Mese óriásról, aggastyánról és igazságról

Anélkül, hogy részletesebben elmélyednénk Erdei Zsolt súlycsoportjának erőviszonyaiban és Madár ellenfélkeresésének lehetséges forgatókönyveiben, mai témánk szempontjából sem lehet szó nélkül elmenni a Quebecben tegnapelőtt történtek mellett. A félnehézsúly két másik kiemelkedő alakja, Jean Pascal és Bernard Hopkins összecsapásán hivatalosan döntetlen született, így a hazai ringben fellépő Pascal maradt a WBC félnehézsúlyú világbajnoka.

„Kanada és az ökölvívás szégyene ez a döntés. Mindenki láthatta, hogy Hopkins győzött. Nem csoda, hogy a Bokszvilágtanács is a visszavágó mellett kardoskodik. Az ilyen eredmények hallatán nem csak az ökölvíváshoz értők csóválják a fejüket, ez ártalmas a sportágra nézve" – kommentálta a mérkőzés eredményét a veterán amerikait menedzselő Golden Boy Promotions egyik illetékese.

A folytatás egyelőre nyitva áll, mi pedig helyette egy hasonló históriával foglalkozunk – amelynek még nagyobb nevű főszereplői voltak, és éppen ma van az évfordulója.

Önmagában meglehetősen jól hangzott a 2008. december 20-ára kiírt Nyikolaj Valujev–Evander Holyfield mérkőzés, ráadásul nem is baráti tusakodásra készültek, hanem a WBA (Bokszvilágszövetség) nehézsúlyú világbajnoki övéért csaptak össze. Kár, hogy egyikük „nettó" boksztudása alulról súrolta (súrolja) a közepeset, másikuk pedig addigra már megünnepelte a 46. születésnapját is...

Az amerikai azonban történelmi lehetőség előtt állt: ha nyer, ő minden idők legöregebb világbajnoka, lévén akkor tájt egy évvel idősebb George Foremannél, aki 1994-ben „csupán" 45 volt, miután Michael Moorer legyőzésével az IBF (Nemzetközi Bokszszövetség) és a WBA uralkodója lett. Holyfield egyelőre még csak abban számított rekordernek, hogy négyszer ült fel a nehézsúly trónjára – ilyen sokszor senkinek sem sikerült odakerülnie.

Évtizedekkel korábban, a különböző szervezetek és vb-címek „osztódása" előtt ugyanis még bőven érvényben volt a „sohasem térnek vissza" törvénye, amely szerint nehézsúlyban a detronizált világbajnok nem tud újra felérni a csúcsra.

Ő persze arról álmodott, hogy bajnokként vonul nyugdíjba, de ennél azért prózaibb ok is rejtezett a mögött, miért akart „vágóhídra" menni Zürichben. Első ránézésre tudniillik nehezen lehetett másképp aposztrofálni egy majdnem negyven kilóval nehezebb és 24 centivel magasabb orosz óriás elleni ütközetet.

Csak hát a pénznek úgymond nincs szaga, az egykor rettegett ökölvívónak meg minden dollárra szüksége volt. Még akkor is, ha – ahogyan ő fogalmazott – arcpirítóan hangzott a felkínált (és általa végül elfogadott...) 750 ezer dollár, főleg a Mike Tyson elleni 1997-es csatájáért kapott 40 milliós összeg fényében.

De Holyfield az idő tájt még nem volt 11 gyermek (öt feleségtől...) büszke apja, a neveltetésük nem került évi 500 ezer dollárba, nem esett túl két költséges váláson, és nem erőlködött egy 109 szobás, húszmilliós villa fenntartásával. Két esztendeje viszont volt, amiről (akiről) nem tudott lemondani, és akadt, amiről (akiről) meg nem akart lemondani.

A Valujev meccseit szervező Sauerland Promotionnak pedig a kora ellenére is sikerült köré gálát és marketingakciókat szervezni, a cégnek tehát mindenképpen jövedelmezett az akció. Az amerikai igazából csak győzelemmel profitálhatott érdemben, mert akkor – valószínűleg – lett volna az a pénz, amiért megint elhalasztja a visszavonulását, egyúttal az amúgy megérdemelt helyének elfoglalását a Hall of Fame-ben.

