Kibérelte a lelátót a fifikás labdavadász

Hogy igazán értékeljük ezt a 2004-es sztorit, ahhoz előbb ismernünk kell a baseballt, az amerikai lélek rejtelmeit (és ezen belül a statisztikák iránti fogékonyságát), valamint a főszereplőket. Az előbbi kettő feltérképezéséhez nem vennénk a bátorságot, így maradnak a portrék. Tudják önök, kicsoda Michael Mahan? Nem? Mi se nagyon, de azért még visszatérünk majd rá. Akire viszont több szót is érdemes szánni, az Barry Bonds.

Már az apja, Bobby is All Star-játékos volt, a történetünk idején 40 éves „fiú" pedig 1986-ban debütált a tengerentúli profi baseball-ligában (MLB). Előbb a Pittsburgh Pirates színeiben, majd 1993-tól a San Francisco Giantsben szerepelt – egészen 2007-ig. Tizennégyszer válogatták be az All Star-csapatba (ez értelemszerűen legalább 14 remek idényt jelent), és jó néhány rekordja közül a legfontosabb talán az, hogy 762 hazafutásával (home run) ő áll a vonatkozó örökrangsor élén.

Addig folytatta a karrierjét, amíg meg nem tudta dönteni ezt a csúcsot, hiszen hat évvel ezelőtt ugye a 700-as mérföldkővel birkózott, míg a lista élén Hank Aaron (755) és a hőskorszak sztárja, vagyis (az életéről szóló filmben John Goodman által alakított) Babe Ruth (713) állt. Őket kellett még befognia, és mint láttuk, meg is tette.

A másik nagy fegyverténye az egy idényen belüli hazafutások száma. 1998-ban zajlott Mark McGwire és Sammy Sosa legendás vetélkedése, amelyből az előbbi jött ki jobban 70-nel (a megelőző legjobb eredmény 61 volt). Ezt a teljesítményt Bonds 2001-ben lépte túl 73-mal. Nem véletlen, hogy ezzel indult a második fénykora: a korábban 1990-ben, 1992-ben és 1993-ban MVP-vé (vagyis a szezon legjobbjává) választott klasszis újra elnyerte a kitüntető címet.

És aztán még háromszor, vagyis sorozatban négyszer (épp a „bankáros" évaddal, azaz 2004-gyel bezárólag) – soha senki más nem vitte ezt véghez rajta kívül, még a többi nagy sportligából sem! Ezzel lett összesen 7-szeres MVP – ez szintén óriási rekord, hiszen néggyel több, mint az e tekintetben második legeredményesebb baseballozóké (akik összesen tízen vannak).

Mindezek indokolják, hogy miért számít a valaha volt egyik legnagyobb játékosnak; a mértékadó Sporting News százas listáján 2005-ben a hatodik helyen végzett, megelőzve olyan nagyságokat, mint Lou Gehrig, Joe DiMaggio vagy Mickey Mantle. (Az első öt pozícióban Babe Ruth, Willie Mays, Ty Cobb, Walter Johnson és Hank Aaron tanyázik.)

Ha valaki most nézi meg ugyanezt a listát, már csak a 34. helyen találja Bondsot. Vajon miért, mit rontott el az utolsó két évében? A játékával semmit. Valószínűleg az van a háttérben, hogy 2003-ban belekeveredett a többek közt az atlétasztár Marion Jonest is elsöprő BALCO-botrányba.

Különböző kapcsolatai miatt azzal gyanúsították meg, hogy teljesítményfokozó szerekkel élt abban az időszakban, amikor az MLB-ben még nem volt kötelező doppingvizsgálat. Ő maga az ártatlanságát hangsúlyozta, ragaszkodva ahhoz, hogy fizikai fejlődéséhez csakis az erősítőgyakorlatokra, diétára és legális táplálék-kiegészítőkre alapozott szigorú életmódja segítette hozzá.

Nagyobb baj volt, hogy 2007-ben hivatalosan is megvádolták a sportágát elérő doppingbotrány részeként, amelynek egyik főszereplője lett. A vád: hamis eskü és az igazságszolgáltatás akadályozása azzal, hogy nem mondott igazat a BALCO-ügy kapcsán folytatott szövetségi vizsgálatok során, amikor azt állította, hogy szándékosan sosem fogyasztott tiltott szteroidokat. Jelenleg épp a bírósági perére vár, a tárgyalást 2011. márciusára tűzték ki.

Ám ez egy másik történet, és ettől még fantasztikus karrier áll mögötte. 2004-ben legalábbis mindenképpen korszakos és csodálnivaló egyéniségnek tűnt. No meg jó alanynak egy jó üzlethez. Egy Michael Mahan nevű baseballrajongó ezért aztán 25 ezer dollárért (akkori értékén mintegy 5.5 millió forintért) 6458 jegyet vásárolt, hogy biztosan övé legyen a labda Bonds jubileumi, 700. hazafutása után.

Ezért jó előre kibérelt egy teljes szektort az október elején sorra kerülő, három egymást követő Los Angeles Dodgers–San Francisco Giants mérkőzés közül kettőre, mert abban reménykedett, hogy a vendégek élő legendája éppen eme összecsapások valamelyikén éri el a bűvös határt. A labda pedig minden bizonnyal – például elárverezés révén – nemcsak visszahozta volna a befektetett összeget, de busás hasznot is ígért.

A 28 éves fanatikus számításai szerint ugyanis a rekordvadász klasszis éppen az ő környékére ütötte volna ki a történelmi jelentőségű labdát. A foglalkozására nézve befektetési bankár Dodgers-rajongó több mint fél évvel korábban határozta el magát a lépésre, ám pechjére Bonds év közben sziporkázott, és már szeptember 17-én, a San Diego Padres elleni győzelem alkalmával eljutott a 700-ig – azaz 12 meccsel hamarabb, mint a Los Angeles-i fellépéssorozat.

Ki bízná egy ekkora félreszámolás után a pénzét egy ilyen bankárra – gondolhatnánk. De ha így tennénk, rosszul ismernénk Mahant. Ő az a típus, aki minden helyzetből előnyt tud(ott) kovácsolni. Először 500 rokonával és barátjával akarta nézni a szóban forgó két találkozót a „saját" lelátórészéről, ám a Los Angeles-i klub figyelmeztette: ha nem lesz legalább nyolcvan százalékban kihasználva a szektor, ők bizony ingyen beengedik oda a jegy nélküli tömegeket.

Ezért az ifjú bankember továbbfejlesztette az ötletét. Megkezdte interneten a tikettek árusítását, és ezzel sem csinált rossz üzletet, mivel a csomagban vett belépők darabja neki még csak 3.50 dollárban volt, ám jó sokat közülük 15-ért adott el magánszemélyeknek.

(Később – nyilván amikor már biztossá vált, hogy a 700. home run nem Los Angelesben lesz meg – több jegytől olcsóbban vált meg, sőt 400-at állítólag jótékonysági jelleggel el is osztogatott, de részletekbe menően nem volt közlékeny az érdeklődőkkel. A Dodgers már inkább: a névértéken felüli továbbértékesítés miatt bosszús egylet közölte, hogy „egy magánszemély megtalálta a módját, miként manipulálja meg a rendszert, de ez nem fog még egyszer megtörténni".)

A pláne azonban az egészben az volt, hogy a szülein és a három testvérén kívül minden vásárlójának egy nyolcoldalas(!) szerződést kellett aláírnia, amelyben vállalták, hogy a labdát átadják neki, cserébe pedig majd megfelezik az érte kapott pénzt, ha sikerül jó áron értékesíteni.

Még arra is gondolt, és különböző alpontokba is szedte, hogy vevőinek harmadik személy számára való továbbadás esetén az új tulajjal is alá kell íratniuk a dokumentumot; ha valaki nem adja át neki a labdát, az értéke kétszeresét követelheti rajta; továbbá a labdaelkapással járó hírnéven is osztoznia kellett volna vele a szerencsés kezű nézőnek...

Egy szó, mint száz, Michael Mahan a baseballt illetően rosszul kalkulált, ám az látható, hogy ettől még jó üzletember. Viszont a játékban nem volt valami nagy szerencséje: nem hogy lemaradt a nagy jubileumról, de még ráadásul mindkét „kibérelt" mérkőzést el is veszítette csapata, a Dodgers. És bár hazafutást végül többet is láthatott, egyikkel sem Barry Bonds kedveskedett neki...

1944-ben e napon született Brixenben (Bressanone) a minden idők legnagyobb hegymászójának tartott Reinhold Messner. A dél-tiroli (tehát német anyanyelvű, de Olaszországba való) sportember volt az első a világon, aki mind a 14 nyolcezres csúcsot meghódította a Himaláján. Már gyerekként szülőföldjén, az Alpok és a Dolomitok ormain mászott fivéreivel, majd 1970-ben kezdte nagy sorozatát a legmagasabb hegységben, amikor feljutott a Nanga Parbatra (ez amúgy egy tragikus kimenetelű expedíció volt, mivel bár öccsével együtt mindketten teljesítették a célt, két nappal később Günther meghalt, míg neki lefagyott hat lábujja, melyeket aztán amputálni kellett). Néhány a nevezetes rekordjai közül, amelyeket a következő 16 évben vitt véghez a Himaláján: 1978-ban elsőként járta meg a Mount Everestet oxigénpalack használata nélkül, és ugyanebben az esztendőben ismét megfordult a Nanga Parbaton, mégpedig az alaptáborból egyedül mászva. 1980-ban megint ott volt a Csomolungmán, ismét oxigén nélkül, de most ráadásul egyedül – monszunidőszakban. 1984-ben a Gasherbrum I-re és II-re is felment, anélkül, hogy közben visszatért volna a táborba. További kalandjai: átkelés sítalpon az Észak-sarkon és az Antarktiszon, valamint hat éve egy 2000 kilométeres túrát tett a Góbi-sivatagban. Élményeiről több mint 60 könyvet írt németül, de műveit sok más nyelvre is lefordították.

