Mészöly-csapat: szép siker, csúnya beszéd

Futball-láz hatalmasodott el hazánkban 1981 vége felé. Bár az angolok elleni nyár eleji 1–3 lelohasztotta a kedélyeket, az ősz folyamán fokozatosan egyre nagyobb lett a lelkesedés. Romániában a mindkét fél számára gyomorgörcsöt okozó meccsen „úgy védekeztünk, hogy feltörte a hátunkat a háló", de 0–0-val megúsztuk a bukaresti kirándulást, majd egészen ritka jó játékkal 3–0-ra lemostuk itthon Svájcot, pedig a helvétek előtte igen jó formába lendültek.

Őrült csoport volt a mienk, meghökkentő körbeverésekkel, ám az utolsó előtti feladat során már a kezünkben volt a nagy lehetőség: kijutni a spanyolországi 24-es döntőbe, és feledni végre a fájó '78-as argentínai kudarcot. Az előzőleg több meglepetést is okozó, de alapvetően amatőr és már esélytelen Norvégiát azonban mindenképpen (újra) meg kellett verni, hogy megmaradjanak reális esélyeink.

Segíthetett ebben, hogy a vendégek nem a legjobb előjelekkel vágtak neki a budapesti túrának, és akkor még enyhén fogalmaztunk. A Népsport korabeli munkatársa a Ne vegye heccelődésnek, de hogyan készültek fel? kérdésre a következő választ kapta Tor Röste Fossen kapitánytól: „Tömören válaszolhatok: sehogy. A gárda hat állandó játékosa külföldi profi klubokban keresi a kenyerét, míg a Lilleström és a Moss válogatottjait a közelmúltban lezajló kupadöntő miatt nélkülöztem. Most tartottam volna összeszoktató edzéseket a póttartalékoknak?"

Ami tény, nem volt itt velük Roger Albertsen (Winterslag), Arne Dokken (Panathinaikosz), Arne Larsen Ökland (Leverkusen), Einar Jan Aas (Nottingham), Hallvar Thoresen (PSV) és Aage Hareide (Manchester City) sem – noha utóbbi négy szerepelt ellenünk a kínkeservesen megnyert oslói odavágón. Egyszerűen nem engedték el őket (illetve Ökland és Hareide az utolsó napokban megsérült). A kapusposzton négy embert variált a szakvezető, és az sem lehetett a legmegnyugtatóbb számára, hogy „maradék" keretének legjobbja, Tom Lund a repüléstől való félelmében inkább 1500 kilométert autózott idáig...

Mindettől függetlenül szövetségük elnöke a meccs előtti napon nem titkolta: „Minden ellenfelünktől, az összes, jobbnak tartott csapattól szereztünk már pontot, csak a magyaroktól hiányzik – mondjuk egy! Ezért jöttünk ide." Ez a mentalitás garantálta, hogy igazi küzdelmet láthasson az a 68 ezer ember, aki zsúfolásig megtöltötte a Népstadion lelátóit – már egy órával a kezdés előtt nem lehetett leejteni szinte egy gombostűt sem a nézőtéren, és a hangulat majdhogynem emelkedettebb, forróbb volt, mint két héttel korábban Svájc ellen.

Hamar hatalmas fölénybe kerültünk (30. perc: 7:1-es szögletarány ide), és Bálint László egy szabadrúgás után a 12. percben meg is szerezte a vezetést. Akkor azonban síri csend telepedett a szurkolóseregre, amikor Lund a 35. percben egy másik pontrúgást követően egyenlített. Újrakezdődött a kínlódás, és egy óra elteltével sokan már a kinti meccsen duplázó Kiss László lecserélését követelték, amikor a Vasas-csatár ismét megtörte a jeget a fejesével. Megint zengett az aréna, tapsolták az emberek a szövetségi kapitány is, aki náluk jobban bízott a támadóban...

Izgalmasan alakult a hajrá is, mivel a norvégok végig teljes erőből küzdöttek, előbb az egyenlítésért, aztán Fazekas László találata (79. perc), majd Kiss második gólja (85. perc) után becsületből. A vége tehát 4–1 lett, csupa László révén...