Nos, azt nem állíthatjuk, hogy Evander Holyfield (a meccs után: 42–10–2, 27 K.O.-T.K.O.) ripityára verte volna a győzelmet sokkal inkább ajándékba kapó, mintsem kiharcoló oroszt (50–1, 34) a nem túl színvonalas mérkőzésen, de azt igen, hogy nem vesztett el nyolc menetet, mint egy Pierluigi Poppi nevű pontozó szerint, aki 116:112-vel adta oda a mérkőzést a címvédőnek. Ez bizony sokak szerint kimerítette a csalás kategóriáját, miközben a másik két pontozó ítéletével (115:114 Valujevnek, illetve 114:114-es döntetlen) legalább lehetett vitatkozni.

Wilfried Sauerland, a gála „atyja", a 211 centis „féltatár emberi monstrum" promotere szerint Holyfield nem érdemelte volna meg az övet, mert az első hat menetet megnyerte ugyan, de a folytatásban ellenfele sokkal jobb volt.

Az érvelés azért sántított, mert a profi bunyóban menetenként le kell adni a pontozólapokat, így ha az amerikai elvitte az első hat szakaszt, döntetlennél rosszabb eredménnyel nem zárhatott volna (nem volt padlón, és mivel Valujev alig talált, kétpontos különbséggel semmiképpen sem adhattak neki felvonást). A meccs második felében pedig nem is egy olyan háromperces etap akadt, amelyben szigorúan nézve is egyformán bokszoltak (és akkor figyelembe vettük a lejtő hazai pályát is).

A Valujevet lábon, gondolkodásban és technikailag is felülmúló Holyfield úriemberként vette tudomásul a vereségét: „Azt hiszem, eleget tettem a győzelemért, kár, hogy egyesek másként látták. Betartottam a taktikai utasításokat, nem mentem bele ütésváltásokba, és igyekeztem elmozogni tőle. Szerintem több menetet nyertem meg, mint ő. Célom a vereség dacára sem változott, továbbra is nehézsúlyú világbajnok akarok lenni. Tudom, ki vagyok: egészséges negyvenhat éves ember."

Óvni, felülvizsgálatot kérni nem lett volna sok értelme. Olyan sportágban, amelynek ezt a szintjét (is) egyértelműen a pénz uralja, csak meg kell nézni, melyik mérkőzésből származhatott több bevétel: a Valujev–Klicskóból (mindegy, hogy Vitalij vagy Vladimir az ellenfél), vagy a Holyfield–Klicskóból. A zürichi közönség is mi mást tehetett volna: fütyült, tüntetett, aztán hazament...

A szakmai és „népi" tiltakozás hatására aztán a WBA bejelentette: megvizsgálják a pontozók működését, és pár héten belül döntést is hoznak a kérdésben. Ekkoriban leginkább arról lehetett hallani, hogy egyből nekiállnak a visszavágó megszervezésének – ebből azonban ugyanúgy nem lett semmi, mint az eredmény módosításából vagy a Klicskók elleni csatákból.

Valujevre szűk egy évvel a svájci erőpróba után a cirkálósúly nagyágyújaként feljebb lépő brit David Haye képében lecsapott az igazság ökle, azaz (pontozással) másodszor is elvesztette a világbajnoki címét (s azóta sem lépett szorítóba, részben vagy egészben egészségügyi problémák miatt), míg Holyfieldnek többszöri halasztást követően, további majdnem fél esztendővel később idén áprilisban jött össze egy „veterántalálkozó"  Francois Bothával, akit technikai K.O.-val múlt felül.

Ezzel a nem sokra tartott WBF nevű szervezet világbajnoka lett, de azért ez mégsem ugyanaz, mint a korábbi titulusok. Azóta pedig ő sem mérkőzött ismét – Klicskóékkal nem sikerült tető alá hozni, hiába vágyott erre, míg a ténylegesen is tervbe vett újabb ütközete egy bizonyos Sherman Williamsszel állítólag azért maradt el, mert nem jól alakult a jegyeladás (már a dél-afrikai búr bunyós elleni meccsén is csak 3127 fizető néző tette tiszteletét)...

Így múlik el a világ dicsősége: Holyfieldnek a legendák között méltó helye van, ám a ringben már nem feltétlenül...