Zavadszky Gábor bácsikájáról pályát neveztek el

Jani bácsi, a fivér készséggel hozzáfogott, hogy bemutassa a Zavadszky család első nagy labdarúgó sarját.

– A Mester utcai iskolában érettségizett, és már a suliban felfigyeltek a tehetségére. Korát messze megelőzve, egészen fiatalon a MÁVAG-ba került (sok-sok idő múlva majd Gábor is ott kezdett el focizni – a szerk.). A Kőbányai útra, ahol, fájdalom, ma már nincs futball. Pedig micsoda élet volt valamikor... Ragyogó játékosok és edzők fordultak meg azon a pályán. Nos, Pista a MÁVAG-ban vált ismertté. Számos alkalommal szerepelt az amatőrválogatottban, aztán eljött 1932, a nagy fordulat éve: meghívták a nagyválogatottba.

Ma is tudom az összeállítást: Szabó Tóni védett, Dudás és Kocsis volt a két hátvéd, a fedezetsort Borsányi, Kalmár és Lázár alkotta. Elöl meg a fivérem a jobb szélen, mellette a legendás Cseh Matyi, a középcsatár Turay „Suttyó", a balszárnyon meg Toldi és Titkos Pali.

Prágában megverték a cseheket 3:1-re. A bátyám (Závodi néven – a szerk.) rúgta a második gólt Planicka kapujába, Turay és Toldi meg a másik kettőt. Utána Bécsben jártak, de ott kikaptak 8:2-re. (Ez a mérkőzés is történelmi volt: az előző a csehszlovákok ellen aratott első idegenbeli sikerünkként, ez pedig mint az addigi legtöbb kapott gólt hozó találkozónk – a szerk.) Ez volt Pista hattyúdala. Utána elment Montpellier-be.

– Miként kerül ki valaki a másodosztályban játszó MÁVAG-ból Franciaországba?
– Sebes Guszti bácsi ajánlotta (az Aranycsapat szintén 1906-os születésű majdani kapitánya 1925–1927 között, itthoni profi pályafutása előtt francia kiscsapatoknál légióskodott – a szerk.). A bátyám kiment, és ott is maradt. Akkor 26 éves volt. Megnézték az első edzőmeccsen, és azonnal eldőlt a sorsa. Pista rengeteget köszönhetett az Erdélyből származó Kulcsár Józsefnek, aki istápolta, segítette a beilleszkedését.

– Akkor is az első osztályban játszott a Montpellier?
– Igen. Csak akkor másképp hívták, mint manapság. Ez érthető, tudjuk, nálunk is milyen gyakran változtak a klubnevek. Pompás csatár volt, akit igen sokra becsültek. Szerették a szurkolók, sokszor érte mentek ki a mérkőzésekre. Fürdött a népszerűségben.

– Kapott becenevet? Mert ez is az egyik jele a barátságnak.
– Pistának hívták a nézők és a társai is. Csak így.

– Hogyan úszta meg a háborút?
– Szerencsével. A nagy világégés előtt időnként hazarendelték. Miután érettségizett, karpaszományos tizedes lett. Sokszor keresték, de valahogy mindig ki tudtuk magyarázni a dolgokat. Volt egy rokon a hadügyminisztériumban, és félrerakták a kartonját.

– Nem volt kellemetlensége Franciaországban?
– Sosem bántották, focizott tovább. Azt vallották róla a klub vezetői, hogy francia állampolgár. Pedig egészen 1980-ig magyar volt, csak akkor kérte a honosítást, amikor már nyugdíjban volt, s kellett a megélhetéshez. Azonnal megkapta. Egyébként többször is írta, tisztelték azért, mert mindig magyarnak mondta magát.

– Hány éves koráig focizott?
– Jóval túl volt már a harmincon, amikor abbahagyta. De a cipőt nem akasztotta szegre. Azonnal megbízták a fiatalok okításával. Amíg az egészsége bírta, segítette a srácokat. (Negyvenéves is elmúlt, mikor befejezte a játékot, Montpellier mellett még a Sete és az Antibes színeiben szerepelt. Az 1950-es években pedig két időszakban is „anyaklubja" nagycsapatának trénereként dolgozott – a szerk.).

– Ezek szerint teljes életet élt...
– Mi, rokonok nagyon büszkék vagyunk rá. S most ilyen nagy megtiszteltetés érte a családot, és velünk együtt egész Magyarországot. A világon kevés magyarról neveztek el eddig pályát.

– Tulajdonképpen olyan, mintha szobrot állított volna neki a hálás utókor.
– Mi is így gondoljuk. A nagy eseményre tavaly december közepén került sor Montpellier-ben. A polgármester avatta fel a pályán elhelyezett táblát. Arról beszélt, hogy újjávarázsolják a játékteret. A hely eddig is a fiataloké volt, s most még inkább sportcentrummá építik ki.

– Az újságcikkek és a fényképek is igazolják, sokan voltak az ünnepségen.
– Mindenkit meghívtak, aki ismerte, szerette és játszott vele, illetve aki neki köszönhetően vált futballistává.

– Ön is ellátogat Montpellier-be?
– Nem valószínű. Az unokám, Gabi biztosan eljut majd oda. Ő most a Fradi első keretével készül. Biztosan elmegy, ha módja nyílik rá. Rendkívül büszke arra, hogy a nagyapja fivérét, egy Zavadszkyt ilyen nagy megtiszteltetés ért. Már le is fordíttatta a cikket. Lám, milyen érdekes az élet, ő is jobbszélső, mint Pista volt egykoron...

Egykori kollégánk a Nemzeti Sportnál, Zombori Sándor a kinti évei során szinte minden mérkőzésen találkozott az akkor már a nyolcvanhoz közel járó Zavadszky Istvánnal, akinek külföldi származása ellenére az igényes, magukat sokra tartó franciák az egyik legnagyobb elismerést adták hét évvel a halála után.

„Rendkívül büszke volt arra, hogy újra magyar futballista szerepel Montpellier-ben – mondta régi elődjéről 17 éve a város együttesében 1982 és 1985 között légióskodó ex-labdarúgó. – Rengeteget segített a beilleszkedésben. Úgy tekintett, mintha a fia lettem volna. Nézegetem a képeket, olvasom a róla szóló cikket – valóban óriási, hogy most már pálya is viseli a nevét. Pista bácsi belépett a halhatatlanok sorába. Legyünk büszkék rá."