Játsszanak-e mellőzöttek? A svédek tudták

A svédek nem mindig voltak a mumusaink. Ahogy teltek az évtizedek, úgy fordult a kocka és lettek inkább ők az esélyesei az egymással játszott meccseknek, de például 1995-ben a hazai Eb-selejtezőn Halmai Gábor korai góljával még megvertük őket.

Aztán szünet, majd 2002 őszétől rendszeresen szembekerülünk a háromkoronás válogatottal. Az első alkalommal vendégként még 1–1-et értünk el, azóta viszont hatból hatszor kikaptunk (mindannyiszor tétmeccsen, fele-fele arányban itthon és idegenben), és négyszer is dühítő egyetlen góllal.

A negatív sorozat 2003. április 2-án kezdődött, amikor Gellei Imre legénysége – mai fül számára szokatlan módon – ellenfelénél jobb helyzetből várhatta a selejtezők elején beragadó skandinávokat, akik ráadásul nélkülözni kényszerültek a sérült ifjú titánt, Zlatan Ibrahimovicot (helyére visszahívták a távol-keleti vb-t követően a címeres meztől elvileg visszavonuló legendás Henrik Larssont) – említésük pedig még az égadta világon semmilyen extra idegességet nem váltott ki a magyar futballistákból vagy szurkolókból.

Aztán mi történt? A Népstadionban lejátszott meccsen a mieink becsületesen hajtottak, de ez nem párosult igazán pontos és hatékony összjátékkal, így az amúgy is a kontrákra építkező vendégek Marcus Allbäck révén lécreccsentő bombával ijesztgettek. Sőt a támadó ezzel nem is elégedett meg, cselezgetett (remekül), passzolt (hajszálpontosan), míg a 34. percben egy Király Gábor által pont ő elé kibokszolt labdát hat méterről, jócskán jobbra sodródva laposan a hálóba helyezett, mivel a kapufánál álló Lisztes Krisztián sajnos lassan reagált és nem tudta kivágni a kapuba tartó lövést.

Együttesünk irányítója a 65. percben válaszként távolról gyönyörű gólt ragasztott a jobb alsó sarokba – csakhogy amíg tombolt a publikum, újabb találatával Allbäck máris visszaszerezte a svéd előnyt (Larsson a kapunak háttal játszott társa elé, aki megszabadult Fehér Csabától és 15 méterről a bal alsóba lőtt úgy, hogy a labda érintette a kapufát).

Ez az 1–2-es állás maradt a végeredmény is, mert a feleknek volt mintegy tíz jó percük a mérkőzésen, és ebből a szűk marokkal mért időből az északiak jöttek ki jobban, hiszen győztek. Magyar részről maradt a keserű tapasztalat: egy favoritnak kikiáltott gárda ellen nem elég csak küzdeni, minőségi futballra képes csatárok nélkül egy ilyen kiélezett meccset nem lehet megnyerni.

A kilencven perc legjobbja, a két gólt rúgó Allbäck a találkozó után is fürge volt: még minden csapattársa a zuhany alatt ázott, amikor ő már rég az újságíróknak nyilatkozott. A támadó csapzottan, melegítőben, és ökölvívóra emlékeztetően, törülközővel a nyakában válaszolt a Nemzeti Sport kérdéseire.

–A lelátóról rá sem lehetett ismerni a svéd együttesre. A világbajnokságon lassabban, talán körültekintőbben is futballoztak.
–Nemcsak önöket, hanem minket, játékosokat is meglepett, amit nyújtottunk.A helyzet az, hogy ma este régen látott erényeket tudtunk felcsillantani, sokkal gyorsabbak voltunk, mint az elmúlt időszakban bármikor. Ki kell jelentenem, hogy ez bizony nem tipikus svéd játék volt, de ez nem is lényeges, csak a siker. Azt talán nem kell ecsetelnem, hogy a rossz rajtunk után számunkra mekkora jelentősége volt a budapesti győzelemnek.

– Két gólt szerzett, ám mégsem tűnik felhőtlenül boldognak. A kihagyott helyzetek bosszantják?
–Jó megfigyelő... Szerencsére ezek a kimaradt ziccerek nem hiányoztak a végén, így aztán ezzel már nem is kell foglalkozni. Talán egy kicsit nyomasztott minket a tét, nekünk ugye mindenképpen nyernünk kellett, ezért a görcsös akarás miatt néha rosszul döntöttünk, ám szerencsére ez is belefért.

