A 39 gólos nap: Pisont kispesti királysága

Nyolc esztendővel ezelőtt, egészen pontosan május 23-án vált biztossá, hogy a jó ideje vergődő Honvéd a 11. helyen végez, ami az akkori szűk létszám miatt azt jelentette: a piros-fekete alakulat – az 1916–1917-es idény óta először – búcsúzni kényszerült az első osztálytól. Ráadásul pont a tízéves jubileumán annak, hogy az eddigi utolsó bajnoki címét megszerezte az élvonalban...

Egy évtized alatt nagyot fordult a világ a Bozsik-stadionban, most azért drukkolhattak az együttes mellett jóban-rosszban kitartó szurkolók, hogy kedvenceik az NB I B-ben a legjobbnak bizonyuljanak. Már nem jelentett rangot a patinás csapatban szerepelni, a labdarúgásért rajongó gyerekek nem a kispestiek közül választottak maguknak példaképet.

Nem mindig volt ez így: elég a nyolcvanas évek végéig visszalapozni az évkönyvekben... Az idő tájt kezdett futballozott a Honvédban egy sokat futó, ügyes, gólerős középpályás is, akit az együttes hívei nemsokára egyszerűen csak a legnagyobb királyként emlegettek. Pisont István nyert Magyar Kupát, 1991-től rendszeresen játszott a válogatottban, valamint három bajnoki címet is megünnepelhetett.

Honvéd-tábor, sífutóedző, Köki

Ezek közül az utolsónak volt a kerek évfordulója, amikor 2003. június 14-én az NS munkatársa elbeszélgetett a külföldről hazatérni készülő veteránnal. Mielőtt azonban erre rátérnénk, idézzük fel az egy évtizeddel korábbi dicsőséges napot – amely egyébként nem csak az aranyérmes számára volt izgalmas, a többi helyszínen sem unatkoztak a nézők.

A Kispest 1993-ban ugyanúgy Diósgyőrben lépett fel listavezetőként a 30. körben, mint egy évvel azelőtt a Fradi. A zöld-fehérek ott csikarták ki a (24.) bajnoki elsőségüket, egyúttal küldték osztályozóra a házigazdát – és most pontosan ugyanez a forgatókönyv tűnt a legvalószínűbbnek.

A miskolci különvonattal ötszáz(!) Honvéd-drukker készült a helyszínre, továbbás sokan személyautóval is – hiába, a XIX. kerületiek nyolcvanas évekbeli sikerein felnőtt korosztály révén a mainál még nagyobb aktív hátországa volt a gárdának. A következő felállású alakulatnak szoríthattak: Brockhauser – Csábi (Árki, 85.), Márton, Plókai A. – Pisont, Kovács E., Illés, Duró, Vincze I. – Orosz (Fischer, 73.), Hamar.

Halmai ezúttal a sárga lapjai miatt nem léphetett pályára, míg rajta kívül Szabados, Ivanics és Negrau volt még az, aki szezon közben többször szerepelt az egy kézen megszámolható mennyiségnél. Ha megnézzük a kezdő összetételt – mind a tizenegy játékos megfordult a válogatottban (bár a balhátvéd csak évekkel később) –, egyértelműen kitűnik: játékosállománya alapján ennek a társaságnak illett begyűjtenie az aranyat!

Ehhez azonban még egyszer muszáj volt pontot szereznie, mert a Vác lesben állt a második helyről. A fővárosiak rendkívül zaklatottan indítottak, a tét láthatólag jó darabig megbéklyózta a lábukat. A DFC bátran támadott, de időnként túlzottan is kinyílt a védelme. Aztán a 21. percben szerzett Plókai-találat megnyugtatólag hatott, a Honvéd immár nyeregben érezhette magát.

A bajnok(jelölt) elkezdett futballozni, már jöhettek a könnyed cselek, az elegáns megoldások. Persze ehhez az is kellett, hogy a Diósgyőr lelkileg feladta. A mérkőzés előtt 70 százalékos valószínűséggel befutónak várt Kispest nem egészen fél óra alatt 100 százalékig biztossá tette, hogy nem lesz semmilyen meglepetés. A zászlókba burkolózó vendégtábor a második félidő elejétől táncolt, énekelt, hiszen az egyesület történetében a 13. bajnoki diadalnak örülhettek – pontosabban önálló labdarúgóklubként (Bp. helyett Kispest-Honvédként) az elsőnek.

