Osztrák lavina temette maga alá a mezőnyt

„Hová lettek az osztrákok?" – jelent meg a költői kérdés a Nemzeti Sport egyik 1998. decemberi számában, miután a világkupa soros versenyhétvégéjén a három megrendezett alpesisí-viadal közül egyet sem tudtak megnyerni a „sógorok", akik különösen a férfiaknál szerepeltek sokkal gyengébben, mint a megelőző idényben (az Alta Badia-i óriás-műlesiklás során „csak" a harmadiktól a hatodik helyig bérelték ki az összeset).

Másnap, december 21-én, egy szürkének ígérkező hétfőn aztán csattanós választ adott Ausztria férfiválogatottja, amely felettébb emlékezetessé tette a Whistler Mountainben korábban elmaradt szuper G innsbrucki pótlását: az első kilenc helyen a „csodacsapat", a Wundermannschaft kilenc tagja végzett, a sportág vk-történetében új, kimagasló rekordot felállítva ezzel.

Pedig nem sok hiányzott ahhoz, hogy az erőpróbát egyáltalán ne rendezzék meg, hiszen a köd miatt a nagyszerűen előkészített pályán az eredetileg kiírt 12.30-as kezdés helyett csupán délután kettő előtt néhány perccel indulhattak el a sízők.

A hamar osztrák házibajnoksággá váló viadalból „természetesen" Hermann Maier került ki győztesen, miután 76 századmásodpercet vert rá a kétszeres ötkarikás bronzérmes Christian Mayerre, aki néhány évvel azelőtt felfedezte őt az ország nemzeti együttese számára. A Herminátor egyébként sikerével az összetett világkupában átvette a vezetést a 14. pozícióban célba érő norvég Lasse Kjustól (aki azonban a szezon végére fordítani tudott, és 1996 után ismét őt koronázták meg).

Az inkább a technikai, mint a gyors számokban remeklő Mayer mögött a harmadik helyet a 45-ös(!) rajtszámmal startoló Fritz Strobl szerezte meg, aki a megelőző időszakban nem igazán tűnt ki az osztrák gárdából (viszont három évvel később ötkarikás bajnok lett lesiklásban!). Érdekes – és jól jellemezte a pályája csúcsán járó Maier fölényét –, hogy míg ő „tönkreverte" közvetlen üldözőit is, addig a második és a tizedik helyezett között mindössze 23 század volt a különbség...

A versenyt 20 ezer tomboló néző tekintette meg, és a célban Franz Klammer, a hetvenes évek nagyágyúja köszöntötte honfitársait – azon a pályán, amelyen ő az 1976-os olimpián megnyerte a lesiklást (szuper óriás-műlesiklás akkoriban még nem létezett).

A dobogósok mögött amúgy Stephan Eberharter (1991-es és 2002–2003-as fénykora között épp „félúton" járt: fiatalon kétszeres világbajnok, későbbi másodvirágzásakor pedig kétszeres abszolút vk-győztes, illetve olimpiai bajnok és szuper G-ben ismét vb-első volt), Rainer Salzgeber (egykori vb-második óriásban), Hans Knauss (a szám ötkarikás ezüstérmese), Patrick Wirth, Andreas Schifferer (a lesiklás vk-címvédője, egyben az előző szezon összetettbeli másodikja) és Werner Franz (a következő évad szakági világkupájának második helyezettje) sorjázott – majd a „külvilág" (Rest of the World...) képviseletében a norvég Lasse Paulsen lett a tizedik.

„Ez őrület!" – írták szinte egybehangzóan a másnapi osztrák lapok az elsöprő diadalról. Az 1967 óta megrendezett világkupában sem addig, sem azóta nem fordult elő olyan, hogy egyetlen nemzet sportolói foglalják el az első kilenc pozíciót. „Nem hiszünk a szemünknek!" – lelkendezett a Der Standard, míg a Die Presse megfogalmazása szerint az osztrák síelők Innsbruckban „piros-fehér-piros színű lavinát indítottak útjára".

„A győztes Herman Maier az év második legjobb sportolója az aranylabdás futballista, Zinedine Zidane mögött" – tette hozzá a Kronen Zeitung, emlékeztetve arra, hogy az összetett vk-ban egy szezonnal korábban élen záró (és ezt később még háromszor – 2000, 2001, 2004 – megismétlő) flachaui klasszis a naganói olimpiáról két aranyéremmel térhetett haza az esztendő elején. (Néhány hónappal ezután pedig Vailben a két gyors számban egyaránt győzelmet aratott a vb-n!)

Az ilyen mértékű tarolásnak nem volt előjele, de azért az akkori erőviszonyokról képet ad, hogy az előző hónapban egy coloradói szuper G-futamon az első öt pozíciót szintén Ausztria menői bérelték ki.

Hasonló mesterötösből akadt már néhány a sítörténelemben – ám a hangsúly a „néhány" szón van: az említett, és még frissnek számító egyesült államokbeli versenyen kívül további ötször fordult elő ilyesmi a három évtized alatt (a sógorok még egyszer, a franciák ugyancsak kétszer, az olaszok és a svájciak pedig egy-egy ízben kápráztatták el így a közvéleményt). A csúcsot az 1968-as abetonei (Olaszország) női lesiklás jelentette, amikor a franciáké lett az első hat hely mindegyike.

Ha megnézzük a Nemzetek Kupája évenkénti végeredményét, azt látjuk, hogy Ausztria immár húsz éve kivétel nélkül az összes idényben diadalmaskodik, míg a férfiaknál 1993, a nőknél 1999 óta tart a megszakításmentes sorozata. A zeniten épp az ezredforduló táján voltak hegyekre termett nyugati szomszédaink, amikor rendszeresen több mint dupláját gyűjtötték annak a pontszámnak, amelyet az aktuális második helyezett össze tudott kaparni...

Vannak persze kritikusai a számítási módszernek, hiszen minden pontszerző eredményét összeadják, azaz nincsen súlyozás, hogy csak nemzetenként a legerősebbeket vennék figyelembe – így pedig előnyt élveznek azok a nációk, melyek tömegesen képesek produkálni a kimagaslóan képzett alpesi sízőket. Márpedig az osztrákok hagyományosan ilyenek.

De csoda ez? Hisz a fölényük nemcsak a megfelelő havas terepek sokaságán múlik (azokból máshol is akad bőven), hanem részben a tradíciókon: ahogy nálunk sok lurkó megy el vízipólózni, látva a hősöket, úgy odaát a „lejtők ördögeivel" vannak ugyanígy. És az utánpótlás, a fiatalok motiválása miatt sem kell aggódniuk – 1998. december 21-én például az innsbrucki iskolások tanítási szünetet kaptak, hogy élőben nézhessék meg kedvenceiket.

Pedig senki sem tudhatta előre, hogy milyen sporttörténelmi hazai parádé kerekedik majd ki a viadalból...