Lauda úgy hajtott, mint egy Fittipaldi

A Formula–1 vezető alakulata, a Ferrari már kilenc éve, John Surtees elsősége óta nem ünnepelhetett világbajnoki címet, amikor nekivágott az 1974-es idénynek. Második helyezett is csak kétszer volt ebben a sanyarú évtizedben (1966, 1970), és ami rosszabb, az utóbbi szezont követően meredeken hanyatlott a produkciója: 3., 4., majd 6. hely, miközben a katasztrofális 1973-as esztendőben nem volt pilótája az első nyolc között az egyéni összesítésben (12, illetve 6 ponttal nehéz is lett volna – még dobogóra állni sem sikerült...).

Enzo Ferrari ezért fogta magát, és átstrukturálta a csapatát. Megtette sportigazgatónak a mindössze 27 éves Luca di Montezemolót (ugye, ismerős a neve?), aki szinte rögtön a New York-i egyetemi tanulmányai után került új pozíciójába – de legalább az Agnelli-dinasztiához tartozott... A Commendatore visszahozta a BRM-től az 1970-ben harmadikként végző Clay Regazzonit, akit megkérdezett fiatal csapattársáról is. Mivel a tapasztalt svájci kedvezően szólt Niki Laudáról, vele párban az utóbbi is átkerült a „vörösökhöz".

A frissen igazolt osztráknak ez pont jókor jött, hogy kifizethesse az adósságait, ugyanis korábban két nagy lépcsőt is jelentős banki kölcsön felvételével ugrott meg. A jómódú bécsi családba születő fiú otthoni támogatás nélkül is autóversenyzésbe fogott, és kisebb sorozatok után sportkocsi-viadalokon kötött ki. Aztán gondolt egyet, és „bevásárolta magát" a March F2-es istállójába, amelynek tagjaként már 1971-ben bemutatkozott a legfelső kategóriában is. A következő évet párhuzamosan teljesítette a Formula–1-ben és 2-ben, de az F1-es projekt nagyon félresiklott a cégnél abban az évben, ezért Lauda újabb nagy elhatározással újabb hitelt vett fel, hogy a BRM-hez kerülhessen. Az első (két) pontszerzés ott jött neki össze, 1973-ban.

A Ferrarinál jó kezekbe került – remekül kijött a nála mindössze két esztendővel idősebb Montezemolóval –, és megkapta az esélyt, amellyel élt is. A mezőnynek ekkor már nem volt tagja a háromszoros világbajnok címvédő, Jackie Stewart (míg a pontrangsor ötödikje, Peter Revson az új idényben, nem sokkal mai évfordulónk témája előtt, egy márciusi dél-afrikai tesztelésen szenvedett halálos balesetet), viszont a másik két dobogós, a Lotus párosa igen: az 1972-es bajnok Emerson Fittipaldi immár a McLarenben (az 1967-es világelső Denis Hulme mellett), míg Ronnie Peterson a régi helyén.

Közben egy Lolával száguldozott – nem túl sok eredménnyel – a kétszer megkoronázott (1962, 1968) legenda, Graham Hill, akinek már olyan későbbi „uralkodókkal" is meg kellett küzdenie, mint az 1976-ban csúcsra érő James Hunt, vagy 1979 majdani legjobbja, Jody Scheckter. A fentieken kívül a vb-k meghatározó alakja volt (lett) Carlos Reutemann, Jacky Ickx és John Watson is, illetve Mario Andretti (1978 bajnoka) és Jacques Laffite, ők azonban a Spanyol GP-n nem szerepeltek – és akkor tényleg csak a legjobbakat említettük.  

Ilyen riválisokkal vetélkedett Lauda, aki egyből igazolta a belé vetett bizalmat: a nyitó versenyen, Buenos Airesben második lett, majd a harmadikon, a dél-afrikai Kyalamiban megszerezte élete első pole pozícióját, továbbá megfutotta a verseny leggyorsabb körét. Ezután következett a jaramai futam, a Madrid közelében található keskeny ring történetében negyedszer. Két évvel korábban Fittipaldi nyert ott, 1973-ban nem volt benne a naptárban, míg a régebbi győztesek közül még Hill indult el ismét.

Kicsit előre kell szaladnunk, hogy jó képet adjunk az 1974-es szezonkezdetről: a szóban forgó mostani viadalt is beleszámítva három különböző istálló négy különböző pilótája diadalmaskodott az első négy alkalommal (Hulme, majd Fittipaldi a McLarennel, aztán Reutemann a Brabhammel, végül Lauda) – a világbajnokságba nem beleszámító, Jaramát közvetlenül megelőző silverstone-i International Trophyn pedig Hunt egy Hesketh volánja mögött –, míg összesítésben a másik ferraris, Regazzoni állt az élen. Nehezebben lehetett tehát előre megjósolni az eredményeket, mint manapság.

