Sírás lett a Senna utáni első brazil sikerből

Heves volt az ezredfordulós Német Nagydíj felvezetése. Utólag elvették Mika Häkkinen Ausztriában szerzett tíz pontját a McLarentől, mivel elektronikai szabálytalanságot találtak az autójában. A finn ártatlansága vitán felül állt, de a wokingiak szerint a Scuderiáé nem: úgy gondolták (lobogtatva egy feljelentő levelet is), hogy a nagy rivális dobta fel őket. Míg sokan úgy vélték, hogy a nemzetközi szövetség e húzással akarta még izgalmasabbá tenni a konstruktőrök küzdelmét (hisz a Ferrari átvette a vezetést), Ron Dennis csapatfőnök az olasz istállóra fújt nagyon.

A szél is fújt, de főleg az eső tett ki magáért: a pénteki felhőszakadás több garázst elöntött, másutt egy gyalogos-aluljáróban ragadtak be többen az özönvíz miatt, de villámsújtotta sátorozó szurkolókat is kellett menteni. Az egyik sajtótájékoztatót pedig kénytelenek voltak ott hagyni a résztvevők, mert a fémtetőn kopogó záportól még kihangosítás mellett sem lehetett semmit hallani...

Szombaton ugyancsak esett, ami befolyásolta az időmérőt is: két későbbi fontos szereplő például csak a mezőny utolsó soraiba tudta magát kvalifikálni. 2000. július 30-án aztán a pole-ből induló David Coulthard jól, a mellőle startoló Michael Schumacher közepesen, míg a negyedik helyről kilövő Häkkinen nagyszerűen reagált a piros lámpa kialvására.

A bal oldalról induló skót pilóta azonnal bevágott jobbra, a német elé, aki kénytelen volt középre húzódni, de a mögüle startoló finn jobbról balra kerülve pillanatok alatt megelőzte mindkettejüket (ebből a szezonból nem egy manővere vált híressé). Ekkor Coulthard visszatért középre, kifelé „tolva" Schumit, aki a bal szélre szorult. Ott viszont a harmadik kockából rajtoló Giancarlo Fisichella Benettonja érkezett, amely hátulról nemes egyszerűséggel belerohant a Ferrariba. Az meg kipördült, és a gumifalban fejezte be a versenyt, akárcsak az olasz.

A sorozatban harmadszor kieső kétszeres világbajnok (Magny-Cours-ban motorhiba miatt állt ki idő előtt) két héttel korábban még „felmentette" az őt az Osztrák GP legelején kilökő Ricardo Zontát (érdekes, hogy végül akkor is Fisico ment bele), az utóbbival viszont nem volt olyan elnéző, mint a brazillal:

„Mindenki láthatta a televíziós felvételeket, Fisichella hátulról nekem jött. Utána elnézést is kért tőlem, ám ez semmit sem változtat a tényeken. Coulthard startja egyáltalán nem volt szabálytalan, én csak azokat nem értem, akik hátulról belém rohannak. Néha fékezhetnének... Lehet, hogy Giancarlo a saját vonalán haladt, de én akkor is előbbre voltam, mint ő."

A német tehát a dühöngés közepette megvédte a sokak által hibásnak ítélt mclarenes vetélytársát, részben mert nem akart újabb olajat önteni a két istálló közötti amúgy is parázs vitákra, és részben talán mert korábban maga is sok bírálatot kapott az élen való cikázásaiért.

A célegyenes mögötti jobbkanyart mindenesetre Häkkinen vette be elsőként, mögötte pedig a skót csapattárs, majd a jordanes Jarno Trulli következett. Az elősző napi edzéskáosz egyik áldozata, a 18. helyről induló Rubens Barrichello közben egyetlen kör alatt beverekedte magát a legjobb tíz közé (utólag megköszönte a megelőzöttek sportszerűségét), majd amikor a 14. körben Trullit is lehagyta, már a harmadik volt!

A 25. körrel kezdett kidomborodni a futam kaotikus jellege. Az aszfaltcsík szélén ugyanis váratlanul megjelent egy néző, aki a Mercedes-gyártól való elbocsátása ellen tiltakozott ily módon. A versenybíróság azonnal beküldte a safety cart, a pilóták többsége pedig – felmérve a lehetőséget – rohant ki a boxba tankolni. Szegény Coulthard csak egy körrel a többiek után került sorra, és mindössze a hatodik helyre tért vissza.

