Kisteleki idején az Újpest elbánt a Fradival

Ez volt az az idény, amikor az élvonal 16 csapatos létszámát 12-esre szűkítették, ezért az évad egy kétszer nyolc csapatos kvalifikációs bajnoksággal indult, majd 2000 novemberétől már a „maradék" mezőny küzdött az első osztályban, a kiesettek pedig a második vonalban. Mivel a két évvel korábbi aranyérmes Újpest másik ágra került, mint a Ferencváros, egyelőre nem játszottak egymással bajnokit – ezzel szemben már a 32 között összekerültek a kupában.2000 novemberétől már a „maradék" mezőny küzdött az első osztályban, a kiesettek pedig a második vonalban. Mivel a két évvel korábbi aranyérmes Újpest másik ágra került, mint a Ferencváros, egyelőre nem játszottak egymással bajnokit – ezzel szemben már a 32 között összekerültek a kupában.

A továbbjutás egy meccsen dőlt el, és a lilák számára nagy lehetőséget jelentett a hazai pálya. Az esélyek viszont kiegyenlítettek voltak, mert egy körrel az alapszakasz vége előtt a felek nagyjából hasonlóan álltak saját nyolcas mezőnyükben, ami már nem is változott: Urbán Flóriánék a második helyen zártak (az MTK mögött), míg a Fradi harmadik lett „odaát" (a Lombard Tatabányától és a Dunaferrtől jócskán lemaradva).

Ebből az tetszik ki, hogy a vendéglátóknak jobban ment, ám ez csak részben igaz, mert hullámvölgyükből kikecmeregve ők „csupán" két sikeren voltak túl sorozatban, míg a tán még jobb formában lévő zöld-fehérek már négyen!

Az FTC ekkoriban jelentős erősítési tárgyalásokat folytatott, és hamarosan csatlakozott is az együtteshez a Bundesligából visszatérő Hrutka János és a Franciaországból hazaköltöző Keller József, vagyis két tapasztalt védő, miközben a vezetők sikeresen közeledtek ahhoz, hogy megszerezzék Pozsonyból az Inter Bratislavával bajnokságot nyerő, szlovák válogatott középpályást, Pinte Attilát. Konkrétan az október 25-i kupapárbaj előtt azonban nem ez jelentette a fő témát, hanem a találkozó biztonsági kockázata.

A rendőrség nagyon készült az esetleges rendbontások megakadályozására, ezért a fradisták csak együtt, külön metróval utazhattak a Népligettől a helyszínre, egyéb módon nem juthattak be a lelátókra. A vendéglátók, féltve vadonatújan rendbe hozott stadionjukat, meglehetősen drasztikus eszközökkel készültek a látogatókra: beléptető ketrecen keresztül mehettek be a drukkerek, hogy ne tudják egy rohammal bedönteni a kaput, mint néha korábban...

Az Üllői útiak is készültek, Szeiler József, a klub ügyvezetője (egyben korábbi kapusa) a metrón tartott a kemény maggal, remélve, hogy személye nyugtatólag hat majd a kedélyekre. Mindez jó ötlet volt, meg persze az elővigyázatossági intézkedések is, mert ez az összecsapás végre nem a szurkolókról szólt – akkoriban ritka módon viszonylag békésen lezajlott az egész program. (Nem számítva ilyen „apróságokat″, mint az illemhelyek átrendezése és a 247 feltépett műanyag szék által keletkezett 1.2 milliós kár, valamint a garázdaságért és rendzavarási kísérletért előállított hét ferencvárosi drukker.)

A két együttes az alábbi felállásban játszott: Bíró Sz. – Urbán – Tamási, Szélesi – Medgyesi, Tokody (Pest K. 92.), Dvéri, Kunzo, Lőw – Herczeg M., Orescsuk (Deme, 90.), illetve Németh G. – Dragóner – Cheregi, Balog – Földvári (Rob, 86.), Csiszár, Lipcsei, Vén, Nagy N. (Kardos, 80.) – Horváth P., Tóth M. (Gera, 66.).

