Öttusázóinkra ha 9-et számolnak, nyernek

„Úgy érzi, hogy nyernie kell. Más az, amikor az ember még feljövőben van, és más, amikor már esélyes" – Pálvölgyi Miklós szövetségi kapitány vélte így a 2009-es öttusa-vb férfidöntőjének délelőttjén Marosi Ádámról, miközben figyelte versenyzője küzdelmét a páston. Hol nyert, hol vesztett, a mutatója sokáig ötven százalék körül ingadozott és nem akart egyértelműen átbillenni rajta.

Fogcsikorgató harcban végül csak átesett a holtponton, és hálásan nézett fel az égre – a 21/14-es győzelem/vereség aránnyal így átlépte a 900 pontos határt, ami kell egy nagy eredmény megalapozásához.

A magyar csapat hangulata olyan remek lett, mint a vívóteremé a festékes vödrökön doboló helybéli szurkolóktól. A légkör a Németh Róbert, Tibolya Péter párosnak is jót tett, ők egymást buzdítva győzték le pástról pástra ellenfeleiket. Németh a végén lerontotta ragyogó teljesítményét, de a mutatója így is 20/15-re jött ki, amit a kapitány az ő esetében előre aláírt volna. Tibolya pedig legjobb magyarként 22/13-as mérleggel zárta a számot – neki különösen szüksége volt az erős kezdésre, mert az úszás nem az ő tusája. (Negyedik versenyzőnk, az első felnőttvilágversenyén szereplő, egyéni induló Demeter Bence nem jutott be a döntőbe.)

A most már két lelátót is megtöltő – vagyis az uszodában telt házat produkáló – drukkersereg előtt mindenki hozta, amit tudott, ezért Marosi került a legelőrébb, Tibolya pedig a leghátrébb a mieink közül, de minthogy ő is majdnem befért a legjobb tízbe, a csapatversenyben Magyarország állt az élen.

Az egyéniben meg egy brit, a kevésbé jegyzett Nicolas Woodbridge, aki fergeteges vívóeredményét megfejelte egy bőven két percen belüli úszással. A nap felénél második helyen tanyázó Ilja Frolov veszélyesebbnek tűnt, ő 2008-ban Pesten még a sportág hagyományos változatában lett világbajnok, utána viszont már a kombinált öttusában (futás plusz lövészet összevonva) nyerte meg a római világkupát – éppen Marosi előtt.

Az atlétikai Grand Prix-k stadionjának gyepén London makettjeként állították fel a lovaspályát. Amikor az orosz Valerij Ovcsarov nem tudott áthaladni a Tower-híd fölött (talán mert nem nyílt szét...), humoruknál voltak az angolok: ketten belekezdtek a nézőtéren a „Tower Bridge is falling down"-dalátiratba. A német Sascha Vetter lova hol a kerítésnek, hol a Big Bennek akart nekirohanni, ugrásra nem mutatott hajlandóságot.

A Tibolyának sorsolt Keera nem ment jól az első körben, ám a magyarral megtalálta az összhangot, és az élre segítette. Majd (a volt Arsenal-futballistára cseppet sem hasonlító) Henry is Némethet, akinek ez a veszélyes száma, de lehet, hogy csak volt: nem vert akadályt. Marosival Bumble lába beleakadt néhányba, ám ott maradt ő is a tűz közelében, szemben Frolovval és Woodbridge-dzsal. Az orosz lova kétszer rombolt, kétszer tombolt (azaz kitört), míg az angolé egy helyben szökdelt a mellső lábáról a hátsóra és vissza, mint a vidámparkban a műbika...

A japán Nogucsi Hajato kezdhetett az élről futni, a lett Sandris Sika mögüle, majd a három magyar, Németh, Marosi és Tibolya – mi ez, ha nem éremesély, a csapattal együtt négy is egyszerre? De fél percen belül volt az első tíz, egy percen belül az első húsz, vagyis akadt néhány világbajnokjelölt.

Mint a Formula–1-es autókat rajt előtt, úgy vették körül a küldöttségek a lőállásban gyakorló versenyzőket, aztán amikor eljött az ideje, úgy is oszlottak szét – mindenkinek magának kellett megvívnia innentől a harcot, önmagáért és a csapatáért.