A pályabíróknak a 29. körre sikerült eltüntetniük a magányos rendzavarót. A sajtó a Formula–1 történetében egyedülálló esetként számolt be a történtekről, mint amelyek veszélyeztethetik Hockenheim rendezői jogait. A ring végül – igaz, 2002-től már az átépített, modernizált, „lebutított" formájában – maradhatott a naptárban (mindezt később egy még nagyobb visszhangot kiváltó hasonló incidens kissé elhomályosította: egy buggyantságát más közszereplésekkel is bizonyító, Neil Horan nevű kiugrott ír pap 2003-ban Silverstone-ban fura szerelésben, egy hittérítő célzatú feliratos táblát tartva jó darabig szembefutott a mezőnnyel).

Häkkinen, Trulli, Barrichello volt immár a sorrend elöl, hátrébb viszont sok pilóta nehezen viselte, hogy hatalmas tülekedés alakult ki körülöttük, és ilyen-olyan okból jó néhányan kiestek (végül csak a mezőny fele látta meg a kockás zászlót). De lett ez még cifrább is: a 33. körben ugyanis rákezdett az eső. Jó néhányan esőgumira váltottak, míg páran továbbmentek a meglévő abroncsaikkal. (Trulli pedig letöltötte a stop and go büntetését, amelyet sárga zászló alatti előzésért kapott – az ő reményei ezzel el is szálltak).

A pálya egyik felén, a stadionban szakadt az eső, a másikon viszont száraz maradt az aszfalt, így állhatott elő az a fura helyzet, hogy a kétfajta gumival hajtó pilóták szinte egyforma időket értek el. Miután a 38. körben Coulthard is kiment a boxba, hirtelen a 17-18. pozícióból induló Barrichello, Heinz-Harald Frentzen páros került az élre, a német azonban elektronikai hiba miatt hamarosan feladta a csatát, vagyis az előző évben még mind ezen a helyszínen, mind összességében remeklő Jordan-istálló mindkét sárga gépe (Trulli ült a másikban) pont nélkül zárta a napot az ígéretes részállások ellenére.

A befejező körökre csupán egyetlen nagy kérdés maradt: utol tudja-e érni Häkkinen az élete nagy diadala felé száguldó második számú ferrarist. Nem tudta, így a vizes pályán remekül egyensúlyozó Barrichello győzött a mclarenes duó előtt: előbb jött a finn, majd a hajrában 361 km/órával nem hivatalos F1-es világcsúcsot felállító Coulthard.

A további pontszerző helyek legelőkelőbbjére az egyik újonc, Jenson Button ért be, akinek pedig a Williamse a felvezető kör előtt lefulladt, így a rajtrács végéről kellett nekivágnia. Mégis negyedikként végzett (ez volt addigi, egyben idénybeli legjobbja), három hellyel megelőzve rutinosabb csapattársát, Ralf Schumachert. Az ötödik az előző szezonban még a maranellóiaknál a lábtöréses Schumachert helyettesítő Mika Salo (Sauber), a hatodik Pedro de la Rosa (Arrows) lett.

Rubinho a sikerével hatalmas szívességet tett egyébként német kollégájának is, aki saját balszerencséje ellenére neki köszönhetően megőrizte az első helyét a vb-rangsorban (hatalmas torlódás alakult ki amúgy az élbolyban, hiszen mögötte csak kétpontnyira következett Häkkinen és Coulthard, de a dél-amerikai is csupán tízegységnyire „loholt" tőle; az év végére ugyanez maradt a sorrend, csak éppen a világbajnok fórja 19 pontra nőtt a finn címvédővel szemben). „Briliáns volt" – mosolygott az éllovas a leintés után.

Valóban az, és nem csak az ő szempontjából. Korábban egyedül John Watson nyert futamot hátrébbról indulva (leszámítva az ötvenes évek egyik Indy 500-bajnokát), a brit 1983-ban a Long Beach-i viadalon a 22. helyről startolva diadalmaskodott a McLarenjével. Ebben a statisztikai kategóriában azóta sem furakodott eléjük senki!

De volt a brazilnak egy igazi csúcsa is – egyetlen versenyző sem aratta ilyen későn a debütáló győzelmét, mint ő: a vonatkozó örökrangsort addig Häkkinen vezette, aki a 96. GP-startja után állhatott először a dobogó tetejére. Az északi sofőr jelenleg már csak hatodik, mert egyre több a „későn érő típus": közben (időrendben) Fisichella, Trulli és Button is lejjebb szorította alkistán, valamint legutóbb Mark Webber, aki pont a két esztendővel ezelőtti Német Nagydíjon vette át a vezetést, Barrichellótól is (a 130. rajtját követően).

