Dárdai is beállt – szerencsés 13-as várt rá

B. G.B. G.
Vágólapra másolva!
2010.10.04. 08:06
null
Király (balra) és Dárdai is sokat tett a Hertha sikereiért (Fotók: Action Images)
Futballtörténelmi eseményt élt át 13 éve a magyar sport: addig sohasem fordult elő, hogy egy Bundesliga-fordulóban három hazánkfia is pályára lépett volna. A kilencedik körben a Hertha állandó kapusává előlépő Király mellett szerepet kapott a csapatban másik honfitársunk, Dárdai is, majd másnap Lisztes Krisztián a Stuttgart színeiben játszott (őt az utolsó négy percre – Kraszimir Balakov helyére – küldte be Joachim Löw, aki napjainkban a német válogatott kapitánya, és a svábok 5–2-re nyertek a HSV ellen). Az alábbiakban a berliniek emblematikus alakja, Dárdai Pál debütálását idézzük fel.

Az 1997–1998-as német labdarúgóidény elején a Schalke házigazdaként az élvonal aktuálisan legerősebb együttese volt. A Ruhr-vidéki gárda a kilencedik forduló október 4-i játéknapján az újonc Herthát fektette két vállra anélkül, hogy meggyőző teljesítménnyel szórakoztatta volna a Parkstadion (amelyet a klub 2001-ben cserélt le mai utódjára) 43 ezer főnyi nézőseregét. Meddő mezőnyfölényét az 54. percben tudta gólra váltani: a cseh Radoslav Látal jobb oldali beadásából a belga Marc Wilmots vette be Király Gábor hálóját (1–0).

A táblázat utolsó helyén álló HBSC nehéz jövő előtt állt, mindenekelőtt azért, mert támadósora abszolút tehetetlen volt. „A kapott gólt megelőzően Szergej Mandreko olyan hibát követett el, amelynek nem szabadott volna megtörténnie. A hajrában mindent egy lapra tettünk fel, de az egyenlítés sajnos elmaradt" – hangoztatta Jürgen Röber vezetőedző.

Kollégája, a holland Huub Stevens (a rivális fővárosiak majdani következő trénere!) a vendégeket dicsérte: „A Hertha védelme kemény diónak bizonyult. Győzelmünket elsősorban küzdeni tudásunknak köszönhetjük."

Abban nem volt semmi különös, hogy a látogatók kapuját Király őrizte, hiszen egy körrel korábban, a Köln ellen is ő állt a háló előtt (Christian Fiedlert kiszorítva), ám újabb pozitívumként ezúttal már Dárdai is lehetőséghez jutott. A BVSC-től még az előző nyáron az akkor másodosztályú berliniekhez igazoló pécsi középpályás a gelsenkircheni „szentélyben" eltöltött bő negyedóra apropóján nyilatkozott a meccs után a Nemzeti Sportnak.


– Nem is olyan rég csekélyke esély sem látszott arra, hogy számot adhat a tudásáról. Minek köszönhető a változás?

– Keményen edzettem, rátettem még egy lapáttal, s végre összejött. A menedzserünk, Dieter Hoeness már sejttette velem, hogy bekerülök, így aztán azt sem mondhatom, hogy meglepődtem volna.

– Tizenhét percig volt a pályán, ráadásul az UEFA-kupa védője, a Schalke ellen kellett felvennie a ritmust. Nem lehetett egyszerű...
– Nem is volt az, de rendben mehettek a dolgok, hiszen senki nem szúrt le, és ez már jót jelent. Volt egy-két indításom, és a rám kiszabott védekező szerepkört is megfelelően láttam el. Meg aztán partiban voltunk, végig jelentős ellenállást tanúsítottunk. Gelsenkirchenben egy góllal ki lehet kapni.

 BEJEGYZÉS A HISTÓRIÁS KÖNYVBE
A magyar futballtörténelem lapjaira kívánkozó fordulót zárt 13 évvel ezelőtt a Bundesliga: soha előtte nem játszott ugyanabban a fordulóban három magyar játékos a német szövetségi élvonalban. Az 1963 óta létező ligában addig (abc rendben) Détári, Farkasházy, Király, Kottán, Krivitz, Lisztes, Máté, Nagy A., Sztáni, Török J., Tóth és Varga Z. személyében 12 honfitársunk futballozott, és Dárdai Pál lett a 13. Azonos klubban és azonos szezonban mindössze egy ízben szerepeltek korábban magyarok: Nagy Antal és Krivitz Tamás a Wuppertalban, 1974–1975 folyamán. A két herthás ifjú, Dárdai és Király tehát beállította ezt a csúcsot – a hozzájuk hasonlóan még csak 21 esztendős Lisztessel trióban pedig felállítottak egy másikat (azóta természetesen megdőlt ez a rekord).

