A tojáslabdás foci - az amerikai rondaság?

A tragédia az oldalvonal közelében történt. Annak ellenére, hogy váratlanul, rendkívüli gyorsasággal játszódott le, rossz álmaimban minden részletével élesen elevenedik fel előttem.

Tommy Kramer, a Minnesota Viking quarterbackje hátrafelé „táncolt" a labdával. Előtte öt társa alkotott élő védőfalat, s birkózva, egymásba kapaszkodva állták útját az ellenfél áttörési kísérletének. Kramer teste megfeszült, akár az íj, karja dobásra lendült. Szeme a túloldalon száguldó csatárt kísérte... Az élő gát átszakadt, Jim Youngblood, a Los Angeles Rams 130 kilós óriása törte át.

Régebben, mint az amerikai futball vén rókái mondják, ezek a behemótok csak nagyok, kövérek és kegyetlenek voltak. De ma már fantasztikusan gyorsak is.

A hústorony szinte rálőtte magát Kramerre, aki éppen az ellenkező oldal felé fordult, nem láthatott semmit, bízott védőiben. Youngblood hátulról kapta fel a védtelen quarterbacket, fordított egyet rajta, hogy fejjel lefelé kerüljön, majd irtózatos erővel a földhöz vágta. Hallottam a reccsenést. Hallottam a szerencsétlen fájdalmas kiáltását. Láttam, hogyan nyúlik el a fűben, s veszíti el öntudatát. Bal karja a törések következtében bénultan meredt a levegőbe, s a kíntól csillapíthatatlan rángatózásba kezdett... Fekete ruhás mentők, hordágy – a szomorú menet már vitte is.

Olyan ez, akár egy ütközet! A veszély fenyegetően lebeg minden játékos felett: meghalhatsz, megbénulhatsz, nyomorék maradhatsz... Max Rafferty ismert középiskolai edző, aki később tanfelügyelő lett Kaliforniában. San Franciscóban, a Rotary Club estélyén – személyesen hallottam – beszédében így jellemezte a játékot: „A futball az háború – fegyverek nélkül."

Dick Ecker, a hadsereg csapatának quarterbackje a Vietnamban történt amerikai katonai beavatkozás éveiben hosszabb időt töltött a hadszíntéren. Élményeiről később az AP hírügynökségnek nyilatkozott. Egy-egy bevetés előtt a feszültségnek, a kétségeknek, reményeknek, a túlélés vágyának ugyanazok az érzései kavarogtak benne, mint a futballmérkőzések előtt...

De mit kap cserébe a játékos?... Pénzt, dicsőséget, népszerűséget?...

A futballisták jól keresnek. A skála széles. De tény, hogy átlagban azért nem kapnak annyit, mint amennyit a szurkolók gondolnak... Ők a szuperlények, a sport hősei, a szónak azonban csak a fizikai teljesítményt jellemző értelmében.  A legnépszerűbb sport szűk elitjét képviselik, akiknek fizikai képességei, játéktudásuk, teljesítményük az üzlet érdekében fontos. Akiknek azonban mindenben felső utasítást kell követniük, mégpedig gépszerűen, gondolkodás, érzelem nélkül – vakfegyelemmel.

A tulajdonos és az őt megszemélyesítő edző – diktátor. A felső rend nem enged a törvényeiből. Nem feltételezi, s nem is érdekli, hogy a sportoló érző, gondolkodó emberi lény. Furcsa tehát a képlet, mert ugyanaz a személy, aki egyfelől kevesebb még egy átlagembernél is, sőt nem egyéb, mint cserélhető, adható-vehető eszköz vagy árucikk, másfelől – a teljesítménye, a produktuma alapján – akár felülmúlhatatlan, emberfeletti szuperhős is lehet.

A profiligában – az NFL kereteiben – ma 1517 játékos szerepel. A legnagyobb sztárok sorsáról különleges üzleti vagy politikai megfontolások alapján döntenek. Az átlagjátékosok ellenben, különösen a fizetések körüli egyezkedések során, közel vannak a kiszolgáltatottsághoz. Ennek egyik oka, hogy a csapatok, azaz a játékosok tulajdonosai saját érdekeik megvédésében rendkívül egységesek. A másik döntő ok, hogy a klubok küszöbeinél tömegével türelmetlenkednek a tehetséges fiatalok.

Az az igazság, hogy az egyetemek ontják a jobbnál jobb játékosokat, akik élet-halál harcot folytatnak az évente csak korlátozott számban megköthető új szerződésekért. Ez némileg magyarázza azt a nemtörődömséget, közönyt is, amely akár a súlyos sérüléseket fogadja... Majd jön egy másik. Aki éppen olyan jó, s ha az is kidől, már ugrásra készen ott a harmadik.