A vége 5–1 lett, és az NS az egyetlen kétgólost, Pisont Istvánt választotta a találkozó emberének. A lefújás után pedig hatalmas ünneplés bontakozott ki a pályán. Az a néhány drukker, aki a szigorú kordon ellenére át tudott jutni a kerítésen túlra, szokás szerint emlékbe megszerezte a játékosok majdnem összes ruhaneműjét, de a levetkőztetett hősök nem zavartatták magukat, és maguk is táncot jártak a zöld gyepen.

A szurkolók zöme pedig még a záró sípszó után egy órával is a szektorában maradt, és lelkesen köszöntötte kedvenceit, akik oda is mentek, hogy megköszönjék a támogatást. Megható jelenet volt, amikor a sokat kritizált finn „sífutó" edző, Martti Kuusela a karjába vette az ifjú Hamar Istvánt, és így sétált a tábor elé. Ezután természetesen hosszasan ünnepelték a trénert is.

Az északi szakember mentalitására jellemző, hogy még a játéktéren rögtönzött sajtóértekezletet tartott, és nem kevesebb mint tizenöt-húsz riporter állta körül azt az embert, akinek képességeit rengetegen kérdőre vonták, amikor a nyolcadik forduló után, Verebes József távozását követően kinevezték a csupán ötvenszázalékos mérleggel álló együttes élére.

Ő azonban új koncepciót és teljesítménycentrikus követelményrendszert vezetett be, meghonosította a fegyelmezett és kemény munkát (amely fejlett módszerekkel, például a mifelénk még szokatlan számítógépes elemzéssel is párosult), és a mellette ténykedő Kiss László segítségét is igénybe véve sikerült mindezt elfogadtatnia a játékosállománnyal.

Megdolgozott érte a csapat, hogy aznap éjszaka a Kőbánya-Kispest vasútállomás melletti napközis tábor területén az önkormányzat – a megjelenő kerületi szimpatizánsokkal együtt – utcabálba hajló jókora buli, illetve fogadás keretében köszöntse a hazatérő győzteseket!

Mesternégyes, Mágus, Dárdai

A Diósgyőr tehát osztályozóra kényszerült, ahogy szégyenszemre a három évvel korábban bajnokságot nyerő Újpest is. A Garami József által márciusban átvett csapat még örülhetett is ennek, pláne, hogy utóbb a Hatvannal elbánva megőrizte az élvonalbeli tagságát (nem úgy, mint az EMDSZ Sopronnal szemben elbukó DFC...). A lila-fehéreknek azonban június 19-én nem volt okuk boldogságra: a Videoton Sallói mesternégyesével(!) 4–1-re kiütötte őket!

Ezen a bizonyos játéknapon amúgy nem egyedül a fehérvári játékmester – aki a következő idényben csatlakozott a Honvédhoz, majd Izraelben futott be fényes légióskarriert, három évig többek között Pisont jeruzsálemi csapattársaként – érdemelt ki 9-es osztályzatot: a Hungária körúttól búcsúzó, Belgiumba készülő Balog Tibor is közel járt a maximumhoz.

A hazai mezőnyben ugyancsak kiemelkedő tudásúnak számító Róka „csupán" három gólt szerzett, de őt a társai is remekül kiegészítették: az MTK 7–1-re páholta el a Pesten vizitáló Rába ETO-t. Ez azért is volt kicsit furcsa, mert a kék-fehéreknél öt sikeres esztendőt lehúzó Verebes József elvileg ismerhette az ellenfél legtöbb emberét, a győrieknek mégsem volt ellenszerük a rivális varázslatára.

Hogy mit mondott erre a Mágus? „Ez a meccs számunkra már csak kötelező penzum volt. Véleményem szerint a vége lehetett volna nyolc nyolc is. Nekünk már nem volt fontos az eredmény."

Mind a színvonal, mind a találatok mennyisége szempontjából ijesztő ellenpélda volt a Vasas–Siófok találkozó (0–1), amely a tudósítónak nemzeti tizenegyünk néhány nappal korábbi reykjavíki katasztrófáját (0–2) juttatta eszébe. A meccs 1-es értékelést kapott, ami alapesetben csak a bundának járt volna – itt a játék „élvezhetősége" váltotta ki az ítéletet.