Az újpestiek nagyszerű tűzijátékkal köszöntötték a résztvevőket, és mindjárt a legelején már nemcsak a stadion úszott lila ködben, hanem a hazai szurkolók is a boldogságban: az orosz Roman Orescsuk beívelésére remekül érkező Herczeg Miklós már a 28. másodpercben gólt fejelt öt méterről. A szemfüles csatár két hónap után talált be ismét, és mondani sem kell, ilyen gyorsan addig még sohasem.

A hamar kapott találat észrevehetően megzavarta a Ferencvárost, amely nehezen tért magához a sokkból. A szárnyjáték azonban nem ment neki, így Lipcsei Péter középen próbált szervezni, de a csapatkapitány sokszor nem talált ehhez megfelelő társakat. Nagyjából a félidő közepétől aztán az újpesti támadások is mérséklődtek, szép csendesen leült a meccs.

A második félidő megint kicsit élénkebben indult, de ahogy az NS tudósítása írta, Lipcsein kívül a ferencvárosiak többségét megbénította a Megyeri úti aréna hangulata. Nekik is voltak helyzeteik, ám a nagyobb ziccert mégis Orescsuk hagyta ki a túloldalon az 56. percben.

Aztán nyolc perccel később a vendégek elvesztették az egyik csatárukat: Tóth Mihály olyan szerencsétlenül ütközött felugrás közben Bíró Szabolcs kapussal, hogy hordágyon kellett levinni, majd mentővel szállították kórházba. Ott kiderült, hogy a jobb oldalon két bordája is eltörött – vagyis az előző szezonban még 18 találatig jutó támadónak, a későbbi soproni gólkirálynak a nyári bokaszalag-szakadása után megint kijutott a jóból, és heteket kellett kihagynia.

Bár Tóth helyére a kétezres évek egyik legnagyobb magyar sztárja, a Pécsről azon a nyáron igazolt 21 éves Gera Zoltán állt, ez akkor még nem jelentett döntő momentumot, ezért a Fradi eléggé meg volt lőve a kényszercserével, ráadásul az Újpest hallatlanul lelkesen futballozott, játékosai nem ismertek elveszett labdát.

A 84. percben aztán a mintegy kétezer vendégdrukker is tudta már, hogy eldőlt a találkozó: újra Orescsukról indult az akció a bal oldalon, ő Dvéri Zsolthoz passzolt, aki önzetlenül szolgálta ki az ezáltal duplázó Herczeget. Újra süvíthettek a rakéták, a magáért végig nagyon kitevő lila-fehér közönség ünnepelte a 2–0-s győzelmet.

 „Sajnos nem ez a mérkőzés volt a kupadöntő, pedig annak is beillett volna. A második gólunk olyan szép volt, hogy azt még táblán lerajzolni is nehéz lenne" – értékelt a lefújás után Kisteleki István, aki Várhidi Pétertől vette át a szezon előtt az újpesti kispadot (amelyen azonban csak egy idény erejéig maradt, a negyedik helyezés után távozott).

„Gratulálok az Újpestnek, nagyon jó csapat. Ilyen mérkőzéskezdést, mint amilyet ma tapasztaltam, még soha nem éltem át. Próbálkoztunk, erőlködtünk, de mindhiába" – hangzott Csank János véleménye, aki Fehérvárról érkezett, és a horvát Stanko Poklepovicot váltotta az FTC élén, szintén a nyáron. Később hozzátette azt is: a széleken csődöt mondtak, és elkerülhetetlenül szükséges az erősítés.

Ami meg is történt. Miközben az Újpest az MK következő körében Siófokon is nyerni tudott, a negyeddöntőben viszont hosszabbítás után kikapott a későbbi győztes Debrecennél, addig az új emberekkel erőre kapó FTC a novemberi bajnokijukra már összekapta magát, és Dragóner Attila góljával nyerni tudott a IV. kerületben – a szezon végén pedig bajnok lett!

1930-ban e napon különböző típusú meglepetés-eredmények születtek Nagy-Britannia futballpályáin. Glasgow-ban válogatott mérkőzést rendeztek, amelyen még a legjobbjaikkal kiálló walesiektől sem igazán lett volna várható a jó szereplés az „erős favorit" házigazda skótokkal szemben. Így azonban, hogy a vendégek az egyidejű angol ligafordulóra való tekintettel egyáltalán nem vetettek be első osztályú játékosokat, még inkább a helyiek mellett szólt a papírforma (náluk a rangersesek szabadon mozgósíthatóak voltak, a bajnokcsapat ugyanis nem játszott ezen a hétvégén). A borús, szeles, esős időben Wales váratlan támadásokkal nyitott az Ibrox Parkban, és már az 5. percben megszerezte a vezetést a harmadik vonalbeli Wrexham centere, Bamford révén. Skócia ezután nagy fölénybe került, és bár Battles (Hearts) révén a szünet előtt egyenlíteni tudott, a győzelmet már nem sikerült kicsikarnia a második játékrészben. Az 1–1-es döntetlenben nagy érdemei voltak a cardiffi Evans kapus briliáns védéseinek. Eközben Angliában az élcsoportból egyedül az Arsenal tudott pontot menteni (otthon a West Ham ellen), három legfőbb üldözője, az Aston Villa, Derby, Huddersfield trió egyaránt kikapott, így mivel a mögöttük következők (Sheffield Wednesday, Leicester, Portsmouth) viszont győztek, alaposan összetömörült a felsőház. A Manchester United ugyanakkor a tizenkettedik meccsén a tizenkettedik vereségét könyvelte el, és hátránya máris nyolc pont volt az utolsó előttivel szemben – nem csoda, hogy az idény végén kipottyant az elitligából (és majd csak öt másodosztályú szezon után tudott visszajutni).

1960-ban e napon a kárpátaljai Ungváron kellemes, napsütéses őszi időben atlétikai versenyt rendeztek ukrán főiskolások részére. Magasugrásban meghívottként részt vett egy moszkvai atléta, Valerij Brumel is, a másfél hónappal korábban rendezett olimpia ezüstérmese, aki ismét remek formában szerepelt. A 190-es magasság után ellenfelei már mind kiestek, az orosz viszont elsőre átvitte a 195, a 200, a 203, a 208 és a 212 centit is, majd harmadikra a 216-ot. Ezután egy centivel magasabbra tettette a lécet, mint a nem sokkal azelőtt felállított Európa-csúcsa. Az első két nekirugaszkodása még sikertelen volt, harmadikra viszont tisztán átvitte a 220-at is! Utána még megpróbálkozott a 223-mal, vagyis az amerikai John Thomas 222-es világrekordjának megjavításával is, és bár az egyik kísérlete biztató volt, hiszen már átjutott a léc felett, a kezével azonban lesodorta. A mindössze 18 éves versenyző, aki a római játékokon is csak több kísérlete miatt szorult az azonos eredményt elérő, szintén szovjet Robert Savlakadze (216 cm) mögé, 1961-ben aztán mégis összehozta a világcsúcsot, melyet 1963-ig bezárólag összesen még ötször döntött meg (223-ról 228-ig feltornázva), míg 1962-ben Eb-t, 1964-ben Tokióban pedig olimpiát nyert. 1965-ös motorbalesete – az azt követő 29 műtét ellenére – véget vetett az érdemi karrierjének, ám legjobbját egészen 1970 végéig senkinek sem sikerült túlszárnyalnia!

1970-ben e napon fejeződött be a svéd labdarúgó-bajnokság aktuális idénye, amelyet az előző esztendei ezüstérmes Malmö nyert meg, miután az utolsó körben 2–0-ra megverte az Örgrytét. Eközben Göteborgban a házigazda IFK a kiesés elkerüléséért harcolt, és kilenc perccel az Örebro elleni ki-ki meccsének vége előtt, 0–1-es állásnál botrány tört ki, amikor a játékvezető nem adta meg a vesztésre álló csapat gólját. A „hűvös svéd nézők" közül mintegy ötszázan tódultan be a játéktérre, és a rendőrségnek csak 55 perc után sikerült rendet teremtenie. Végül maradt az eredmény, aminek pont a fordítottja kellett volna, hogy a címvédő(!) IFK helyett a rivális Örebro essen ki. Így viszont a tabella utolsó három helyén három göteborgi együttes zárt, és közülük csupán az Örgryte menekült meg, míg ugyanez az IFK-nak (amely hat évvel később jutott csak vissza) és a sereghajtóként végző GAIS-nak nem sikerült.

1980-ban e napon mérkőzött meg Sun Cityben a dél-afrikai Gerrie Coetzee a címvédő amerikai Mike Weaverrel a WBA nehézsúlyú világbajnoki trónjáért. A három évvel fiatalabb búr öklöző az előző esztendőben az exvilágbajnok Leon Spinkset is megverte, majd ősszel Pretoriában hatalmas tömeg előtt már megpróbálta megszerezni a szervezet övét – amely Muhammad Ali visszalépésével vált gazdátlanná –, de hiába gyűlhettek össze hosszú idő után először szabadon keveredve fehérek és feketék (a fajüldöző apartheidpolitikát folytató országban), hogy lássák, amint húsz esztendővel a svéd Ingmar Johansson uralkodását követően ismét világbajnok lesz egy fehér bőrű bunyós a nehézsúlyban, a még szintén hibátlan mérlegű afro-amerikai John Tate pontozással győzött. Ezúttal valamivel kisebb volt a felhajtás, de megint nagy tömeg figyelte, ahogy a Tate-et a WBA-rangsor élén felváltó – és pályája során már kilenc vereséget számláló – Weaver nyolc menetig hátrányban volt (sőt egyszer meg is rendült), ám aztán Coetzee lendülete kifulladt, és ellenfele a 13. menetben kiütötte. A búr bokszoló 1983-ban harmadszor is megkapta a nagy lehetőséget, amihez ezúttal Ohióba kellett utaznia, ahol a Weavert az övétől megfosztó Michael Dokesszal állt ki – és a tizedik felvonásban K.O.-val legyőzte! A 23 év utáni első fehér nehézsúlyú bajnok azonban maga is megsérült a kiütés közben (a jobb kezét műteni is kellett). Volt szó címegyesítő mérkőzésről a WBC-bajnok Larry Holmesszal (akkoriban még csak ez a két komoly szervezet létezett!), de újabb sérülés miatt ez meghiúsult, és Coetzee végül 1984 végén egy „sokadik" amerikaival, a már három vereségnél tartó Greg Page-dzsel szemben bukott el Sun Cityben (T.K.O. a nyolcadik menetben). Mindenesetre ő volt az első afrikai, aki nehézsúlyban vb-övért bokszolhatott, és így persze az első olyan, aki meg is szerezte azt.

1990-ben e napon, története egyetlen bajnoki címe révén, a BEAC női kosárlabdacsapata a BEK-ben játszhatott, mégpedig hazai pályán a második fordulóban. Előzőleg a nyugatnémet Agon Düsseldorfot ejtette ki, utána pedig a sportág női szakágának egyik vezető hatalmából, Spanyolországból kapott ellenfelet: a Salgar Zaragozát, amelynek kulcsembere a Szöulban olimpiai ezüstérmet szerző jugoszlávok kétméteres szlovén centere, Polona Dornik volt. Nem sikerült őt teljesen kikapcsolni a Bogdánfy úti odavágón, hiszen az első félidőben zavartalanul gyűjtögethette a pontjait, és a meccs végére 26-ig jutott, de a 30. perctől kezdve végre belelendült az egyetemi csapat, és onnantól már vezetett a nagy iramú, sok kosarat, stílusos játékot és heves küzdelmet hozó mérkőzésen, amely a finisben igencsak fellelkesítette a nem túl sok, mintegy 300 nézőt. Azonban a vendégek nem hagyták el magukat, tartották a lépést, és megúszták kilencpontos vereséggel (91–82) – a visszavágó előtt a továbbjutásra gondolva az volt a tanulság, a remény, hogy a társak is nőjenek fel valamennyire a BEAC klasszisa, Balogh Judit mellé, aki egymaga 54(!) pontot dobott! Sajnos Spanyolországban 100–80-as sikerével az ellenfél a magyar bajnok fölé kerekedett, amely ezzel kiesett.