Mindössze másfél esztendővel kisfia, Csanád születése után megint felkapaszkodott a vívóvilág csúcsára Nagy Tímea. Pedig a kihagyás miatt ezúttal is elölről kellett az egészet kezdenie, ami persze nem ment egyből – ezt jelzi, hogy a 2006-os vb évében az Európa-bajnokságon csak 27., az összetett világkupában mindössze 34. lett. A legfontosabb erőpróba viszont természetesen a torinói vb volt. Az ottani siker évfordulójáról emlékezünk most meg.
A női párbajtőr főtáblájának első fordulójában a venezuelai Maria Gabriela Martínez több gondot okozott a vártnál (15:13) Nagy Tímea számára, akinek a 16 közé jutásért is alaposan meg kellett dolgoznia. Már 11:4-re is vezetett az olasz Cristiana Cascioli ellen, aki két tusra mégis feljött, de 12:10 után „Titi" szemrevaló találatokkal fejezte be az asszót.
A nyolcaddöntőben a veszélyes ellenfélnek számító Imke Duplitzerrel futott össze. Izgalmas kilenc perc után – egyetlen találattal felülmúlva a németet (15:14) – bejutott a legjobb nyolc közé.
A negyeddöntőben a román Ana Branzát 10:10 után lehajrázta és továbbjutott (15:11). Közben a másik, még versenyben lévő vívónk, Szász Emese bolondot csinált a kínai Li Nából, és tíz tus előnnyel nyerve ő is elődöntős lett. A már biztos érmes Nagy és Szász örömteli közelségbe került egymáshoz, kezdett érni a honfi-, sőt klubtársak fináléja, hiszen mindketten a Honvéd Humán Rentben forgatták a fegyvert.
A négy között a kétszeres olimpiai bajnok Nagy Tímea a női párbajtőr első, 1996-os ötkarikás győztesével, a szintén családanya francia klasszissal, Laura Flessel-Coloviccsal került szembe. A rivális 4:0-ra elhúzott, de a magyar versenyző szót fogadott edzőjének, Kulcsár Győzőnek, és elkezdett „valamit csinálni a páston". Ennek köszönhetően fordított, és a finálét érő fórját nem adta ki a kezéből (15:12).
Ezalatt a másik ágon a huszonéves Szász a még nála is ifjabb észt Irina Embrich ellen lépett pástra. Sportolónknak ezúttal már nem ment, balti ellenfele előnyt szerzett, s utána az időre játszva és riválisa támadásaiba beleböködve sima győzelmet aratott. Szász Emese így az egyik bronzéremmel térhetett haza.
Az aranycsörtében Nagy Tímea minden rutinjával és fáradtságával állt ki a hozzá képest tapasztalatlan, de sokkal fiatalabb Embrich ellen. A két balkezes küzdelmében az észt az első, tapogatózó harmadban még tartotta magát. Aztán „Titi" úgy döntött, eleget ismerkedtek, és elkezdte használni gazdag eszköztárát. Kivételesen jó ütemérzékkel indított kitörései rendre találatot hoztak, majd jött néhány precíz védés-visszaszúrás.
Előnye tudatában a végén átengedte a terepet ellenfelének, aki ettől még tanácstalanabb lett. 14:11-nél aztán az előretáncoló Embrichet nyakon szúrta a magyar párbajtőröző – aki sisakját levéve elcsigázott, ám boldog arccal bólintott oda a kis magyar tábornak és Kulcsár Győzőnek. Ezután jött a Sydneyből és Athénból ismert koreográfia: a társak berohantak, és a friss világbajnok kezét-lábát széttárva már repült is a levegőbe!
„Elfáradtam, de örülök, mert az ilyen sikereket nem lehet megszokni! Most három napig csak gyúratni fogok" – mondta első gyorsnyilatkozatában Nagy Tímea, aki 1992 után szerzett ismét Magyarországnak egyéni világbajnoki aranyat (bármilyen fegyvernemben!).
Másnap már nyugodtabb körülmények között faggathatta a győztest az NS munkatársa.
–Hogy érzi magát a diadal utáni napon?
– Izomlázam van. Csak a mesterem ne tudja meg, mert még képes lenne pluszmunkát kiróni rám...
– Hogy telt az első világbajnoki éjjel?
– Szolid ünnepléssel, aztán rohanó gondolatokkal, a fáradtság okozta izomrángással és másfél óra alvással. Bevillant sok akcióm, még az ágyban sem hagytak nyugodni az ellenfelek. Azért nem panaszkodom, bár sok ilyen éjszakám lenne!
– Akkor nyilván alaposan át is gondolta a versenyt. Azt csiripelik a torinói verebek, hogy tudatos tusok tucatjait osztotta ki.
– Remélem, nem tűnik dicsekvésnek, de én is így éreztem. Nagyon odafigyeltem, és amikor hibáztam, igyekeztem még jobban koncentrálni. Ezen a szinten már nem a tudás dönt, hanem a belső fegyelem.
– Mi lett volna, ha Szász Emesével vív a fináléban?
