Bukfenc Bugattival: közvetítés a hőskorból

Ugyan mi más a szerelő, a versenymechanikus, a mitfárer, mint az autóversenysport feketepétere. Aki kiveszi a részét a munkából, a veszedelemből, de a babérkoszorúból egyetlen csipetnyit sem mondhat magáénak, és még kevesebbet a dicsőséggel együtt kijáró bankókból. Pedig éppen olyan hőse az autóversenyzésnek, sőt talán nagyobb is, mint az irigyelt és bálványozott bajnok.

A Névtelen Szerelő, aki hetekkel a verseny előtt dolgozik, mint két igavonó és utána sem pihen, hanem az utolsó pillanatban piszkos overalljában gyömöszöli be magát a vezető melletti ülésnek csúfolt résbe. Aki ott szorongja végig a futamot és nyomogatja szorgalmasan a drukkpumpát, egyik szeme a manométeren, a másik a depósok körjelzéseit vigyázza. Aki lesi a stoppert, aki figyeli a motor vonítását, aki megtapogatja a pilóta vállát, ha valaki előzni akar, aki hajszolja őt, hogy mindent bele.

Akinek idegei a roppanásig feszülnek, amint a vezető a pillanatonként adódó halálos szituációkat másképpen oldja meg, mint ahogyan azt maga csinálta volna. Aki önkéntelenül, lázasan tapossa a lábdeszkára képzelt gáz- és fékpedált, akinek a torkában dobog a szíve, amikor a kocsi nem reagál elképzelt manővereire és csak néha eszmél rá, hogy a kormány, az irányítás nem az ő kezében van.

Aki mint a gumilabda lendül ki szűk üléséből, amikor üzemanyagpótlásra kerül a sor. Aki negyven másodperc alatt cserél kereket a depókban és másfél perc alatt csavar le akár nyolc új gyertyát. És akinek csak annyi jut a dicsőségből, hogy a győzelmes befutó után odaülhet a volán mellé – elkarikázni a babérkoszorúval feldíszített kocsival a hangárok felé.

Milyen lehet a lelkivilága az ilyen szerelőnek? Ugyan mit érezhet verseny közben és hogyan oldja meg azt a belső lelki válságot, melynek magját a mellőzöttség plántálja, s amelynek mérgét csak a maradéktalan lelkesedés és sportszeretet mákonya tudja enyhíteni...

A minap alkalmunk volt az egyik nagy francia gyár magyar versenymechanikusával beszélgetni. A versenyosztályon dolgozott és az egyik legnagyobb versenyzőnek volt megszokott utasa. A munkanélküliség azonban neki is útilaput kötött a talpa alá. Most idehaza van, a diadalmas csatákból nem maradt más, csak az emlék.

És amint a kis óbudai lakásban ceruzával a kezünkben ülünk vele szemben, felelevenednek a nagy futamok, újra hallja a nyolchengeres kompresszoros Bugatti dübörgését és ismét látja a nagy Monsieur Bugattit, akinek a depók táján szája szögletében elrágott szivarral szurkoló figurája olyan sok erőt és bátorságot csepegtetett a szívébe.

Itt ülünk vele szemben a kis óbudai lakásban. A falon fényképek. A Jóska gyereket mutatják, amint szurtosan fáradt, de boldog arccal ül hol William Grover Williams, hol René Dreyfus, hol pedig a kerekded, szelíd képű és nyakán babérkoszorúval felékesített Albert Divo mellett.

A főhelyen elmosódott fénykép. Olyan életlen, mintha valami kezdő amatőr csinálta volna. Alig látni rajta első pillantásra mást, mint hatalmas porfelhőt, melyből lassan bontakoznak ki a szinte levegőben úszó, féloldalra fordult hatalmas versenykocsi körvonalai.

– És képzelje el, szerkesztő úr – magyaráz büszkén Maitz Jóska –, semmi bajunk sem történt. Még csak ki sem repültünk a kocsiból. Csak éppen két tucat markos legény kellett hozzá, hogy leszedjék rólunk a végén a tragacsot.

