DVSC: tulajdonosi reformmal új utakon

A Debreceni VSC ugyan nyert a 2001–2002-es bajnokság első fordulójában, Győrött, utána azonban a tavaszi szereplését folytatta. Zsinórban három vereséget szenvedett, s ebből kétszer otthon, a Videotontól és az MTK-tól, vagyis enyhén szólva sem jó előjelekkel készült a Nistru Otaci elleni UEFA-kupa-mérkőzésre.

Márpedig nem volt közömbös, miként szerepel egy nemzetközi szinten nem jegyzett moldovai csapat ellen, hiszen ha felülmúlja, a következő körben már rangos riválist is kaphatott a Loki, és a televíziós közvetítéssel járó jogdíj révén akár számottevő bevételhez juthatott. Ezen kívül fontos szempont volt a presztízs is: egy kupasikerrel az együttes sokat visszaszerezhetett a megtépázott tekintélyéből a saját szurkolói szemében.

„Napok óta csak arra összpontosítok, hogy elmozduljunk a holtpontról, hogy megnyugtató előnyt szerezzünk a visszavágóra, mert a továbbjutás az egész őszi szereplésünkre hatással lehet. Ha most több góllal nyerünk, a játékosok lelkéről leszakadhat az a súlyos béklyó, amelyet a bajnoki kudarcok tettek rájuk" – nyilatkozta az NS-nek a nemzetközi színtéren ekkor debütáló Pajkos János vezetőedző.

A lelkesedés azonban nem volt valami átütő a drukkerek körében, így mindössze bő fél ház jött össze a Nagyerdőben. Ráadásul a feszültséget szinte tapintani lehetett. Az a jelenet például roppant visszatetsző volt, amely a szakembert közelről érintette, kollégánk pedig lejegyezte.

A Nistru elleni győzelem után néhány perccel a tréner a lelátóról kifelé áramló tömegen keresztül igyekezett eljutni a klubház éttermébe, ahol a sajtó képviselői vártak rá. Alig tett meg azonban néhány lépést, amikor egy gyűlölettől eltorzult arcú férfi „megszólította".

Nem írjuk le, hogy mit mondott. Lényegében az edző képességeit ecsetelte hihetetlen tömörséggel, a magyar nyelv szégyenletesebb fordulatait bravúrosan alkalmazva, és a legközelebbi rokonságot is belekeverve. Pajkos arca megmerevedett, megtorpant, kicsit meg is fordult, mintha elégtételt akarna venni a súlyos, de nem testi sértésért, ám megelégedett azzal, hogy ő is mondott valamit. Azt sem írjuk le...

A kívülálló pedig döbbenten figyelte a jelenetet, és még döbbentebben hallgatta a másfelől is érkező, olykor szitokká fajuló keresetlen hangú kritikákat. Történt ugyanis mindez akkor, amikor a DVSC minden gond nélkül, Bajzát, Ulveczki és Tiber góljával 3–0-ra nyert, s gyakorlatilag formálissá tette a kisinyovi visszavágót. (A közönség zöme mindezzel együtt természetesen ünnepelte és megtapsolta kedvenceit, a szájukat húzók és a szitkozódók voltak kevesebben.)

Eközben a felszín alatt jelentős, és ami lényeges, pozitív változások készülődtek. A debreceni labdarúgást akkor már évek óta megpróbálták a profi gazdálkodás követelményeinek megfeleltetni. A korábbi súlyos anyagi gondok után az egyik legstabilabb klub lett a Lokiból, és a futballcsapatot működtető rt. vezetősége mindig azon volt, hogy fejlessze is a gazdasági társaságot.

Nem kis szó ez, hiszen az újkori magyar fociban erős alapok nélkül, csak a külső támogatásokban, szponzori és reklámszerződésekben bízva egyre kevésbé lehet(ett) hosszú távra tervezni. A cívisvárosban épp ezért időről időre tőkeemelést hajtottak végre, ezzel is kiszámíthatóbbá téve az együttes életét.

A viszonylag biztos háttér ellenére azonban a megelőző időszakban botladozott a gárda, és bár (a Videoton kiütésével) két év után újra elhódította a Magyar Kupát, ezzel párhuzamosan 1991-et követően ismét kiesett az NB I-ből. Emlékezetes: csak a feljutásra jogosult BKV Előre visszalépésének köszönhette élvonalbeli tagsága megőrzését...

Ezek után a moldovaiak sima felülmúlása jó alapot teremtett ahhoz, hogy másnap nyugodt mederben zajlódhasson egy sorsdöntő értekezlet. A helyi profi futballt irányító testület tagjai tanácskoztak, melynek eredményeként többségi tulajdonossá válhatott a Szima Gábor vezette befektetőcsoport.