„Nem szívesen vállalom az ünneprontó szerepét a nagy diadal közepén, amikor a magyar szurkolók a Népstadion gyepét csókolgatják – fogalmazott az összecsapást követően a hazánkban „leskelődő" Ron Greenwood angol kapitány.  – Mégis meg kell mondanom: egy órán át nagyon kemény csata dúlt. És ha kettő egyes állásnál a norvégok kihasználják az óriási helyzetüket, másként is alakulhattak volna a dolgok. Mindenesetre gratulálok a magyaroknak, hiszen ők már a vébé résztevői."

„Nem tagadom, egy egy után volt egy időszak, amikor forró perceket éltünk át, de csodálatos (és rendkívül türelmetlen) közönségünk segítségével sikerült felülkerekednünk. Nagyon örülök, hogy volt türelmem az utolsó pillanatig várni a Kiss–Izsó cserével, mert Kiss Laci, mintha megérezte volna a szándékomat, a legjobbkor fejelt gólt. Mi mást mondhatnék még, mint hogy végtelenül boldog vagyok: a feladatot, amelyet egy évvel ezelőtt segítőtársaimmal vállaltunk, teljesítettük" – nyilatkozta Mészöly Kálmán.

„Erre a pillanatra vártam azóta, amióta Argentínában leszerepeltünk. Ezúttal sajnos nem tudtuk megismételni azt a kitűnő játékot, amit a svájciak ellen nyújtottunk, viszont most bebizonyítottuk, hogy kritikus pillanatokban is tud újítani a csapat, nem veszítjük el a fejünket, és nem botlunk el a végső siker kapujában" – tette hozzá Nyilasi Tibor csapatkapitány, mi pedig a vb-részvételt érő eredményről szólva utólagos értékelés helyett inkább átadjuk a szót az NS akkori cikkírójának, aki már másnap, de még a hangulat hatása alatt szőtte mondandóját (részletek következnek).

Amikor Fazekas berúgta a harmadik gólt Tore Antonsen kapujába, az emberek a helyükről felugorva, égnek emelt karokkal ünnepelték a győzelmet. A lelátókat megtöltő tömeg karnevált varázsolt a Népstadionba: eggyé váltak a csapattal abban a gondolatban, hogy legyőztük a norvégokat!

Holott a vendégek úgy jöttek, ahogy mi el sem tudjuk képzelni egy együttes érkezését. Jött tizenegy játékos, és vártak még kettőt. Egyet pénteken, egyet meg szombaton. Szövetségi kapitányuk még a mérkőzés délelőttjén is ki-kisétált a szálloda elé: hátha valaki mégiscsak utánuk repül a külföldre szerződtetett profijaik közül. Azonban aki már versenyzett északi sportolók ellen, az tudja, hogy a svédeknél, a dánoknál, a finneknél s a norvégoknál az ilyennek semmi jelentősége nincs.

És a meccs túlnyomó részében valóban nem látszott meg a futballjukon, hogy számukra ez a sorozat lényegében már befejeződött, hat pontjukkal esélyük sem maradt a továbbjutásra. Sőt 1–1-nél kifejezetten ijesztő volt a találkozó képe! Erőiket ügyesen osztották el a játéktéren. Tom Lund a legnagyobbakra jellemző technikai tudással és helyzetfelismeréssel kevert a pálya közepén, míg Pal Jacobsen minden megmozdulása közvetlen veszélyt jelentett Mészáros Ferenc kapujára.

A többiek is fogcsikorgatva küzdöttek minden méterért, helyzetért, pozícióért. Emelt fővel távozhattak tehát tőlünk; egy szavuk sem lehetett a románoknak, a svájciaknak és az angoloknak, akiknek jól jött volna, ha a látogatók az övükre tűzik a mi skalpunkat is. Növeli a magyar győzelem értékét, hogy ezt a nagyszerűen harcoló ellenfelet úgy verte meg csapatunk, hogy teljesítményének jellemzői közül nálunk is elsősorban az akaratot, a kifogástalan küzdőszellemet lehet kiemelni!

Hiába próbálták a szakvezetők előzetes nyilatkozataikkal csökkenteni a tét súlyát, valamennyi labdarúgónk pontosan tudta, hogy ezen a mérkőzésen dől el az egész évi munka értékelése, a világbajnoki döntőbe jutás. Ezért nem volt olyan sziporkázó a játék, mint a svájciak ellen: nem mertek bátran cselezni, s posztjukat otthagyva rohamozni, kockáztatni. Ezek nélkül pedig ilyen jó (napot kifogó) riválist nehezen lehet zavarba hozni.

És most már azt is elmondhatjuk, hogy Müller Sándor sérülten érkezett haza s injekcióval a lábában vállalta a bevetést, míg az orvosok az egész szünetet Nyilasi lábának ápolására használták fel. Aztán úgy engedték vissza, hogy ha nem bírja, szóljon, a csere készen áll. Egyikük sem adta fel – egészen addig, míg a mérkőzés sorsa el nem dőlt, ameddig ők, az összeszokott tizenegy fel nem őrölte a norvégok ellenállását!

A találkozó óta eltelt 24 órányi felhőtlen boldogságra rászolgáltak a futballisták és a vezetők, s rászolgált a sportág minden híve, barátja. Szívük legtitkosabb zárjait pattintották fel azok a játékosok, akik a lefújás után arról beszéltek: milyen kifejezhetetlenül csodálatos dolog ilyenkor válogatottnak lenni!...

És nyilván jó érzést kelthet mindenkiben, hogy a világ sportsajtója mennyire kiemelten foglalkozott a mérkőzésünkkel, s milyen nagyra értékeli, hogy Magyarország úgy lett csoportelső, hogy hátravan még egy lehetőség a pontszerzésre, és tulajdonképpen a mieink helytállásától függ, hogy a második helyen ki jön velünk tovább.

Utolsó ellenfeleink, az angolok ugyanis, tesszük most már mi hozzá, vesztettek Svájcban és Norvégiában is, így azért kellett hajtaniuk, hogy legalább a második helyet megkaparintsák – mögöttünk! Komolyan is vették az ellenünk esedékes záró selejtezőjüket: az egyik angol újságíró például előre figyelmeztette itteni kollégáit: „Kevesen tudják Európában, mit jelent, ha Angliában egyetlen mérkőzés miatt elhalasztanak egy bajnoki fordulót, és edzőtáborba vonulnak a válogatott játékosok..."

Persze ez csak elővigyázatosság volt részükről – valójában úgy vélték (részben okkal), hogy a Mészöly-csapat nem játszott jól a norvégok ellen, és az ő továbbjutásukhoz még hiányzó pontok megszerzése gyerekjáték lesz ellenünk. Efelől a zsurnalisztáiknak és Greenwood kapitánynak sem voltak kétségei. Igazuk is lett aztán: három héttel később, ha nehezen is, de egy 16. percben született góllal újra felülmúltak minket (1–0), így szintén megváltották a repülőjegyüket Spanyolországba.

A Mundialra, amelyen 1982 nyarán mi is letettük a névjegyünket. A Salvador elleni 10–1, benne Kiss Laci csereként beállva hét perc alatt elért mesterhármasával mára már legenda. Ahogy ebből a két és fél, három évtizeddel ezelőtti, az utókor szemszögéből nézve sikeres időszakból Nyilasi Tibor és Törőcsik András alakja is (kiállításukkal együtt az argentinok elleni 1978-as meccsen...), aztán a Diósgyőr „aranykora", Verebes mester győri (majd MTK-s) mágiája, a Bicskei-csapat ifi Európa-bajnoki aranyérme, a Videoton második hellyel végződő káprázatos UEFA-kupa-menetelése a Real Madrid döntőbeli legyőzésével, a Mezey-féle csapat sikeres vb-kvalifikációja – amely sokkal simábban ment, mint az előző sorozatban –, s hogy mekkora volt itthon az izgalom és várakozás, amikor a csapat '86-ban titkos esélyesként utazhatott Mexikóba (no persze az irapuatói 0–6 és a tészta-ügy ugyancsak feledhetetlen...).