– Pillanatnyilag az utolsó helyen állnak. Mennyire nyomasztja ez a tény a csapatot?
– Nem örülünk neki, de szó sincs arról, hogy feladnánk a küzdelmet. Legközelebb épp az előttünk álló Bochum látogat hozzánk: ha megverjük, már helyet is cseréltünk a tabellán. (ez nem jött össze, mivel 2–2 lett, de a szezon legvégére sikerült a 11. pozícióig felkapaszkodni – a szerk.) Nagyobb baj a csapat gólképtelensége. Az eddigi kilenc körben csupán öt találatot értünk el, ráadásul egyiket sem csatár szerezte. Ezen változtatnunk kell.

– Hogy érzi magát Berlinben?
– Köszönöm, nagyon jól. A legfontosabbnak mégis azt tartom, hogy az öltözőn belül minden rendben legyen, hogy ott elfogadjanak.

– És elfogadják?
– Nem lehet okom panaszra, úgy érzem, igen.

– S mindez miben nyilvánul meg?
– Ahogy viszonyulnak valakihez, hogy nem maradhat ki az ugratásokból, magyarán: foglalkoznak az emberel.

– Gondolom, azért túlzottan mély barátságok ott nem szövődhetnek, ahol egymás posztjáért játszanak.
– Nem, de ez így normálisnak is tekinthető. Hamar megtanultam, hogy itt – néhány kivételtől eltekintve – barátság nincs, csak kollegialitás.

– Mindig érdeklődtem a kivételek iránt...
– Természetes, hogy például Király Gáborral több köt össze minket, mint kollegialitás, meg aztán akik nem direkt konkurensei egymásnak, könnyebben összebarátkoznak.

– Ha már Királyt említette: ő most kirobbanthatatlannak tűnik. Önről mikor mondhatjuk el ugyanezt?
– Bízom benne, hogy minél hamarabb. Jó lenne, ha mi ketten is tudnánk valamit tenni a magyar futball kedvezőbb megítéléséért, mert ránk férne.

A 61-szeres válogatott Dárdai Pál, a berliniek (legtöbbször, az élvonalban a mai napig összesen 286-szor pályára lépő) klubrekorder „ikonja" az elmúlt 13 év alatt bőven tett érte... 

 

1957-ben e napon jelent meg beszámoló a Népsportban az olasz játékvezető, Giulio Campanati pechszériájáról. A 34 éves bírónak ekkoriban nem volt szerencséje a nemzetközi mérkőzésekkel: előbb elküldték az Egyiptom–Ciprus vb-selejtezőre, de mire Kairóba ért, kiderült, hogy a szigetország legjobbjai lemondták az összecsapást. A sportember így dolgavégezetlenül tért vissza Itáliába. Aztán őt jelölték a Szudán–Egyiptom találkozó dirigálására, és el is utazott Kartúmba – ott tudta meg, hogy ezúttal Egyiptom mondta le a meccset... Arról nincs információnk, hogy a még ma is élő egykori játékvezető turistaként felkereste-e valaha Észak-Afrikát, és ha igen, nem maradtak-e el a meghirdetett programok...

1967-ben e napon került sor a Megyeri úton a labdarúgó Közép-európai Kupa döntőjének első mérkőzésére – amelynek nagyon nehezen talált időpontot a két fél. A még veretlen Újpest előzőleg a Slovan Bratislavát, az FK Sarajevót és az Austria Wient ejtette ki (közben csak Pozsonyban nem nyert), míg ellenfele, a Spartak Trnava a Bp. Honvéd (amelyet saját közönsége előtt 4:0-ra vert meg!), a Lazio és a címvédő Fiorentina ellen jutott tovább. Igen erős együttesük volt tehát a nagyszombatiaknak is, akik több játékost adtak a csehszlovák válogatottba: Adamecet, Kunát és Kabátot. Nem véletlenül mondta Baróti Lajos vezetőedző a hazai meccs előtt: két-három góllal kellene győzni, hogy nyugodtan utazhasson a csapat a visszavágóra. Ezzel szemben csak 3:2-es siker jött össze, amiben része volt Göröcs sérülésének (az első félidő végén meghúzódott, s attól fogva szinte csak statisztált), illetve a szlovákok meglepő harcmodorának is: az első játékrészben merészen támadtak (egy ideig vezettek is), a másodikban viszont – gyakorlatilag tíz ember ellen – átengedték a kezdeményezést. Mindenesetre az előnyük sajnos elegendő volt, mert egy hónappal később, hiába állt fel az Újpest szokás szerint a félelmetes Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó csatársorral, a Trnava vendéglátóként nagyon keményen, néha brutálisan játszott, és ezzel megfogta a mieinket, akiket 3:1-re felül is múlt – ezzel az Újpestnek nem sikerült 1929 és 1939 után ismét elhódítania a KK-t.