A Csepel–Békéscsaba összecsapás (2–1) átlagosnak minősült, a BVSC és a Veszprém randevúja azonban megint a góljairól lett emlékezetes: a vasutasok Bognár György és az „öreg" Viktor Gracsov duplájával 5–2-re mosták le a Szőnyi úton az öt év után kieső Veszprémet.

Szintén elköszönt az élvonaltól a Nyíregyháza, amely a Ferencvárost fogadta – utóbbinak már csak egészen minimális sansza volt az aranyra, és az icike-picike matematikai esélye miatt nem is áldozta be a másik lehetőségét: négy alapemberét is pihentette a folytatásra. Wukovics László két találata révén ez is elég volt Nyilasi Tibor tanítványainak a 2–1-es sikerhez – majd a következő hét közepén jöhetett az MK-döntő az akkor még NB II-es Haladással. Végül az FTC tizenegyesekkel kaparintotta meg a második legértékesebb honi trófeát.

Egy helyszínnel vagyunk még adósok: a már az előző évben is ezüstérmet szerző Vác szintén ünnepre készült. Mégpedig annak dacára, hogy Csank János szorgos kis csapata a bajnokság nagy részében a tabella élén állt, de aztán két körrel a befejezés előtt kikapott a Fraditól, így maradt számára a második hely. S a két órával későbbi kezdés miatt ezt már biztosan tudták is, amikor útjára indult a labda a Pécs ellen.

Négy góllal vezetett a Duna-parti alakulat, ám a hajrában már kevésbé tudott a játékra koncentrálni. Még jó néhány perc volt hátra, de ünnepelt az egész stadion, és nem csupán a közönség, hanem a hangosanbeszélő, sőt a pályán a játékosok ugyancsak. Számukra ez az eredmény is nagy szó volt, és legközelebb, egy év múlva már a finist sem hibázták el: (egyetlen) aranyérmükkel beírták magukat a magyar futball történelemkönyvébe.

Most azonban egy kis idő még volt az 1992–1993-as idényből is, amit a baranyaiak kihasználtak, és 4–2-re szépítettek. Ezzel egyrészt maguk is hozzájárultak a záró nap félelmetes gólterméséhez (39-szer zördültek meg a hálók a nyolc találkozón, ami majdnem ötös átlagot jelentett!), másfelől egy utólag érdekessé váló momentumra is sor került: a meccs végeredményét az ifjabbik Dárdai Pál állította be. Ő már egy esztendővel azelőtt, 16 évesen bemutatkozott a pécsieknél, de az első találata most született meg.

A nagy munkabírású középpályás majd négy évvel később, 1997 elején szerződött BVSC-s „átszállóhelyéről" a német Herthához, amelynek segített feljutni a Bundesliga 1-be, aztán a következő 14 esztendő alatt a klub legendájává nőtte ki magát. Most egy hónapja búcsúztatta el őt a berlini közönség és vezetőség, a teljesítményéhez méltó ünnepélyességgel.

Szinte hihetetlen, de ez a srác tehát már 18 évvel ezelőtt is feliratkozott az eredményjelző táblára, majd fél évtizeddel később a válogatottban is debütált. Összesen 61-szer lépett pályára, azaz kétszer annyi alkalommal, mint a szintén tisztes mennyiségig jutó Pisont, akivel egyébként 1998 és 1999 folyamán nyolc meccsen együtt is szerepelt.

Izrael, Chelsea, NB II

Itt kapcsolódunk vissza kispesti vezérfonalunkhoz, és ahhoz, hogy a klub egyik szimbolikus alakja a '93-as diadal után másfél évvel légiósnak állt, így abban már nem volt része, hogy a csapat fokozatosan a középszerűségbe, végül a másodosztályba süllyedt. Az időközben eltelt évtizedről a következőket mondta az NS-nek.

– Önről köztudomású, mennyire kötődik a kispesti klubhoz. Mit érzett, amikor megtudta, hogy a Honvéd az ősztől csak a másodosztályban szerepelhet?
– Végtelenül szomorú voltam, hiszen sohasem tagadtam, engem minden a Kispesthez köt – mondta az izraeli bajnokság befejezését követően a szabadságát itthon töltő Pisont István. – Még a télen is felvetődött, hogy visszaigazolok egykori csapatomhoz, és bár végül ez elmaradt, most sem zárom ki annak a lehetőségét, hogy majd visszatérek.