1954-ben e napon is született egy remek eredmény Kijevben a szovjet atlétikai bajnokságon: a férfiak 50 km-es gyaloglásában az Európa-bajnok Vlagyimir Uhov a fennálló világrekordnál jobb idővel diadalmaskodott, de eredményét az utcai pálya adottságai miatt nem lehetett hitelesíteni. Más kérdés, hogy öt nappal korábban a csehországi Podebradyban Josef Dolezal is túlszárnyalta Uhov régi csúcsát, mégpedig nagyobb különbséggel, mint az orosz, így az utóbbi produkciója semmiképp sem kerülhetett volna az örökranglista élére. A szovjetek számára vigaszt jelenthetett, hogy az ob utolsó előtti napján női 800 méteren Nyina Otkalenko 2:06.6 percre javította saját 2:07.3-as világcsúcsát, és ez az eredmény („gazdájának" immár negyedik – de nem az utolsó – rekorddöntése a távon) minden előírásnak megfelelt.

1974-ben e napon írt arról az NS, hogy mit nyilatkozott a Szovjetszkij Szport című lapnak Joao Havelange, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) júniusban megválasztott – és majd negyedszázadon át (1998-ig, Sepp Blatter hivatalba lépéséig) posztján maradó – elnöke. A brazil sportvezető ismertette már korábban körvonalazott terveit a világbajnoki döntő létszámának felemeléséről (16-ról 24-re), az utánpótláskorú játékosok vb-jének megszervezéséről, valamint elmondta: a maga részéről őszintén kívánja, hogy Moszkva olimpiát rendezhessen, ezért a szavazatát is a szovjet fővárosra adja. Nos, Havelange minden említett vágya teljesült (nem kis részben az ő szerepvállalása révén persze): először is, egy hónappal az interjút követően Bécsben Moszkvának ítélték az 1980-as ötkarikás játékokat (a következő házigazdával, Los Angelesszel szemben), aztán három év múlva Tunéziában megrendezték az első U20-as futball-vb-t (pont szovjet aranyéremmel...), végül 1982-ben Spanyolországban már 24 együttes vehetett részt a felnőttek futball-világbajnokságán. 

1984-ben e napon számolt be arról az NS, hogy a lap hasábjain még a nyár közepén naponta közölt felhívásra – azaz hogy a Népsport szerkesztősége és a MÚOSZ sportújságíró-stúdiót indít – nem kevesebben, mint 700-an jelentkeztek az eredetileg meghirdetett harminc helyre... Az első előszűrés után még mindig 250-en maradtak versenyben, majd a zsűrizés második köre során ez a mezőny is megfeleződött, csakhogy továbbra is túl sokan voltak a jelöltek. Ezért a szervezők egyrészt újabb, harmadik rostát (felvételi beszélgetést) is beiktattak, másfelől egy helyett két csoport beindítását határozták el, tekintettel a hatalmas érdeklődésre.

1994-ben e napon került sor a görögországi Szalonikiben a súlyemelők pénzdíjas világkupagálájára, amelyen a meghívott elitversenyzők súlycsoportoktól függetlenül küzdöttek egymással, mégpedig úgy, hogy eredményüket összevetették saját kategóriájuk világcsúcsával, és a kiszámolt százalékértékek határozták meg a sorrendet. A férfiaknál a plusz 108 kilós fehérorosz Alekszandr Kurlovics (pályája során olimpiákon, vb-ken és Eb-ken összetettben szerzett aranyai száma: 2–4–2) és a 91 kilós, grúzból göröggé honosított Kahi Kahiasvili (3–3–0) is világrekordot állított fel szakításban (202.5, illetve 185.5 kilóval), így ők végeztek az első két helyen 450, illetve 410 kilós összteljesítménnyel. A következő két pozícióban sem akárkik zártak: a bronzérmet a bolgár Joto Jotov (70 kg-os súlycsoport; 0–3–6) szerezte meg, megelőzve a hazaiak nagy kedvencét, az eredetileg Albániából származó Pyrrosz Dimaszt (83 kg; 3–3–1). A kétszeres Eb-győztes Czanka Attila 9., míg a nőknél – ahol a kínai Hszing Szu-ven (83 kg) szakításban beállította, lökésben és összetettben pedig meg is javította a világcsúcsot, így a másik, belorusz első helyezetthez hasonlóan ő is 100 százalék fölött produkált – az ötszörös Európa-bajnok Földi Csilla a 7. helyen fejezte be a viadalt.