1977-ben e napon Párizsban ünnepélyesen átadták Európa legeredményesebb góllövőinek az Arany-, Ezüst-, illetve Bronzcipőt. Az 1976–1977-es idényben a román Dudu Georgescu (Dinamo Bucuresti) bizonyult a kontinens legtermelékenyebb labdarúgójának, 1975 után immár másodszor, hiszen 47-szer talált be. A harmadik helyen a holland Ruud Geels (Ajax) és a nyugatnémet Dieter Müller (Köln) végzett, míg az Ezüstcipőt érő másodikon Várady Béla a bajnok Vasasból! Mai szemmel megdöbbentő, hogy a korabeli sportlapban erről mindössze egy hárommondatos kishír jelent meg – de ha leszámítjuk az akkori idők tudósítási nehézségeit (egy vasfüggönyön túli országból), egy kicsit az is a téma hanyagolása mögött rejlett, hogy régen ez nem okozott különösebb szenzációt a magyar futballban, hiszen számos másik hasonló díjat is nyertünk. Igaz, zömmel csak ez után: először az újpesti Dunai II Antal lett második (1967), majd harmadik (1968), Váradyt követően pedig néhány éven belül Fekete László (1978–1979), a szintén dózsás Fazekas László (1979–1980), végül a ferencvárosi Nyilasi Tibor (1980–1981) érdemelte ki az Ezüstcipőt.

1987-ben e napon nagy meglepetés született a Davis-kupában: a címvédő Ausztrália Sydneyben 3:2-re kikapott Indiától. Már az első nap után érett a szenzáció, mivel a vendégek mindkét meccset megnyerték, de aztán párosban szépített a házigazda. Sőt a záró egyesek első csatájában John Fitzgeraldnak egyenlítenie is sikerült Vijay Amritraj ellen, ám aztán jött Ramesh Krishnan, aki három szettben (tehát játszmaveszteség nélkül) megverte Wally Masurt is. Az indiaiak 1966 és 1974 után harmadszor jutottak be a DK fináléjába, ám nyerniük egyszer sem sikerült – és most sem, mert a sorozatban ötödször döntőző (és utóbb hétig meg sem álló!) svédek 5:0-ra lemosták őket (igaz, Göteborgban).

2007-ben e napon vívták Bécsben az UEFA-kupa Rapid Wien–Anderlecht párharcának visszavágóját, melyet a brüsszeli 1–1 után a vendég belgák nyertek meg 1–0-ra. A mérkőzéshez több durva mozzanat is társult. Először is a két szurkolótábor a belvárosban hangolt az összecsapásra, ami esetükben s kirakatok betörését, dobálózást a kocsmák székeivel és az utcákon való randalírozást jelentette. A rendőrség becslései szerint mintegy százfős tömeg miatt egy időre le kellett állítani két villamosjáratot is, a híres Mariahilferstrasse pedig szemtanúk jelentése szerint valóságos csatatérhez hasonlított: szerte szilánkokkal, széttört üvegekkel, s a vadulás egyéb nyomaival. A találkozó kezdetére sikerült megfékezni a magukról megfeledkezett huligánokat, de sajnos a meccsen már vér is folyt – mégpedig Juhász Rolandé. Az Anderlecht légiósa a 72. percben a földre rogyott, arcát pedig elöntötte a vér. A védő felugrott fejelni, majd borzasztó fájdalmat érzett és összeesett. Saját elmondása szerint próbált felkelni, de nem ment, a fejéhez kapva pedig azt érzékelte, hogy „egy óriási luk tátong a koponyáján és mindent vér borít". Az orvosok nyugtatták meg, hogy nincs nagy baj, majd összevarrták a sebét, és a kötés mellett kapott egy harisnyát is a fejére. Végül annyira nem bizonyult maradandónak a baj, hogy még edzést sem kellett kihagynia...

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik