Bungee jumping: a brutális férj végzete

A gumikötélugrás gyökerei jóval messzebbre nyúlnak vissza, mint sokan gondolnák. A Csendes-óceán melanéziai vidékén található, manapság Vanuatuhoz tartozó Pünkösd-(Pentecost-)sziget bennszülött lakóitól ered a legenda, amely egy nőről szól, aki brutális férje elől egy magas fára menekült. A lábára indát kötött, és mikor a férfi utánamászott, hogy elkapja, a mélybe vetette magát. Együtt zuhantak le, ám amíg az asszonyt megóvta a lián, addig a párja szörnyethalt.

A sikeres megmenekülésnek természetesen gyorsan híre kelt – írta 2001. augusztus 10-i számában a Nemzeti Sport Szabadstílus-melléklete –, és a törzsbeliek elkezdték utánozni a vakmerő ugrást. Viszont hogy, hogy nem, a férfiasság egyfajta próbájává alakuló ceremónián nők már csak nézőként vehettek részt...

A rituálé a sziget déli részének falvaiban idővel a yam-gyökérhez kapcsolódó fontos termékenységi szertartássá vált, és minden év meghatározott időszakában (április, május, június) megrendezték. A hegyoldalban jókora, 15-30 méter magas ugrótornyot (afféle dzsungel-felhőkarcolót...) építenek, amelynek megtisztítják a környékét. Az érkezési oldalon pedig egészen finomra lazítják a talajt, hogy tompítsák az esetleges becsapódás erejét.

Alkalmanként akár több tucatnyian is leugorhatnak egy nap, s mindezt „odalent" zene, tánc és különféle áldozatok kísérik. Gumikötél helyett szőlőindákból sodorják a kötelet, melynek rugalmassága és hosszúsága igen fontos, hiszen a zuhanás végén (minimum) az ugró haja megérinti – és így hitük szerint megtermékenyíti – a földet.

A bennszülöttek különös szokásáról 1955-ben a National Geographic munkatársai is értesültek, és ellátogattak az akkor még Új-Hebridák néven ismert régió nem éppen központi fekvésű, és nem is túl jelentős szigetére. A „szárazföldi műugrásnak" (land-diving, illetve helyi nyelven naghol vagy ngol) keresztelt mutatványról ők tudósították először a világot (illetve nyomukban egy David Attenborough-készítette BBC-film), majd később, 1970-ben egy még „beavatottabb" beszámoló is megjelent a magazinban.

A hozzájárulásukra két évig váró, és ezért hét hónapra a falusiak közé költöző Kal Muller volt az első fehér ember, aki a saját bőrén érzékelhette, milyen is ekkora sebességgel a felszín felé zuhanni, és az utolsó pillanatban mégis megúszni a drasztikus érintkezést. Az újságíró izgalmában még félni is elfelejtett, amint vészesen közeledett a földhöz. Amikor aztán a kötél – miután a feje szinte súrolta a talajt – visszarántotta, vagyis túlélte a vállalkozását, hálát adott az égnek, hogy a törzs tagjai ilyen pontos számításokat végeztek.

Párhuzamosan azzal, hogy az eredetileg vallási szertartás mára részben fizetős turistalátványossággá alakult a szülőhelyén, hamarosan az angolok is ráéreztek a modernizált bungee jumping ízére, s meghódították az óceán két partján álló szinte összes nagyobb hidat. A hetvenes évek végén az oxfordi egyetem Veszélyes Sportok Klubja komoly kísérleteket folytatott az ugrásokkal kapcsolatban. Az ebből az alkalommal készült egyik felvétel pedig beindította A. J. Hackett fantáziáját, akinek végül is a gumikötélugrás sporttá válását köszönhetjük.

Az új-zélandi úriember, Henry von Asch társaságában, módszeresen kezdte el vizsgálni a különböző anyagokat, és hosszas próbálkozás után végül néhány extrém ugrás következett: például a franciaországi Pont de la Caille-ról, amely 147 méter magas, vagy az Eiffel-toronyról.

A biztonságos megoldások pontos kidolgozását, valamint a szabadalmakat követően 1988-ban aztán Hackett megnyitotta a világ első, bárki által igénybe vehető bungee-ugróhelyét. Ez a Queenstown melletti Kawaru híd volt a maga 43 méterével, amely máig üzemel. Ezután persze beindult a gépezet, és egyre „őrültebb" ötletek jöttek sorra.

Már nemcsak a lábánál fogva rögzítették a jelentkezőt, hanem előfordult, hogy a törzsénél vagy a kezénél lóghatott a gumikötélen. Szoktak ugrani darukosárból, hidakról, épületek tetejéről, toronyból, hőlégballonról, helikopterből, drótkötélpályás kabinból, de olyan is akadt, aki egy hatalmas gát tetejéről vetette magát alá.

Sőt előkerültek a „tartozékok" is, így megjelentek az első biciklivel, kajakkal, netán motorral a mélybe ugrók. Vagy éppen azok, akik egy kis akrobatikát vittek az új extrém sportágba – megkomponált mozdulatsorokkal gazdagítva az egyébként is adrenalinnövelő élményt.

A számítások is egyre pontosabbak, ezért már arra is van lehetőség, hogy a próbálkozó akár valamilyen tárgyat vehessen fel a földről vagy – mondjuk – az alatta húzódó tó, folyó felszínéről. Aki pedig egyedül nem mer szembenézni a tátongó mélységgel, viszont felettébb izgatja a fantáziáját a bungee jumping, egy választott párral afféle tandemugrásra nevezhet be – már ahol van erre lehetőség és megfelelő felszerelés.

Szerencsére ma már egyre kevesebbet hallani a gumikötélugrás során bekövetkezett balesetekről. A híres kivételt egy 1974-es történet képezi, bár az igazából nem is ide sorolandó, hiszen az „ősverziónak", land-divingnak számított: II. Erzsébet brit királynő ellátogatott az akkor még a koronája alá tartozó Pentecostra, ahol maga is megszemlélhette a helyi specialitást.

A gyarmati adminisztráció őfelsége kedvében akart járni, és rábeszélte az egyik település anglikán vallású lakóit, hogy a magas rangú vendég tiszteletére mutassák be naghol-tudományukat. Meg is tették – de mivel minderre nem a megfelelő évszakban került sor, az indák nem voltak elég rugalmasak: az egyik ugrónál elszakadtak, ő a földhöz csapódott, és hamarosan meghalt a kórházban.

A tanulság, hogy természeti szokásokat és adottságokat nem lehet (büntetlenül) olyasféle civilizációs igényekhez szabni, mint akár egy államfői vizit... Ugyanakkor ha valaki idehaza vágna bele a zuhanás kalandjába, az indák állagától nem kell tartania, csupán a bátor(talan)sága – esetleg a pénztárcája vagy az elérhető „bungee-bázis" hiánya – állhat a gumikötél és ő közé.