–Hol helyezi el pályafutásában ezt a mérkőzést?
–A szép emlékeim közé kerül majd, rögtön a moldovaiak és a szlovákok elleni világbajnoki selejtezők mellé. Azokon az összecsapásokon is két gólt szereztem, így az önök válogatottja ellen vívott meccs illik ebbe a sorozatba.

Az az idő tájt a 30. születésnapjához közelítő játékos az 1999-től végül 2008-ig tartó válogatott karrierje során – amelybe két vb- és három Eb-döntő is belefért, összesen pedig 74 fellépésen 30 gól – még további ötször, tehát összesen nyolcszor tudott duplázni, mi azonban most térjünk vissza a nyolc évvel ezelőtti szereplésére, mert annak volt még egy további érdekes vonatkozása.

Bármily furcsa is ugyanis, a másnapi svéd lapok a megbízhatóan, ám átlagosan bekkelő Olof Mellberg dicséretét zengték, amint a 2003. április 4-i NS-visszapillantóból kiderült. A svéd kapitánykettős alapesetben ragaszkodott ahhoz az elvhez, hogy aki nem játszik a klubjában, nem lehet válogatott, hiszen a mellőzött nyilván nem ok nélkül ül a padon vagy a tribünön. Nos, az aktuális meccset eldöntő Marcus Allbäck annak idején nem éppen nagykanállal kapta a lehetőséget az Aston Villában, így minimális esélye volt arra, hogy pályára lépjen nálunk.

Itt jött a képbe Mellberg: a védő szintén az angol egylet alkalmazottja volt, s az Aftonbladet (Esti lap) című újság szerint napokig duruzsolt Lars Lagerbäck és Tommy Söderberg fülébe: Allbäck a tréningeken és az edzőmeccseken ontja a gólokat, de valamiért pikkelnek rá Birminghamben, viszont jó formában van, és érdemes a bizalomra, vele tegyenek kivételt. Mint tudjuk, Mellberg sikerrel járt, hiszen bedumálta barátját a csapatba...

A Dagens Nyheter (Napi hírek) azt írta amúgy, hogy nemcsak a hátvéd, hanem Henke Larsson is Allbäck játékára szavazott, mivel a Celtic klasszisa úgy vélte, őt jobban ismeri, mint a fiatal Johan Elmandert, s talán ez is befolyásolta a kapitányokat. Az újság szerint a veterán feladata az volt, hogy a magyar bekksort a szélen megbontva teret nyisson párja számára, és ez a taktika vezette győzelemre a svédeket.

Az Expressen című lap is hősként ünnepelte a kétgólos csatárt, és itt is üzentek Angliába. Az újság szerint Allbäck túl intelligensnek számított a Villa játékosai között, emiatt nem fogadták be a többiek: a labdarúgó számára ugyanis elsősorban hobbi volt a játék, hiszen édesapja és nagybátyja ismert építési vállalkozó, és maga is azért tanult sokat, hogy továbbvigye az óriáscéget. Ám ő azt mondta: amíg teheti, futballozik, nem érdekli, hogy e nélkül is milliomos, a vállalat vezetését ráér átvenni akkor, ha kiöregszik a sportból.

Ha úgy vesszük, azóta kiöregedett, mivel tavalyelőtt felhagyott a labda aktív kergetésével, de mégsem volt szíve (kedve?, igazán megfelelő alkalma?) otthagyni a „valódi" hivatását, mert 2009 novembere óta a svéd válogatott másodedzője, azaz múlt évben már ilyen minőségében is találkozott a mieinkkel – és valószínűleg idén ősszel újra fog, csak éppen Budapesten.

Történetéből ezúttal csupán egyetlen elemet emelnénk ki a párhuzam okán: legjobbjainknál sajnos gyakran probléma, hogy nem kapnak elég lehetőséget a klubjukban, így formán kívül, nem a legjobb pszichés és erőállapotban kénytelen őket bevetni a mindenkori kapitány, mert idehaza egyszerűen nincs náluk jobb. Ez aztán gyakran meglátszik a játéku(n)kon – és van, amikor szerencsére nem.

Ez utóbbira szívmelengető példa Gera Zoltán félelmetes teljesítménye a minap a hollandok ellen. Azért persze biztatóbb lenne, ha legközelebb – mondjuk éppen a svédek elleni itthoni kulcsmérkőzésen – nem az Allbäck- és Gerzson-féle kivételekre kellene alapoznunk a (remélhetőleg) jó teljesítményünket...