E sok legenda közé tartozik az a Mészöly Kálmán, a kapitány című portré-dokumentumfilm is, amelyet a magyar–norvégon vettek fel a szakvezetőről, és utóbb a bemutatásakor jókora vihart kavart. Búcsúzóul engedjék meg, hogy ízelítő gyanánt egy részlettel kedveskedjünk a mű legdrámaibb szakaszából.

1931-ben e napon Székely András, a korszak egyik legkiválóbb magyar úszója Magdeburgban szerepelt, és 200 gyorson két és fél másodperccel kikapott a német Raymond Deiterstől. Az ekkorra már kétszeres főiskolai világbajnok 22 éves versenyző – aki ebben az évben tagja volt a párizsi Eb-n aranyérmet szerző 4x200-as gyorsváltónknak, míg a 100 méteres szám után (Bárány István mögött!) a dobogó második fokára állhatott – az Európa-bajnokság óta nem folytatott rendszeres tréningeket, de azért így is helytállt. A baj nem is annyira a képességeivel vagy az erőnlétével volt, hanem azzal, hogy az uszoda 25 méteres medencéje a – mai szóhasználattal – rövid pályás specialistáknak kedvezett: a különleges fordulótechnikára Székely „nem volt beidegezve, így óriási hátránnyal indult a helyi versenyzőkkel szemben, akiknek ez volt az erősségük az idegenek felett". A magyar úszó hiába állt jobban többször is egy-egy hossz végén, a forduló után már neki kellett kapaszkodnia... A következő évben viszont hagyományos körülmények között váltóbeli társaival harmadik lett a Los Angeles-i olimpián, majd még nyert egy újabb rakás főiskolai vb-érmet is. 1936-ben vonult vissza (a berlini játékokon már nem indult), majd fiatalon, munkaszolgálatosként halt meg 1943-ban Ukrajnában.

1961-ben e napon indult haza Kínából a 28 napos távol-keleti túráját lezáró magyar férfi röplabda-válogatott. Csapatunk Mongóliában, s főleg Kínában szerepelt, és 12 mérkőzéséből tízet megnyert, míg a játszmaaránya 32:14 volt. A zsúfolt lelátók előtt megrendezett mérkőzések szünnapjain a mieink edzettek és az ideális összeállítást keresték (a további nagy feladatok jegyében), valamint gyárakat és múzeumokat is megtekintettek. Az együttes szakvezetője, Abád József ezenkívül előadásokat tartott az európai röplabdasport fejlődéséről. A helyiek nagyon jó véleménnyel voltak „nagy tapasztalatú" vendégeik tudásáról, dicsérő nyilatkozataik olyasmiket tartalmaztak, mint hogy „erőteljesek a magyarok", meg hogy „a jövő évi vb egyik esélyese a magyar válogatott". Ugyanakkor az is kiderült, hogy a kínaiaknál is nagyon népszerű a röplabda, sokat erősödtek (meglepően hatott például, hogy 187 centis átlagmagasságunkkal szemben az övék 190 volt), így küldöttségünk egyik vezetője úgy vélte: az ázsiai gárda komoly szerepet játszik majd az 1962-es moszkvai világbajnokságon. Sajnos egyik jóslatnak sem lett igaza. A kínaiaktól bemutatkozásképpen nem volt annyira rossz a 9. hely (21 résztvevő közül), de azért a legjobb helyezésektől odébb voltak, és azóta se sikerült egyszer sem dobogóra állniuk, holott női válogatottjuk a nyolcvanas évek óta a nagyhatalmak közé tartozik. A mi férficsapatunk pedig (amelyből ezen a túrán elsősorban Tatár Mihály, Gálos László és Molnár István tűnt ki) az oroszországi tornán nem igazán volt versenyben az érmekért, sőt az előző viadal hatodik pozíciója után ezúttal a hetedikre csúszott vissza. Másrést a férfiszakág még így is ekkoriban ért nálunk a csúcsra: legjobbjaink 1964-ben kijutottak az olimpiára, és ott hatodikak lettek.