Azokról senki sem tud és nem beszél, akik fiatal éveik minden energiáját, idejét egy varázslatos álom megvalósítására áldozták – hogy jól fizetett, hivatásos sportcsillag váljon belőlük... De jöhet betegség, sérülés, vagy egyszerűen jelentkezhetnek náluk jobbak. A kárvallottak vannak többen. Sokkal többen. A névtelenek, akik elvesztették múltjukat, jelenük nincs, jövőjük a semmibe vezet. Ezért olyan kegyetlen tehát a harc ott a pályán.

Tudom, meghökkentő az adat, de a profi futballjátékosok képtelenek átlagosan négy esztendőnél tovább maradni a veszélyes porondon. Persze, itt is akadnak kivételek, főként a bivalyerős védők, akik jobbára „büntetnek", s néhány kivételesen ügyes és szerencsés quarterback, akire az egész csapat önfeláldozóan vigyáz.

A gyorsan változó sporthősök között természetesen akad magyar származású, nem is egy. Joe Namath, azaz Németh (New York Jets), Larry Csonka (Miami Dolphins) és Geoff Komló (Detroit Lions), hogy csak néhányat említsünk, vagy a 120 kilós kolosszus, Dave Meggyesy, aki idő előtt örökre búcsúzott a futballpályáktól.

Hogyan? Miért?... Mesélje el ő maga személyesen...

– Igaz, ami igaz, nem voltam valami elbájoló jelenség a pályán – mondta –, s tény, hogy a St. Louis Cardinals sem tartozott a finomkodó, kifejezetten a technikára törekvő együttesek közé... Az alapvető okot, hogy miért hagytam ott a futballt, nehéz egészen pontosan meghatározni... De az biztos, hogy többé nem láthatnak a pályán...

Mindenesetre be kell vallanom, hogy egy emlék egyre inkább zavart... Esős, hideg vasárnap délután történt St. Louisban, a Pittsburgh Steelers elleni mérkőzésen. Felfutó hátvédet játszottam a special teamben, a különleges, úgynevezett „öngyilkos" csapategységben, amely akkor van a pályán, ha a rúgójátékosunké a labda, s azt olyan messzire küldi, amennyire tudja. Lehetőleg magasan, hogy amíg az berepüli a pályáját, legyen idő előre rohanni, s az ellenfelet már a labdabirtoklás első másodperceiben leteperni, megállítani.

Az volt a feladatom, hogy „seperjek" előre a felezővonal környékére és az én oldalamon a labdacipelő előtt rohanó „biztosítót" intézzem el. Figyeltem a labda ívét, hátráltam egy lépést, lendületet vettem, s teljes sebességgel elindultam a célember felé.

Az „áldozat", vagy azért, mert tapasztalatlan újonc volt – amint azt később kiderült –, vagy csak egyszerű figyelmetlenségből, ugyancsak teljes erőbedobással rohant előre, de se jobbra, se balra nem nézett... Nagy hiba volt... Én meg az 50 yardos vonalhoz érve keresztbe kanyarodtam. Tudtam, hogy nem lát, s úgy határoztam, hogy alacsonyan szállok bele az emberembe. Minden erőmet összeszedve, teljes súlyommal és lendületemmel vágódtam belé...

A térde szinte szétrobbant. A fülemben még ma is hallom az iszonyatos hangot. Sajnálatot éreztem iránta, míg lecipelték. De ugyanakkor azt is tudtam, hogy támadásom a maga nemében mesteri teljesítmény volt. És én lényegében ezért kapom a fizetésemet... Az eset, hozzáteszem, csupán egyike azoknak a további eseményeknek és okoknak, amelyek mind zavarosabbá tették az ilyesféle sikerek feletti örömömet, hogy egy másik játékost mozgásképtelenné teszek, csontját töröm, megbénítom...

Különféle sportokat űztem életemben. S most, hogy a futballt is a legmagasabb szinten játszottam (az 1941-es clevelandi születésű Meggyessy 1963–1969-ig tartó NFL-pályafutása alatt több alkalommal is szerepelt az év csapatában. – a szerző), elismerem, hogy ez a sport semmi mással össze nem hasonlíthatóan a legembertelenebb.

Dave Meggyesy mondta, nem én. A beszélgetés során használt hangszalag anyagán nem változtattam. Sok hozzáfűznivalóm nincs. Ezt a sportot Európa nem ismeri. Ázsiában, Dél-Amerikában sem játsszák. Sehol...

Az amerikaiak viszont rendkívül büszkék erre a „vívmányukra". Felőlem...

És Önök felől?