Ám nem is harc lett ez, hanem diadalmenet Marosi Ádámnak, az egész addigi szezonjáért, a sok-sok ezüstért és bronzért: az egész mezőnyből messze ő érdemelte meg a legjobban, hogy aranyérmes legyen. Az első lövészet után másodikként futott ki, a másodikat követően már elsőként, és amikor a harmadik után is, lekapta örömében a sapkáját, mert tudta, hogy onnantól nem lehet megállítani – az utolsó köre így amolyan tiszteletkör lett.

El tudta viselni az esélyességet (6136 pont); és kétszer is szólt neki a legszebb himnusz, mert ha Németh Róbert (4. hely, 6076) és Tibolya Péter (15., 5904) le is maradt az egyéni dobogóról (oda a cseh David Svoboda és az ukrán Dmitro Kirpuljanszkij léphetett fel), a csapat győzelméért kifutották magukat.

„Mi itt Angliában három aranyat szoktunk nyerni, úgyhogy várjuk meg még a hétfőt (a szakember a 2001-es millfieldi vb-re utalt, ám ezúttal váltóban a Marosi, Tibolya duónak csak az 5. hely jött össze – a szerk.). De a kettő is bőségesen elég, Marosi Ádám nagyon jó volt egész évben, és a többiek is kitettek most magukért" – mondta a nap végén Pálvölgyi Miklós szövetségi kapitány.

„Frolovnak állt sokáig a zászló, aztán éppen a lovaglás után, amiben a legtöbbet fejlődtem, megelőztem és ott voltam dobogóközelben. Az első lövészet után, amikor kifutottan a lőállásból, éreztem, hogy ebből első hely is lehet. Annyit pedig senki nem tud rám verni az utolsó körben, amekkora előnyöm volt! Ezért az aranyért jöttem ide" – hangzottak a győztes örömszavai.

Marosi Ádám és együttesünk sikere egy szép hagyományt ápolt tovább. Korábban nyolcszor fordult elő, hogy az összes megnyerhető aranyat a mieink szerezték meg egy világbajnokságon – ez öt esetben (1963, 1965, 1966, 1967, 1970) két elsőséget jelentett, hiszen még nem volt váltó, háromszor pedig triplázást: 2003-on kívül ilyen volt az 1989-es és az 1999-es verseny is, mindkétszer nagy ünneplő tömeggel a budapesti helyszíneken.

Ugyancsak rengetegen szurkoltak fővárosunkban a helyszíneken 1969-ben, amikor „csupán" egy diadalt arattunk, de az annál imponálóbb volt: a sportágat a hatvanas évek folyamán teljes mértékben uraló Balczó András akkor végzett zsinórban ötödször az élen! (Bár csapatban elakadtunk sorozatban négynél, egy évvel később azt is pótolták legjobbjaink...) És persze az is idekívánkozik, hogy az ezüstérmes Balczó éppen 1959-ben állhatott fel először dobogóra világbajnokságon. A csodás sorozatból egyedül 1979 lógott ki.

Igaz, hogy tavaly (csakúgy, mint 2003-ban) nem lett meg a maximális hármas, de a két diadal újra igen, vagyis 2009 nagyszerűen illeszkedett a 9-es végű esztendők mágikus magyar öttusa-tradíciójába!

1949-ben e napon már szinte teljes lendülettel „dübörgött" Budapesten a X. Főiskolai Világbajnokság (FVB), amely a felsőoktatási hallgatók olimpiaszerű nagy nemzetközi rendezvénye volt, és a Világifjúsági Találkozóval (VIT) egyidejűleg került rá sor hazánk fővárosában. A békeharcban és a szocializmus építésének lázában égő országba rengeteg külföldi tanulósportoló érkezett, hogy a legkülönfélébb számokban összemérjék az erejüket. Bár a Ferencváros fellobogózott Üllői úti stadionjában megtartott hivatalos nyitóünnepségre csak másnap került sor (Dobi István miniszterelnök és 30 ezer néző jelenlétében), a küzdelmek már ezt megelőzően is zajlottak több sportágban. A margitszigeti Nemzeti Sportuszodában például Székely Éva a 400 méter gyorshoz állt rajtkőre, és végül saját országos rekordján hat és fél másodpercet javítva, 5:18.2 perccel fölényesen nyert. A győztes – az 1952-es helsinki játékok leendő aranyérmese (200 pillangón) – boldogan szállt ki a vízből, és a következőket nyilatkozta: „Egy évvel ezelőtt, a londoni olimpián kellett volna ezt az időt úsznom... Edzőm, Sárosi Imre megmondta, hogy csúcsot fogok dönteni, ilyen nagy eredményre azonban nem számítottam."

