt mondta: ha megverik a Schalkét, egy hónapig dédelgetik majd a szurkolók.
– Jelentem, hétfő reggel elkezdték: nagyobbik fiamat, Palkót kísértem ki a buszmegállóba, amikor azt láttam, hogy azok a szomszédok, akiket nem is érdekel a foci, hüvelykujjukat felfelé mutatva jelezték, szép volt, Pál! A közértben, ahová szinte naponta járok, pedig az a raktáros veregette meg a vállam, aki máskor hozzám sem szól.

– Édesapja a helyszínen nézte végig a meccset. Tőle kapta a legnagyobb dicséretet?
– Gratulált, és azt mondta, jól játszottam. Egyébként én is úgy érzem, hogy ezúttal nagyon jól ment, amit kért tőlem az edző, maradéktalanul végrehajtottam. Menedzserünk, Dieter Hoeness csak annyit súgott a fülembe: Weltklasse! Roppant hízelgő, hogy szerinte világszínvonalon futballoztam, és persze a drukkerek szeretete is jólesik, de tisztában vagyok vele: a földön kell maradni.

– Amint hallom, azért a kedvével semmi gond.
– Miért lenne? Listavezetők vagyunk, hétfőre szabadnapot kaptunk, hosszú idő után egy teljes napot a családdal tölthettem, apuval együtt érkező nagybátyám szenzációs szarvastokányt és zöldségbe ágyazott vaddisznókarajt készített, s mivel ehhez finom vörösbor dukál, abból is megittunk egy-két pohárral. Berlinben kevesen tudják: én ettől tudok ilyen sokat futni...

És még futott eztán is, sokat. Így aztán bár a Hertha a következő három körben végül csak két pontot kapart össze és a ligalesőség pünkösdi királyságnak bizonyult (sőt a szezon végén a gárda csupán tizedik lett, szemben a megelőző hatodik pozícióval), a 2006–2007-es évad mind a bajnoki pályára lépések számát (28), mind a szerzett gólokat (3) tekintve „top háromba" került Dárdai Pál karrierjén belül, s mire majd' másfél évtizedes németországi profi pályafutását idén lezárta, a német főváros futballrajongóinak szemében igazi legendává vált.

Nem véletlenül: végig kitartott a Hertha mellett – az első és utolsó idényében a Bundesliga 2-ben is –, mindig kellő alázattal játszott és szorgalmasan teljesített, továbbá 286 német élvonalbeli meccsével (valamint további 11-gyel a másodosztályban) ő a patinás klub történetének legtöbb bajnokin pályára lépő futballistája. Magyarként.