Elgondolkozik, és lassan kibontakozik előttünk a kép, amely kitörölhetetlenül vésődött bele az agyába.

– Az 1931. évi Le Mans-versenyen történt. Mint az állatok, úgy dolgoztunk, hogy a szép júniusi szombatra elkészüljenek a gépek. Nehéz munkánk volt, sportkarosszériába kellett bújtatnunk néhány vad verseny Bugattit. Sárhányókat szerelni, önindítókat berakni, világítást, nagy szélvédőket fabrikálni. Olyan sportkocsikat csináltunk a jóval kétszáz feletti tempóra képes ötliteres Bugattikból, hogy öröm volt nézni.

– És hiába tartott buzdító beszédet Monsieur Bugatti, hiába ígért a győztesnek briliánsokkal kitűzdelt aranytárcát, nagyon „flau" volt a hangulat. Kitartanak a 24 órás versenyen az alumíniumkerekek? Ez volt a nagy kérdés. Mert aki nem ismeri a Sarthe-kört, annak sejtelme sincsen, hogy mit jelent ott teljes 24 órán át full gázzal repeszteni. Kavicsos, csúszós fordulók követik egymást, farolás nélkül lehetetlen tempót menni. És Isten irgalmazzon annak, akinek eltörik a kereke a vad farolástól a keskeny fordulókban!

– A 23-as rajtszámú Bugattihoz osztottak be. Louis Chiron és Achille Varzi kapta ezt a gépet, amely a leggyorsabb volt a „poloskák" között. Az ilyen hosszú távú versenyen ugyanis felváltva vezetik a kocsit, mert ugyan ki bírná 24 órán át a rettenetes iramot éjjel-nappal egyfolytában.

– Chiron kezdte az „üzemet" (a XX. századdal gyakorlatilag egyidős monacói pilóta 1928 és 1949 között számos Grand Prix-t nyert meg Bugattik és Alfa Romeók volánja mögött – a Le Mans-i megbízhatósági versenyeken viszont nem volt szerencséje –, majd az 1950-ben induló Formula–1-es világbajnokság első Monacói Nagydíján harmadik lett Maseratijával, 1955-ben ugyanott nagy ünneplés közepette hatodik egy Lanciával, és még 1958-ban is indult hazája rangos viadalán, amivel mindmáig, és talán örökre ő az F1 korelnöke – a szerk.).

– Meggondoltan, szigorúan tervszerű beosztással futottuk az első köröket. Sorban vágtattak el előttünk a félelmetes kanyarok. A hatalmas tribünök. A depók. Azok előtt még integetni is ráértünk – úgy 160-as tempóban. Chiron pokoli nyugalommal, mint valami óramű dolgozott. Sorban előztük a lassúbb kocsikat.

– A negyedik körben valami furcsa csikorgást hallok a fordulókban. Érdekes szerv az emberi fül. A motor úgy voníthat, mint két vasbetondalárdányi sakál. A fékek csikoroghatnak, a levett és újra ráadott gáz tarackot utánzó dörrenéseket adhat, az ember jó öreg füle azonban azonnal kihallja az idegen hangokat. Még azt is, ha a karburátor szívásának gyenge, sziszegő hangja megváltozik. Hátul, bal oldalról hallatszik a furcsa zaj. És folyton erősbödik. Valami idegőrlő van ebben a csikorgásban. Mintha az ember csontját fűrészelné valami jódszagú és álarcos doktor.

– Előttünk Maurice Rost vágtat vagy másfél száz méterre. Bugattija alig lassúbb a mienknél, Chiron mégis hagyja magát vezettetni. Kímélni kell a motort, hiszen még vagy 23 óra van hátra.