1971-ben e napon a Bp. Postás asztalitenisz-csapata a Zichy utcai otthonában látta vendégül a szovjet válogatottat, amelyből hiányzott az előző napon záruló VIII. magyar nemzetközi bajnokságon férfi egyesben bronzérmes Sztanyiszlav Gomozkov, illetve a nőknél második helyezett Zoja Rudnova (más-más társsal egyszer mindketten világbajnokok lettek pályafutásuk során, ezúttal pedig vegyes párosban egymás oldalán győztek a miskolci versenyen). A férfiaknál a szovjetek 4:1-re felülkerekedtek (Gárdos megverte Baranovot), de rengeteget könnyített a helyzetükön, hogy a vendéglátó együttesből hiányzott az ifjú világklasszis Klampár Tibor, aki épp válogatottunk Európa-liga-mérkőzésére készült. A nőknél egyedül Pavljuk érkezett a Postáshoz szovjet részről, és ő az egyik meccsét megnyerte, a másikat elvesztette. Ugyanezen a napon egy másik sportági hatalom, a svédek is magyar klubcsapattal mérkőztek: a Jedlik Ányos gimnáziumban a férfiak csak hatalmas küzdelemben tudták 5:4-re felülmúlni a Csepelt (az egyéni világbajnok Stellan Bengtsson mindhárom mérkőzését hozta, a harmadik számú skandináv, Svensson viszont mindhármat elbukta; nálunk Kocsis nyert kétszer), míg a nőknél a svédek 4:1-re bántak el a 31. sz. Építőkkel.

1991-ben e napon Hans Kranklra, a Rapid Wien vezetőedzőjére az osztrák futball addigi történetének legsúlyosabb büntetését rótta ki a szövetség fegyelmi bizottsága. A bécsi zöld-fehérek és a Barcelona egykori világklasszis csatára az október eleji Rapid–Austria rangadón trágár szavakkal „értékelte" a játékvezető működését, majd még azt is közhírré tette, hogy „kicsinálja" a bírót, mivel a sajtó is mögötte van. Az elfogadhatatlan viselkedésért az osztrák szövetség 80 ezer schillingre büntette Kranklt. A korábbi legsúlyosabb elmarasztalás 65 ezret „ért".

2001-ben e napon került sor az UEFA-kupa 2. fordulójában a visszavágókra, és az egyik legnagyobb meglepetésnek magyar szereplői is voltak: a két héttel korábban vendéglátóként bravúros 2–0-s győzelmet arató Hapoel Tel-Aviv 1–1-et harcolt ki a Stamford Bridge-en a Chelsea-vel szemben, amely pedig erre a meccsre kiegészült az első találkozó során hiányzó emberei legtöbbjével. A Pisont Istvánnal és Halmai Gáborral felálló izraeliek már az első félidőben eldöntötték a továbbjutást, amikor a 17. percben csereként beálló Pisont átadásából a szlovén Milan Osterc a 35. percben betalált az angolok kapujába. Bár a londoniak szünet után Gianfranco Zola révén egyenlítettek, ez édeskevés volt számukra; mivel többek között Marcel Desailly, Emmanuel Petit, Boudewijn Zenden és Jimmy Floyd Hasselbaink is náluk szerepelt, kiesésük akkor is kínosan hatott, ha a klub még az Abramovics-éra előtt állt ekkor, azaz korántsem volt a maihoz mérhető „szuperszonikus" alakulat. (Azt azért el kell ismerni, hogy ha nincs a Hapoel hálója előtt a 10-es osztályzatot kiérdemlő Savit Elimeleh kapus, akkor egészen máshogy is alakulhatott volna az eredmény...) A tel-avivi drukkerek hatalmas ünneplésben részesítették a reptéren a korábban az örmény Ararat Jerevánt és a török Gaziantepsport is kiejtő  kedvenceiket (például a vállukon vitték őket a parkolóig) – hát még ha tudták volna, hogy a csapat később kettős győzelemmel túljut a Lokomotiv Moszkván is, azaz megéri a tavaszt, sőt később a Parmánál is jobbnak bizonyul, és a negyeddöntőben úgy bukik csak el a Milannal szemben, hogy az odavágót 1–0-ra megnyeri az olaszok ellen, holott nem is játszhatott saját városában, hanem a ciprusi Nicosiában fogadta a lombardokat...