Ám vissza a ferrarishoz, akit 11 éve e júliusi napon szinte az összes csapat ünnepelt – az élen természetesen aktuális, illetve korábbi munkaadója, a Stewart-utód Jaguar embereivel (de a mclarenesek nélkül...). Akkoriban szokatlanul fiatalon, húszévesen emelte őt be a száguldó cirkuszba 1993-ban Eddie Jordan, majd a következő szezon fordulópont volt az életében. Két nappal azután, hogy ő sérülésekkel megúszott egy óriási balesetet Imolában, ugyanott a verseny során meghalt Ayrton Senna.

Ifjú honfitársa elvesztette egy barátját, ugyanakkor kénytelen volt előlépni Brazília első számú autóversenyzőjévé. A Jordan, majd a Stewart volánjánál azonban csak ritka bravúrokra futotta az erejéből: kétszer indult a pole-ból és hatszor végzett a dobogón az évek során. A középmezőnyből viszont nem tudott kitörni, ehhez a Ferrarihoz kellett szerződnie.

Most, a diadala révén pedig hazája megszerezte a 80. elsőségét az F1-ben. Erre majdnem hét esztendőt kellette várniuk, hiszen előzőleg – az 1993-as Ausztrál Nagydíjon – még Senna volt a főhős. Nem csoda, hogy utódja a meghatottságtól elsírta magát a pódiumon. Az érzelmes pilóta könnyeiben 124 Formula–1-es verseny feszültsége szabadult fel, egy régóta várt, megérdemelt sikerrel, amellyel Emerson Fittipaldi, Nelson Piquet, valamint fiatalon elhunyt példaképe nyomdokaiba lépett.

„Barrichello fantasztikus volt! Sírj nyugodtan, Rubens, sírj csak!" – került vele azonos érzelmi hullámhosszra a Ferrari miatt szintén örömittas Corriere dello Sport, míg a megszólított így lelkendezett a célba érését követően:

„Életem legboldogabb napja a mai. Évek óta üldözöm ezt a győzelmet, és néha már én is azt hittem, hogy sohasem fog összejönni. Úgy gondolom, ma azzal nyertem, hogy az eső kezdetén nem váltottam vizes gumikra. Amikor rádión mondták, hogy Häkkinen kiment a boxba, én úgy döntöttem, még egy körön át kint maradok. Ám ekkor láttam, hogy csak a stadionban zuhog, a mérnökeink pedig kiszámolták, hogy ha tartani tudom az akkori köridőmet, Mika már nem érhet utol. Nem volt könnyű így vezetni, de bejött".

Finn riválisa ezt a következőkkel egészítette ki: „Nagyszerűen rajtoltam, és simán nyertem volna, ha nem kezd el esni az eső. Lehet, hogy nekem sem kellett volna kimennem esőgumiért, hiszen Rubensnek bejött ez a húzás, de ki tudja, talán kicsúsztam volna."

„Amikor Ayrton elment, rengetegen azonnal a helyébe állítottak, tőlem várták az eredményeket. Azonban akadtak olyanok is, akik nem hittek bennem, és keresztet vetettek a brazil autósportra. Ez nagyon kellemetlen helyzet volt, amellyel nehéz együtt élni – mondta a dél-amerikai, immár lehiggadva a futam után. – Most viszont olyan csapatnál versenyzem, amely képes megteremteni a feltételeket a sikerhez. Alám teszik az autót, és tudom, hogy akármikor nyerhetek."

Barrichellót azokban a napokban mindenki Sennához hasonlította, akinek fentről érkező támogatását ő is megköszönte az interjúk során. Ezt a gesztust pedig az egykori legenda testvére, Viviane (Bruno Senna édesanyja!) köszönte meg neki az O Globo hasábjain: „Abban a mámoros pillanatban, amikor mások csak magukra, a saját dicsőségükre gondolnak, Rubens nagyszerű emberi tulajdonságokról tett tanúbizonyságot. Csodálatos érzés volt, ahogy Ayrtonről beszélt. Megmutatta a világnak, milyen egy igazi brazil."

Arról pedig, hogy a katartikus végű 2000-es hockenheimi futam milyen volt, az AS című spanyol lap másnapi száma így vélekedett: „Minden idők egyik legizgalmasabb Formula–1-es versenyét láthattuk!"