– Akkor nem biztos, hogy én lennék a világbajnok. Edzéseken ugyanis rendre elpáhol. Az aranyban ellenben tevékeny része volt. Hálás vagyok neki, mert az elvesztett elődöntője után is ottmaradt mellettem, és elmondta, hogy mire figyeljek oda az észt Irina Embrich ellen.
– Aki fiatalos lendülettel jutott el a döntőig.
– Ez elég baj is volt, mert ha egy vívónak jó napja van, akkor ő a nyerő. Az elején határozatlan voltam, de aztán sikerült előnybe kerülnöm. Így neki kellett jönnie, ami az én malmomra hajtotta a vizet, mert egyébként az átvett támadásai veszélyesek. Talán ellene volt a legnehezebb.
– Pedig vívott Laura Flessel-Coloviccsal is...
– El is ment, rögtön az elején. De a szünetben megbeszéltük Kulcsár Győzővel, hogy mit kell csinálnom, és utána már sínen voltam.
– Mit kellett tennie?
– Vívni. A mester szerint addig ugyanis arra emlékeztető dolgot nem produkáltam... A Flessel elleni asszót egyébként inkább veszélyesnek mondanám. Kétszer is elestem. Először lejött a térdemről a bőr, a másodiknál meg sikerült legurulnom a pástról. Szerencsére maradandó károsodást nem szenvedtem.
– Van különbség világbajnokként vagy olimpiai aranyérmesként feldobatni a légtérbe?
– Nem. Egyformán ijedt voltam. Mondtam is a többieknek: „Könyörgök, csak le ne ejtsetek!"
– A világbajnokság alatt megszűnt családanyának lenni?
– Dehogy! De nem voltam aggódó családanya. Csak akkor értesülhetek az otthoni dolgokról, ha baj van. Egyébként csak a „Minden rendben" sms jöhet, a mindennapi csodákról nem akarok tudni. Sajnálnám, hogy nem vagyok otthon, és ez elvonná a figyelmemet.
– És minden rendben?
– Különben nem lennék itt... Miután sehol sem volt élő közvetítés, én üzentem minden asszó után, hogy megvan, meg tudattam a következő ellenfél nevét és az asszó időpontját.
– A győzelem után azért váltottak néhány szót?
– Naná! Ahogy túléltem azt, hogy feldobáltak, már vettem is ki a vívózsákból a telefont, és hívtam a családomat. Akkor ért a nap legjobb híre: Csengének sikerült a nyelvtanfelmérője! Tudja, mástól dobban meg az anyai és a vívószív... Gyorsan meg is lett a jutalma. Nagyon fájlalták, hogy nem láttak vagy hallottak a vébéről élőben. Ezt ideje volt sürgősen pótolni, így aztán mondtam a lányomnak: „Most élő közvetítés következik a mama zsebéből!" Bekapcsolva hagytam a mobilomat, így az én kislányom lett az országban az egyedüli, aki élőben hallgatta az eredményhirdetést! Utána ő is énekelte a Himnuszt, ahogy azt a férjem elmesélte, és kiabálta, hogy: „Ria-ria, Nagy Tímea!"
Klasszisunk nem először vitte véghez ugyanezt a bravúrt, bár a korábbi alkalmakkor Csenge – életkorából adódóan – nyilván más-más kifejezését adta örömének. „Titi" már 1992-ben csapatvilágbajnok volt, és ezt még négyszer megismételte: 1993, 1995, 1997, 1999 (később két bronzot is szerzett ebben a számban). 1995-ben a kontinens „úrnője" lett (egyéni Eb-1. hely), amit az atlantai olimpián egy 5. hely követett.
A következő ciklusban megszületett Csenge, és talán sokan emlékeznek azokra a tévéfelvételekre, amelyeket Nagy sydneyi ötkarikás szereplése alatt forgatott a televízió. A sportoló akkor még egyetlen gyermekét láthattuk, amint izgatottan figyeli a képernyőt, és apukájával együtt drukkol a mamáért. Sikerült is kiszurkolniuk az első aranyat.
Igen, az elsőt, mert a bajnoknő 2004-ben ismételni tudott, mégpedig minden tekintetben. Az athéni játékok előtt ismét szülési szabadságra ment, és az újabb kislány, Luca szintén elsőséget kapott ajándékba – a magyar sport 150. olimpiai diadalát! És a sor ugye folytatódott Torinóban, ezúttal a vb-n. Szuper szereplés. Vagy hogy stílszerűbbek legyünk: „nagyon Nagy" teljesítmény!
