Három a magyar igazság - íme, a középső!

Margaret Thatcher mondta egyszer: „Mindjárt másképp fest ez a világ, ha az ausztrálokat megverjük krikettben." Nálunk is megvan ennek a párja.

Amikor pólócsapatunk megnyerte minden idők egyik legfantasztikusabb mérkőzését, a firenzei Eb-döntőt, már odafigyeltek azért a győztesekre, de egy határon belül. Az 1999-es aranyakat követően, a sydneyi olimpia évében még nem kellett korlátokkal elbarikádozni az együttes öltözőjének előterét a Margitszigeten. A 2000-es diadal és a budapesti Eb után a rácsok és a marcona őrök elengedhetetlen kellékeivé váltak a szigeti meccseknek, rendre akkora tolongás alakult ki az imádottak körül.

És ez 2004-ben átsugárzott az Attika-félszigetre is. Athénban az volt a legszebb, hogy csapataink szinte végig hazai pályán játszottak. Az olimpiai utak árait tekintve már-már elképesztő, hányan gondolták úgy, hogy százezreket áldoznak a szurkolás érdekében.

Valamennyi együttesünket pontszerző helyig hajszolták a drukkerek – a zárónapra ugyanakkor világossá vált: érmet csak a férfi vízilabdázók szerezhetnek. Olyan ember viszont nem akadt az uszoda lelátóján, aki megelégedett volna az ezüsttel. Nem is a több száz euróról volt szó, hanem a pólósokról, akik mindig nyernek. Addig legalábbis így történt, s már csak ezt az egyet kellett megfogni.

Eleinte kissé riasztóan hatott, mennyire kongott a tribün a görög szurkolók bánatos elbandukolását követően, ám mire elkezdődött a bemutatás, piros-fehér-zöldben pompázott szinte az egész karzat. Azt ugyan nem lehetett tudni, miként csinálták ezt, hiszen a két meccsre egyazon jegy volt érvényes, és a letépett bilétával elvileg már nem nyílt mód visszajönni – mindazonáltal honfitársainkat e téren sosem kell félteni.

Szóval a hangulat remek volt. Egészen a ráúszásig. Azt követően nem sokkal óriási csönd támadt. Sokkolva ültek a mieink, csak a maroknyi szerb és montenegrói zajongott, elég hangosan. Beletelt egy kis időbe, amíg visszajött a létesítmény „magyar hangja", igaz, a félidőben már egészen elfogadhatóan érezte magát mindenki. Ám a harmadik felvonásban újra megfogtak minket.

Persze amíg van egy negyed, addig remény is van. A tábor pedig a torna MVP-jének megválasztott, a fináléban négy gólt (köztük a mindent eldöntő találatot) szerző Kiss Gergőékkel együtt ismét feléledt. Hét hétnél már akkora volt a tombolás, hogy érződött, itt nem veszíthetünk.

Amikor átvettük a vezetést, olyan karnevál terítette be a lelátót, hogy a délszláv kapitány, Nenad Manojlovics gyorsan időt kért, mert érezte, a pokoli hangorkánban végérvényesen elolvadhat a csapata. Ám ezzel csupán kitolta a végzetüket: a szerbek megzavarodtak, a magyarok uralták a meccset – egészen a dudaszóig.

Az érzelmeiket viszont már nem tudták fegyelmezni: fékevesztettebb ünneplés tört ki, mint Sydneyben. „Naná, hogy az volt – idézte vissza utóbb a mámor pillanatait Kásás Tamás. – Valahogy sokkal jobban magával ragadott ez a siker. Négy éve fiatalok voltunk, jött az egész magától, a döntő már a félidőben eldőlt. Ez viszont, ez valami teljesen megfoghatatlan."

Klasszisunkkal kapcsolatban érdemes felidézni egy röpke epizódot a mérkőzésből:
– Kása, fáradt vagy?
– Miért ne lennék fáradt?!
– Jó, csak mert van még egy negyed.
– Nyugi, ki fogom bírni...

Ez a minidialógus Kemény Dénes és Kásás között játszódott le a harmadik és a negyedik szakasz közti szünetben. A játékos kissé indignálódva válaszolt – „nem csodálom, öt hétnél még inkább kifacsartnak érzi magát az ember", mondta utóbb az edzője –, majd visszament, és két góllal valamint egy gólpasszal ügydöntő mértékben járult hozzá címünk megvédéséhez.

Vagyis – dehogy ahhoz. „Igaza van Molnár Tominak, nekünk nem kellett megvédeni az aranyérmünket, az elsőt már nem veheti el tőlünk senki. Mi szerezni akartunk még egyet" – idézte fel újra az olimpia előtti célokat a szövetségi kapitány, aki többek között azért válhatott minden idők legeredményesebb magyar trénerévé a második arany begyűjtésével, mert relatíve reménytelen helyzetben is képes volt olyat mondani, amivel hatni tudott megroggyanni látszó együttesére.

Például a fenti párbeszéd kezdeményezésével, amellyel talán kissé felpiszkálta Kásás önérzetét. Vagy azzal, hogy folyamatosan biztatta játékosait még 5–7-nél is, nem kiabált velük az amatőr módon bekapott találatok miatt. „Annyit mondtam, hogy lehetőleg ne kapjunk gólt, elöl ugyanis lőni fogunk kettőt vagy hármat, ebben biztos voltam." És abban, hogy a szerbeknek ugyanez egyszer sem jön össze?

„Tagadhatatlan, a sikerünkben ők is részvényesek, elvégre érthetetlen módon elkezdtek kapkodni – felelte a mester. – Illetve ha azt veszem, hogy ebben a szezonban hatból ötször megvertük őket, akkor talán van némi közünk az elbizonytalanodásukhoz. Végül az idei hét mérkőzésen húsz-harminc százalékon tudtuk őket tartani a fórjaik kihasználásánál, ami részünkről nagy teljesítmény. Egyébként az a gyanúm, hogy ők sem gépek, és ez mégiscsak egy olimpiai döntő volt."

Egy másik kulcsmomentumnak Szécsi Zoltán „magánszáma" tűnt: 5–7-nél úgy nekiment a védőtársainak – verbálisan –, hogy az már-már tőle is riasztónak hatott. Igaz, a nagyjelenetét követő 13 percben egyszer sem kellett maga mögött kotorásznia...

„Egy kapus veszekedjen a védőkkel, ez teljesen rendben van – kommentálta a történteket Kemény Dénes. – Még akkor is, ha esetleg ő hibázott. A védő ne érezze azt, hogy nem bízhat a háta mögött lévőben, mert attól fogva esetleg már ő sem tesz meg mindent. Azaz a kapus éreztesse, hogy ő a főnök."

Nagyjából ilyeneken múlt az arany megszerzése – amúgy a fenomenális záró hét percre készült egy tömörebb megfogalmazás is: „Egyszerűbb volt ezt a negyedet megfogni, mint várni további négy évet."

Egyébként 2004. augusztus 29-én nyolc év munkája érett be tökéletesen. „Olyannyira tudatosak voltak a játékosok, hogy igen kevés tennivalóm maradt. Annyit engedtek beleszólnom, hogy legközelebb megint jól játsszanak, de egyébként mindent megoldottak maguk. Ha már az amerikai kosárlabdázók Dream Teamje nem szerepelt a várakozások szerint, akkor talán mondhatom: mi a teljesítményünkkel rászolgáltunk az ő nevükre. Utólag belenézve néhány meccsbe... Szóval néha tényleg álomszerűen pólóztunk."

Nenad Manojlovics is sportszerűen elismerte: „Ha egy csapat egy döntőben tizenhárom percig gólképtelen, az nem nyerhet. A kezünkben volt az arany, ám képtelenek voltunk élni a lehetőséggel. A magyarok fantasztikusan játszottak az utolsó negyedben, el kell ismernünk, ők a legjobbak a világon."

A magyar közönség tombolása ugyancsak élményszámba ment, avagy ahogy a szakvezető látta: „Amit két héten keresztül kaptunk a szurkolóktól, azt elég snassz volna az elcsépelt tizennegyedik játékos közhellyel megválaszolni. Nem tudunk nekik elég hálásak lenni, hogy esetünkben sosem sakkoztak, melyik eseményt válasszák, hanem mindig beterítették a lelátót.

Visszaadhatatlan, micsoda segítség az, amikor egy, a kívülálló számára is látványos lefordulásgól után a szokottnál is nagyobb a tombolás. Beteljesülés játékosnak, kispadnak, nézőnek egyaránt, növeli az önbizalmunkat, hogy a tábor felnagyította a huszáros ellentámadásunk jelentőségét.

Azt kell mondanom, valahányszor elkaptuk a fonalat, olyan buzdításban volt részünk, hogy attól fogva egyszerűen nem engedhettük ki a kezünkből. Mint ahogy azt is külön köszönöm, hogy az olimpiai faluból a ráérő sportolók és edzőik is rendszeresen kijöttek: ez nagy elismerés számunkra."

A drámai diadal után egyébként az uszoda környéke nem egyhamar csendesedett el: még a szomszédos stadionban zajló záróünnepség hangeffektjei sem nyomhatták el szurkolóink ünneplését. „Magyarország, Magyarország, hej, hej!" – skandálták több mint egy órával a lefújást követően. Nekik is járt volna egy arany, avagy egyetlen náció sportolóit sem lelkesítette ennyire lelkes és ennyire szervezett tábor a görög fővárosban.

Ez olyasmi, amit mindenki tapasztalhatott, de a siker mögött talán rejlett valamiféle „titok" is. Hogy mi lehetett az? Kiolvasható abból a párbeszédből, amely Kemény kapitány és Benedek Tibor között zajlott nem sokkal a döntő után, a folyosón. A mester szerint azért nem rossz, hogy így alakult, „elvégre a jugók éppúgy megérdemelték volna ezt az aranyérmet". Mire a csapatkapitány: „Nincs igazad, Dénes. Az ő csapatukban ugyanis nincs meg a miénket mindvégig összetartó, egymás iránti szeretet."

Igen, talán ez volt a leglényegesebb. „Soha, a mérkőzés egyetlen pillanatában sem jutott eszembe, hogy kikaphatunk – csatlakozott a témához kicsit később Varga Tamás. – Annyira csapat vagyunk, annyira képesek vagyunk meghalni egymásért, hogy mindvégig tudtam, előbb-utóbb fordítani fogunk."

Összegzés gyanánt. Ez volt a magyar vízilabdázás nyolcadik ötkarikás győzelme. Megvédtük már a „koronánkat" Berlinben, aztán Melbourne-ben is – ám az athéni címvédéssel, azzal, hogy hétből hétszer nyertek egy olimpián (utánozhatatlan: egyaránt kétszer verték meg az ezüst- és a bronzérmest!), egyszóval ezzel váltak minden idők legnagyobb magyar válogatottjává a Kemény-legények. És egyúttal a legnagyobbá a póló egyetemes történetében.

Ez utóbbi megállapításokat az NS tudósítói fogalmazták meg a mámor perceiben. S mindezt anélkül, hogy (biztosan) tudhatták volna: lesz ez még ennél feljebb is...