– Szóval előttünk Rost és őelőtte vagy háromszáz métere a Mulsanne-forduló. Ott balra elöl a juharfa, amelynél fékezni kell – ezt már a tréningeken megszoktuk. Várjuk a pillanatot, amikor Rost leveszi a gázt és megszűnik az előttünk harsogó vonítás. Rost csak nem veszi le a gázt... Pedig legalább 160-nal megy... Hirtelen elhallgat előttünk a Bugatti motorja... Porfelhőt vágnak a teljesen lefékezett kerekek... Rost autója oldalra lendül, nekifarol az utat szegélyező palánknak, ledönt belőle vagy harmincméternyit... Elsodor három nézőt... Kilendül a fékeveszett acélszörnyből két kalimpáló emberi alak és a kocsi mint valami pörgettyű, úgy szaltózik be a fák közé...

– Annyira lekötött a borzalmas látvány, hogy szinte észre sem vettem, amint Chiron halálsápadt arccal fékezte le farolva a gépet és suhant át a fordulón, egyetlen pillantást sem vetve a tragédia színhelyére.

– Az embernek ráül az idegeire az ilyen látvány... A kalimpáló emberek... A szaltózó versenykocsi... Közben meg hallja hátul balról azt a csikorgást... Odaordítok Chiron fülébe... Nem érti... Hangosabban ordítok... Megállani, m e g á á á l l l a a a n n n i i... Recsegő hang dörren a fülembe (négy körrel Rost balesete után – a szerk.), és érzem, hogy valami ellenállhatatlan erő billenti meg balról a kocsit... És ösztönszerűen hátrapillantva látom, hogy valami kerékformájú elmarad mögöttünk... Chiron sápadtan vágja át balra a kormányt, parírozni a farolást, a Bugatti féloldalra dőlve úszik a levegőben... Behúzzuk a fejünket a vállunk közé... A kocsi elszabadultan cikázik jobbra-balra a keskeny úton, mögöttünk félelmetes fékcsikorgás...

– Végre simán landolunk az egyik fa tövében. Chiron kiugrik az üléséből és morog valamit. Már szaladnak felénk a rendezők, a pályabiztosok, a rendőrök, a mentők. És mint valami diadalmi jelvényt, úgy hurcolják elénk a lemaradt kereket, melynek nemcsak a gumija vált le teljesen, hanem a küllőket helyettesítő hatalmas alumíniumbordái is úgy leszakadtak, mintha valami szorgalmas borbély nyírta volna bubisra.

– Néhány perc múlva megjelenik Jean Bugatti. Pár szót vált Chironnal. Leállítani az összes Bugattikat, adják ki a parancsot. Nos kérem, szerkesztő űr – magyarázza a Jóska –, ezt az eseményt ábrázolja a kép.

Néhány perc kell ahhoz, hogy az ember kilábaljon abból a hangulatból, amit az elbeszélés keltett. „De mégis – szegezzük neki a kérdést –, miért akadnak vállalkozók a versenymechanikus szerepére?"

– Kérem – hangzik a válasz –, miért ne vállalkozzék az ember? Szép mesterség ez nagyon. Csak az elején nehéz. Főleg annak, aki maga is vezető. Amíg meg nem szokja a mellette ülő vezető technikáját, át nem veszi annak gondolatait.

– Hogy az ember a vásárra viszi a nyakát és a dicsőségből semmit sem kap, az nem nagyon zavar. Minden versenymechanikusnak az az álma, hogy versenyvezetővé lépjen elő. Ezért dolgozik, ezért kockáztat. És a tapasztalat azt mutatja, hogy a mechanikusból lesz a legjobb versenyző. Alkalma van hozzászokni a sebességhez és főleg ahhoz, hogy az ne kösse le.

– Aki sokat ült versenykocsin és órákon át vágtatott kétszáz kilométer körüli sebességen, az úgy megszokja a mindennapi embernek észvesztő tempót, hogy úgy érzi magát, mint aki taxin ül az Andrássy úton. És kifejlődik az a bizonyos hatodik érzék, ami a versenyzéshez kell. Akinél ez kialakul, abból nagy versenyző lesz. Akinél nem – az jobban teszi, ha abbahagyja, még mielőtt mint sebészeti probléma kerül a műtőasztalra.