1946-ban e napon teljességgel más hangvételű hír jelent meg az izlandi labdarúgásról, mint amilyen kép manapság él bennünk a szigetországról, melynek ugyebár mindenkire veszélyes masszív válogatottja van, Eidur Gudjohnsen személyében nemzetközi klasszisa, illetve a változatos gólörömökből sportot űző Stjarnan játékosai és az internet révén világhírű mókamesterei is. Ezzel szemben a világháború után, sok-sok évtizeddel ezelőtt azt tudhattuk meg a sportlapból, hogy a főváros, Reykjavík csapata Londonban lépett fel, és az „eszkimók" – ahogy az akkori magyar újságíró képzelte őket – meglepően jól futballoztak a kortársak várakozásaihoz képest: csak nagy balszerencsével veszítettek 3:2-re a Dulwich Hamlet ellen, amely együttes pedig nem sokkal korábban megnyerte Angliában az amatőrök kupáját!
1966-ban e napon készítették el Zürichben a Vásárvárosok Kupája 2. fordulójának sorsolását. Ebből kiderült, hogy a VVK előző évi (tehát két kiírással korábbi) győztese, a Ferencváros a svéd Örgrytével kerülhetett szembe – mármint ha túljutott az első akadályon, a jugoszláv Olimpija Ljubljanán. Ekkor még hátravolt a budapesti visszavágó, azonban a szlovén csapat a kinti 3:3 után maga sem nagyon hitte, hogy lehet esélye hazánkban, és valóban, a Fradi különösebb izgalmak nélkül továbblépett. Már a 10. percben 2:0-ra vezetett Albert és Rákosi révén, míg a 3:0-s végeredményt Varga állította be a 73. percben. A következő körben aztán az FTC a göteborgi 0:0 után itthon – nagyrészt Albert négy gólja révén – 7:1-re kiütötte a göteborgiakat, majd a nyolcaddöntőben az Eintracht Frankfurt ellenében búcsúzott 3:5-ös összesítéssel.
1976-ban e napon jelent meg egy akkor még újszerűnek számító hír az NS-ben a sárga lapokról, amelyek Európa „csaknem minden" országában hozzátartoztak a játékvezetők felszereléséhez (az 1970-es vb-n kezdték őket alkalmazni, de a jelek szerint nem lett rögtön abszolút általános a használatuk). A Bundesligában szereplő Kaiserslautern labdarúgói „sárga persely" létesítésével üzentek hadat a meccseken büntetésül kapott kártyáknak. A futballistáknak ugyanis közös elhatározásuk alapján ötven márkát kellett befizetniük minden egyes lapért. Az így összegyűlő pénzt arra szánták, hogy az idény végén társas vacsorát rendezzenek belőle. Erich Ribbeck edző „a hírek szerint nagyon örült (volna), ha ezen a vacsorán csak zsíros kenyérre futotta (volna)..."
1986-ban e napon ért véget az országos női egyéni sakkbajnokság. A végső győzelmet – az egyiket a pályafutása során elért összesen kilenc közül – Ivánka Mária szerezte meg a hozzá hasonlóan 7 pontot gyűjtő Grosch Mária előtt. A harmadik pozícióban, fél ponttal lemaradva, Csonkics Tünde zárt. Az első két helyezett néhány héttel később tagja volt a dubai sakkolimpián a Szovjetunió mögött ezüstérmes magyar válogatottnak, Verőci Zsuzsával és az ifjú Mádl Ildikóval együtt, akik viszont az ob-n (a még szintén nagyon fiatal Polgár lányokhoz, így köztük is a női világelső Zsuzsához hasonlóan) nem vettek részt.
1996-ban e napon az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) végrehajtó bizottsága Antalyában úgy döntött, hogy a következő idénytől kezdve nem 16, hanem 24 csapat alkotja a Bajnokok Ligája főtábláját. A résztvevőknek hat négyes csoportban kellett megküzdeniük a negyeddöntőbe jutásért, ahová a két legjobb második helyezett került be a kvartettek győztesei mellett. Automatikus hely a címvédőt és az UEFA-ranglista hét legeredményesebb országának bajnokát illette meg. A többieknek selejtezőt kellett vívniuk – a kontinens csúcsligáinak ekkor még csupán az ezüstérmesei juthattak ide, és nekik is a kvalifikáción keresztül vezethetett az útjuk a csoportszakaszba. Az ülésen ezenkívül elfogadták a nemzetközi szövetség (FIFA) javaslatát a klubcsapatok világbajnokságának létrehozására. A pontos részleteket még csak ezután dolgozta ki a FIFA végrehajtó bizottsága, majd 2000-ben rendezték meg az első klub-vb-t, melynek döntőjébe két brazil gárda került, és a Sao Pauló-i Corinthians 0–0 után tizenegyesekkel múlta felül a riói Vasco da Gamát. A harmadik a mexikói Necaxa lett, amely a bronzmeccsen – szintén szétlövéssel – a Real Madridot győzte le. A Manchester United már a csoportjából sem tudott továbblépni... A BL-ben amúgy mindössze két évig élt a 14 esztendeje kitalált rendszer, mert az 1999–2000-es szezontól már 32 együttes szerepelt a főtáblán, amelynek 16 továbbjutója egy második csoportkörben vetélkedett aztán. Ez a szisztéma négy évig bírta – utána lépett életbe a ma is érvényes eljárás, azaz hogy a 16 legerősebb alakulat egyenes kieséssel folytatja.