– Fél évvel ezelőtt miért nem sikerült megállapodniuk?
– Akkoriban telefonon többször is beszéltem a vezetőkkel, viszont még szerződés kötött az Asdodhoz. Ráadásul hívott a Bnei Jehuda is, és sokat jelentett számomra, hogy ott az egykori beitaros csapattársam, az izraeli szurkolók egyik bálványa, Eli Ohana volt az edző. Az ő hívó szavára hallgattam, és mondhatom, nem bántam meg a döntésemet.

– Nyolcévi légióskodás során akadt olyan együttes, amelyben nem érezte jól magát?
– Két állomáshelyem volt, amellyel kapcsolatban lehet némi hiányérzetem, mégpedig a Frankfurt és az Asdod. Sajnálom, hogy az Eintrachtnál kevés játéklehetőséget kaptam, és nem tudtam bebizonyítani, mire vagyok valójában képes. Igaz, egy év alatt három edzővel dolgoztam együtt, vagyis a helyzet nem volt ideális. Aztán rosszul döntöttem, amikor igent mondtam az Asdod hívására, mégpedig azért, mert a vezetők nem olyan csapatot hoztak össze, amilyent nekem előzetesen ígértek. A gárda az előző évben negyedik helyen végzett, aztán az elöljárók elengedték Nyilas Eleket. Tőlem várták, hogy húzóember legyek, ám ez sajnos nem jött össze... Mindenesetre amikor 1994 telén az első külföldi csapatomhoz, a Charleroi-hoz szerződtem, álmomban sem reméltem, hogy összességében ilyen gyönyörű évek várnak rám idegenben.

– Az említett gyönyörű esztendők alighanem a Beitar Jeruzsálemhez és a Hapoel Tel-Avívhoz köthetők...
– Egyértelműen a Beitarnál jártam pályafutásom csúcsán. Három év alatt kétszer voltunk bajnokok, egyszer bronzérmesek, megnyertük a Totó-kupát, és nem mellékesen az év játékosának is megválasztottak; tényleg csodálatos évek voltak. Aztán a Hapoellel is aranyérmes lehettem, kétszer végeztünk a második helyen, a legjobbnak bizonyultunk az Izraeli Kupában, a közvélemény mégis valószínűleg a nemzetközi porondon nyújtott teljesítményünk miatt emlékszik ránk. Soha nem fogom elfelejteni, hogy az UEFA-kupában a legjobb nyolc közé jutottunk, ráadásul úgy, hogy közben olyan sztárgárdákat búcsúztattunk el, mint a Chelsea, a Parma vagy éppen a Bajnokok Ligájából érkező Lokomotiv Moszkva. A menetelés végét akkor a Milan elleni párharc jelentette...

– Már mondta, hogy utolsó állomáshelyén, a Bnei Jehudánál is jól érezte magát, ám tudtommal mégsem biztos, hogy a szabadságát követően visszatér Izraelbe.
– Úgy jöttem haza pihenni, hogy nem beszéltem a vezetőkkel a folytatásról. Ennek ellenére azt gondolom, a klubnál szeretnék, ha náluk maradnék. Nem zárható ki, hogy légiós leszek az új bajnoki évadban is, ugyanakkor már gondoltam arra, hogy esetleg Magyarországon folytatom a pályafutásomat. Izraelben szinte mindent elértem, és most úgy érzem, újra kihívást jelentene valamelyik hazai együttesben futballozni.

Pisont István így is tett, majd az MTK-nál töltött egy idény után Vecsésre igazolt. Ott lett belőle később tréner, manapság pedig szövetségi edzőként dolgozik az utánpótlás-korosztályokkal (Egervári Sándor oldalán részese volt az egyiptomi U20-as „ünnepnapoknak" is). Közben szeretett klubja, a Honvéd rögtön visszakapaszkodott az élvonalba, ám azóta nem tudott feljebb jutni a 8. helynél, a középmezőny középső vagy alsó részében szokott végezni.

Persze ma már gyakorlatilag elképzelhetetlen, ami 18 éve még megesett, hogy akár a kispestiek, akár bármely másik hazai csapat csupa válogatott futballistával álljon ki – sőt egy ideje az is szinte a tudományos fantasztikum tárgykörébe tartozik, hogy egy fővárosi gárda aranyérmet nyerjen...