Rátgéber - azt a hétszázát, micsoda karrier!

Úgy összenőttek egymással – Rátgéber László és a pécsi női kosárcsapat kispadja –, mint a sziámi ikrek. Összesen 15 évig tartott a kapcsolat (1993–2008), amely igencsak termékenynek bizonyult: kilenc-kilenc bajnoki cím és Magyar Kupa-diadal, továbbá három szereplés az Euroliga négyes döntőjében. A tizennegyedik évad második felében jártunk, amikor a később még egy idény erejéig maradó s végül 777 meccsig jutó, az idő tájt negyvenéves mesteredző 2007. február 25-én már a hétszázadik tétmérkőzésén vezette a pécsi együttest, és ennek apropóján nyilatkozott a Nemzeti Sportnak.

– Lesz-e hétszázötvenedik?
– Nem lenne rossz, hogy ha lenne... Az ugyanis azt jelentené, hogy még élünk.

– Szerintem tudja, mire gondolok...
– Hát persze. A válaszom: Pécsről nem kell elmenni. Legalábbis, ha az új idényben is lesz csapat és megfelelő feltételek a minőségi munkához.

– Dodonai válasz. Emlékszik az első pécsi tétmeccsére?
– Hogyne, hetvenkét kilós voltam, most kilencven. De ha előre tudtam volna, hogy negyvenévesen ennyire jól nézek majd ki, igyekeztem volna gyorsabban öregedni.

– Arra céloztam, hogy emlékszik-e, kivel játszottak?
– Persze, Szekszárdon mutatkoztam be bajnokin, tizenhárom ponttal győztünk. Egyetlen bíró vezette a mérkőzést, Bacsfay Gyula, mert a másik játékvezető valahol elakadt menet közben. És arra is emlékszem, hogy sok pécsi szurkoló kísérte el a csapatot, amin akkor még meglepődtem – ma már ez a természetes.

– És a másodikra is emlékszik?
– Természetesen, azt otthon játszottuk, megint győztünk, és a vége felé néhányan rázendítettek a nézőtéren a kórusra: „Rátgéber László!" Egy vajdasági cimborám az újvidéki TF-ről, bizonyos Hegedűs Endre meg is jegyezte: „Te, Laci, ezek hülyéskednek veled?" Először én is azt hittem, de azóta már tudom, hogy nem.

– Melyik volt a legnagyobb győzelme a tizennégy év alatt?
– A legnagyobb győzelem talán a tavalyi (2006-os – a szerk.) Magyar Kupa-finálé, amikor Sopronban tizenöt pontos hátrányról nyertünk 65–62-re. Egy korábbi kupadöntőn, szintén Sopronban, nem tudtuk átvenni az aranyérmeket, akkora felfordulás volt a parketten. Török Zoltán, a hazaiak klubigazgatója mikrofonnal a kezében tudatta a közönséggel, hogy ha van igazság a földön, akkor a Sopron a kupagyőztes. Ezek szerint nincs, mert hazafelé menet, Kópházán a szövetség képviselője mégiscsak átadta a díjakat... De hatalmas siker volt az is, amikor kétezer-egyben Isztambulban, az Euroliga-negyeddöntő hosszabbításában Csák Magdi utolsó pillanatban dobott kosarával kiharcoltuk a final fourt.

– És a legfájóbb kudarc?
– Gondolkodnom kell, annyira kevés akadt... Nos, kétezerben Bourges-ban nyertünk az Euroliga negyeddöntőjében, már csak a hazai meccset kellett volna hoznunk, ám kikaptunk, majd a harmadik összecsapáson is vesztettünk. Nehezen tudtam megemészteni...

– Mostanában mi foglalkoztatja leginkább?
– Hogy „disszidálok-e" Moszkvába, vagy sem...

– És „disszidál"?
– A héten beszélek a játékosaimmal. Egy biztos, nem hagyom majd magukra őket.

– Szóval viszi magával Iványi Dalmát és Béres Tímeát a Szpartak Moszkvához...
– Ezt ki mondta magának? Arról van szó, hogy ha az Iványi, Béres, Vajda Anna, Fegyverneky Zsófia, Bujdosó Nóra alkotta remek magyar maghoz tudunk szerződtetni négy minőségi légióst, semmi okom sincs elhagyni a várost.

– Mi szól a távozás mellett?
– Egyrészt a pénz, másrészt borzasztóan imponálna, hogy a női kosárlabda történetének legnagyobb átigazolása lehetnék edzőfronton. Már az összeget illetően. Meg az a körülmény, hogy gyakorlatilag olyan játékoskerettel dolgozhatnék, amelynek tagjait magam válogathatom ki. Nem lennének anyagi korlátok.

– Mi lenne Ön Moszkvában?
– Kosárlabdaedző, se több, se kevesebb. Itt, Pécsen nem az vagyok, inkább mindenes. Viszont minden valószínűség szerint le kellene mondanom legendai státusomról. Az ott nem menne, ami itt megy. Én találtam ki a kabalafiguránkat, a pandamacit, én vettem rá Lovasi Bandit, hogy komponáljon nekünk indulót. Ez ott másképp lenne...

– Mennyire kritikus a helyzet a MiZo Pécsnél?
– Nézze, egy kicsit depresszív hatása van annak, hogy évről évre gyengébb kerettel vágunk neki az idénynek, hogy egy Iványit vagy egy Bérest – akik nagyon megérdemelnék – nem tudok bevinni a final fourba, és nem azért, mert rosszul játszanak, hanem objektív okok miatt. Mert nincs pénzünk, mert nincs igazi centerünk.

– Van, amit sajnál, van, amit megbánt az elmúlt tizennégy évben?
– Azt, hogy hétszáz tétmeccs sem volt elegendő ahhoz, hogy kiismerjem a női szeszélyt. Ha sikerül, talán eredményesebb lehettem volna...

Így sem maradt azonban (igazán) nagy eredmények nélkül, de ehhez fognia kellett a vándorbotját. Az interjú idején zajló kiírást, valamint a következő szezont még Pécsen dolgozta végig, ám ezekben az idényekben a nagy rivális Sopron szerezte meg a bajnoki aranyérmet.

2008-ban viszont elfogadta az addigra már kétszeres Euroliga-címvédő Szpartak Moszkva visszautasíthatatlan ajánlatát, és a következő évben zsinórban harmadszor is feljuttatta a dúsgazdag orosz csapatot a kontinens csúcsára (azóta, immár nélküle negyedszer is a moszkvaiak diadalmaskodtak). A két európai Szuperkupa emellett szinte már szóra sem érdemes...

S utána sem szakadt el az elittől Rátgéber László: jelenleg a szintén topcsapatnak számító török Fenerbahce kispadján próbálja meg a korábbiaknál is jobban kiismerni – és újabb győzelmekre vezetni – a „szeszélyes" hölgyeket...