1969-ben e napon Björn Ferm ismét borsot tört a magyar öttusázók orra alá. A mexikóvárosi olimpia bajnoka ezúttal hazája nemzetközi versenyén, az észak-svédországi Umeában diadalmaskodott, miután már a záró szám, a futás előtt átvette a vezetést. Végül 5283 pontot gyűjtött, s ezzel biztosan előzte meg a második helyezett Bakó Pált (5139) és a bronzérmes Balczó Andrást (5124). A csapatversenyt a mieink nyerték, hiszen két dobogósunkon kívül Kelemen Péter (6.) és Móczár István (7.) is előkelő helyen végzett. Mint ismeretes, Ferm volt az, aki az 1968-as nyári játékokon meg tudta előzni Balczót, a hatvanas évek kiemelkedően legjobb öttusázóját, akinek így még négy évig várnia kellett, míg egyéniben is elfoglalhassa az ötkarikás trónt.

1979-ben e napon tette közzé legújabb kontinentális ranglistáját az Európai Asztalitenisz Unió (ETTU). A férfiaknál az egykori dicsőségünk nagyszerű leképeződéseként a Phenjanban világbajnok magyar csapatból Klampár Tibor az 1., az addigi éllovas Gergely Gábor a 3., míg Jónyer István a 6. helyen tanyázott, de még Takács János is a 12., illetve Kreisz Tibor a 14. pozícióban volt, vagyis a top 15 egyharmadát magyarok tették ki! Akkoriban női versenyzőinkre valamivel kevesebb figyelem jutott, de sajnálni így sem kellett őket, hiszen az új éllovas, az angol Jill Hammersley mögött Szabó Gabriella volt a 2., míg az addigi listavezető Magos Judit a 4. helyen, Oláh Zsuzsa pedig a 8.-on tanyázott. (Valamint érdekességképpen: a jugoszláviai Palatinus Erzsébet is éppen befért az első tíz közé.)

1989-ben e napon szerencsés véget ért a lyoni világbajnokságra készülő magyar kerékpáros-válogatott útlevél-mizériája. Az történt, hogy a csapatnak előző nap kellett volna elindulnia Franciaországba, de nem sikerült, mert az NDK-s menekültek áradata miatt bezárt a nyugatnémet követség (ne felejtsük, a vasfüggöny megbontásának izgalmas időszakát éltük azokban a hetekben), így a versenyzők nem kapták vissza az NSZK-n való átkeléshez szükséges vízumok céljából már korábban beadott útleveleiket. A honi sportági szövetség megbízottját személyesen nem tudták fogadni a fennálló körülmények között, és még telefonon sem adtak neki érdemleges választ. Tolnai Zoltán főtitkár ezért este a Telesport adásában kért kétségbeesetten segítséget – és szavai meghallgatásra találtak, mert másnap a külügyminisztériumból azzal keresték meg, hogy az NSZK követsége átadta az IBUSZ-nak a magyar küldöttség tagjainak okmányait, így akár azonnal át is vehetik és útra kelhetnek.

1999-ben e napon olyasmi történt női röplabdában, ami előtte emberemlékezet óta nem: Kuba válogatottja egymást követő három mérkőzésen is vereséget szenvedett. Malajziában, a 7. Grand Prix első körében esett meg ez a szégyen Antonio Perdomo együttesével, amelynek szerencséje sem volt: miután már kikapott Japántól és Dél-Koreától, a forduló befejező, harmadik játéknapján az oroszok elleni meccsét is a lehető legszorosabban, 3:2-re vesztette el az olimpiai és világbajnoki címvédő csapat, amely ráadásul mindannyiszor minimális különbséggel, 15:13-ra maradt alul a mindent eldöntő ötödik játszmában... Ez sokba került a karibiaknak: mivel a második, Fülöp-szigeteki körben is beszedtek egy vereséget (a braziloktól) a két győzelmük mellé, negatív mérleggel zártak, és ha csak egy hellyel is (ötödikek lettek), de lecsúsztak az elődöntőbeli folytatás lehetőségéről. Más kérdés, hogy amikor a legjobban kellett, visszavágtak: egy évvel később a sydneyi olimpián megverték többek között Dél-Koreát és Brazíliát is, egyedül az oroszoktól kaptak ki megint (3:2-re, azon belül a végén 15:13-ra...) – a szbornaján viszont a döntőben vettek revánsot, természetesen 3:2-re.