A DVSC Futballszervező Részvénytársaság alaptőkéjét az összegyűlt üzletemberek megemelték, így az 230 millió forintra nőtt. De nemcsak a pénz mennyisége gyarapodott, hanem egyszersmind megváltozott a tulajdonosi szerkezet is. A Szima által képviselt debreceni székhelyű csoport 71 százalékban, a város 26 százalék erejéig, míg a további részvénycsomaggal rendelkező befektetők 3 százalékban lettek tulajdonosok. (Az igazgatóság és a felügyelőbizottság létszáma nem módosult, ám a személyi összetétel változott.)

Két nappal később, 2001. augusztus 12-én a 3–0-s kupadiadal, no meg a kellemesen meleg idő hatására – a korábbi fiaskók dacára – zsúfolásig megtelt az Oláh Gábor utcai stadion, ami bizonyította, hogy a közönség még mindig (vagy éppen megint) bízott a csapatban. Ezt pedig illett meghálálni, és a Loki labdarúgói a nyáron jócskán megerősített, idegenben addig még gólt sem kapó Zalaegerszeg ellen mindent meg is tettek azért, hogy kárpótolják híveiket a megelőző csalódásokért.

Elszántan küzdötték végig a kilencven percet, noha a mérkőzés egyes szakaszaiban a listavezető ZTE nyilvánvalóan jobban játszott. Mivel az első négy fordulóban még pontot sem vesztő Bozsik-gárda is a győzelem reményében lépett pályára a Hajdúságban, remek összecsapás kerekedett a két fél csatájából, az iram kimondottan jó volt.

A zalaiak, ha nem is egy kidolgozott akcióból, de egy pontrúgás után előnyt szereztek (Egressy a 27. percben). A hazai szurkolók rögvest türelmetlenné váltak, élénk tüntetésbe kezdtek, s ennek volt is némi hatása, a vendéglátók azonban tulajdonképp a „semmiből" egyenlítettek: Bajzát a 43. percben egy lecsorgó labdát vágott a hálóba.

A gólt azonban nem kell magyarázni, a debreceni drukkerek sem a találat szépségét, hanem az értékét nézték, egyből önfeledten vigadtak a lelátón, és egy pillanat alatt megbocsátották a korábbi botladozást... Az 1–1-es döntetlen után pedig mindkét alakulat tagjait megtapsolta a közönség.

Ekkor persze minden sokkal rózsaszínűbbnek tűnt, mint még néhány nappal azelőtt is, ám a lényegi változáshoz persze időre volt szükség. Az alacsony színvonalú moldovai kupavisszavágó után például Pajkos János is beismerte: a szünetben is látta a játékosok szemén, hogy mondhat bármit, akár még fenyegetőzhet is, a jobb képességek egyértelműsítéséhez nem tudja fellobbantani a tüzet labdarúgói lelkében, akiknek gondolatai mélyén végig ott motoszkált, hogy az összesítésbeli sikerüket egyetlen percig sem fenyegette veszély.

A debreceniek képtelenek voltak felpörgetni az iramot, és ebből fakadóan előrefelé ugyanolyan gyatrán és színtelenül futballoztak, mint vendéglátóik. Egyik fél sem érdemelt volna győzelmet, de a Debrecen legalább a legfontosabb célját teljesítette, és a (kicsit peches) 0–1 ellenére 3–1-es összesítéssel továbbjutott – noha a kisinyovi produkciójára cseppet sem lehetett büszke...

A következő körben aztán megkapta a Bordeaux-t, benne a világ- és Európa-bajnok Dugarryval, a szimplán kontinenselső Ramé kapussal, a portugál gólgép Pauletával, az orosz Szmertyinnel, no meg három brazillal (Eduardo Costa, Miranda, Christian).

A Girondins Franciaországban 5–1-re kiütötte az akkor még több kategóriával rutintalanabb, valamint gyengébb hátterű ellenfelét – amelynek mégis volt esélye továbbjutni! Itthon ugyanis már 3–0-ra vezetett Plókai és Kerekes (2) révén, tehát Tiber kinti becsületgólja jóvoltából egyetlen találatra került az „üdvözüléshez"! Pauleta azonban kilenc perc múlva szépített, így véget ért az UEFA-kupa-kaland.

A szezon tavaszi zárasakor pedig ezúttal már a saját erejéből tudott megkapaszkodni a DVSC az első osztályban – majd három évvel később megkezdte a diadalmenetét, amelyet a Szima-korszak évtizede alatt öt bajnoki elsőség, két MK-trófea, továbbá BL- és El-főtábla fémjelzett. Sokatmondó adat, hogy amikor az idén csak ötödik lett a Loki, azzal nyolc esztendőt követően szorult le újra a dobogóról...

Nyugodtan összegezhetünk úgy, hogy a Debrecen az új évezredben átrajzolta kissé a magyar futball térképét.