A Spanyol Nagydíj időmérő edzésén (amelyet Patrick Depailler balesete miatt félbe kellett szakítani) Lauda „elorozta" a pole-t Petersontól, ám a svéd az esős rajt során egyből az élre vágott, nagy vízfüggönyt húzva maga után. A két Ferrari tisztes távolból követte. A 19. körben aztán elkezdett felszáradni a pálya, így mindenki rohant kereket cserélni („hősünkét" meg is tekinthetik videón). A 24. körben Petersont cserbenhagyta Lotusának a motorja, így Lauda megörökölte az első helyet, amelyet aztán negyven körön keresztül sikeresen meg is őrzött csapattársa, Regazzoni előtt. Jarama nem arról volt híres, hogy könnyű rajta előzni, de a 35 másodperces előny arról tanúskodik, hogy nem is ezen múlott. A többiek labdába sem rúgtak: a leendő vb-első Fittipaldi például (akinek bátyja, Wilson is F1-es versenyző volt egyébként, de ezt a szezont kihagyta) úgy lett harmadik, hogy még ő is körhátrányba került a kétórás időlimitet kihasználó futamon, amelyet a tervezett táv teljesítése előtt hat körrel le kellett inteni.

Lauda a „hat trick" néven ismert mesterhármast is megünnepelhette a célban (pole, leggyorsabb kör, futamelsőség), amelyben majd még kétszer volt része pályája során. Karrierje 31. Grand Prix-jén aratta az első győzelmét, amely egyben az 50. volt a jubileumi 25. idényén szereplő Ferrari számára. A maranellóiaknak nagy megkönnyebbülés volt ez: 1972-ben egyedül a júliusi Német Nagydíjon tudtak nyerni (Ickx révén), majd a következő évadban egyszer sem, azaz elég sokat vártak az újabb pezsgőzésre.

Lauda és a végül másodikként záró Regazzoni is egyszer-egyszer diadalmaskodtak a szezon hátralévő részében, de többet nem engedett számukra a 312B3 típusú Ferrari megbízhatatlansága – mert amúgy az esztendő végén negyediknek befutó osztrák nagyon gyors volt, összesen kilencszer (a nyáron sorozatban hatszor) lett edzéselső!

1975-re aztán Niki Lauda útmutatásai és fejlesztői segítsége alapján megépítették a 312T modellt, amely lesöpörte a mezőnyt, és az osztrák világbajnok lett (valamint a Scuderia is, 11 év után újra...). 1976-ban is az lett volna, de szörnyű nürburgringi balesete, amikor a felszáradó pályán kisodródva összeégett a kocsijában, meggátolta ebben: részben fizikailag (hiszen két versenyt ki kellett hagynia – csak kettőt, mert szűk másfél hónappal a baleset után már újra száguldozott), részben pszichésen, ugyanis a szezonzáró fudzsi futamon a második körben kiállt az őt immár félelemmel eltöltő szakadó esőben, odaajándékozva ezzel a vb-címet a végül egyetlen ponttal elé kerülő Huntnak. 1977-ben ismét a Ferrari-Lauda duó tarolt, majd miután az osztráknak elege lett a versenyzésből, és 1979 végén kiszállt, két év szünet után még négy idény erejéig visszatért a száguldó cirkuszba, és 1984-ben a McLarennel is a csúcsra ért. 

1934-ben e napon az angol labdarúgó FA-kupa döntőjében – amelyről az NS a korhoz képest szokatlanul gyorsan, már másnap nagy terjedelemben beszámolt – a Manchester City 2:1-re győzött a Portsmouth ellen a Wembley 92 ezer nézője előtt. A szünetben még a kikötővárosiak vezettek, és csak azért nem jobban, mert Swift, a City kapusa több veszélyes kísérletet is hárított. Ugyanő a mérkőzés végén ájultan rogyott össze – az nem derült ki, vajon miért. Ugyanezen a hétvégén az angol élvonalban is rendeztek mérkőzéseket, szám szerint kilencet, amelyeken összesen 52 gól esett (azaz meccsenként átlagban több mint öt és fél!). Nem unatkozhatott a közönség, annyi szent.... A legnagyobb érdekességeket nyilván a Leicester–Birmingham találkozó (a vízilabdás eredménye miatt: 3:7), valamint a Chelsea–Arsenal londoni derbi (2:2) tartogatta a korabeli szurkolóknak.

1964-ben e napon adott hírt a Népsport több európai futballbajnokság végeredményéről, így például a spanyol liga eseményeiről is – épp akkora (azaz szűk) terjedelemben, mint a baráti szocialista országokéról vagy például Luxemburgéról... Szóval a Primera Divisiónban a Puskás-féle Real Madrid már korában biztosította az újabb elsőségét, de azért a záró napon 1:0-ra legyőzte az alsóházi Oviedót. Jóval látványosabb meccs lehetett a négy ponttal lemaradó Barcelonáé, amely 3:2-re verte meg az így is bronzérmesként végző Betist. A szomszédos Portugáliában minden úgy nézett ki, mintha manapság történt volna: 1. Benfica (az Eusébio-féle nagycsapat), 2. Porto, 3. Sporting.  

1984-ben e napon az NB I Népstadionban megrendezett kettős rangadóján a kiesés elől menekülő Ferencváros az-exújpesti Kerekes Györgynek a 88. percben lőtt góljával 1–0-ra legyőzte az Újpestet, amely így már öt pontra lemaradt az éllovas Bp. Honvédtól. A kispestiek ugyanis az első mérkőzésen – többek között Bodonyi Béla duplájával – 4–0-ra legázolták a Mészöly Kálmán edzette Vasast (utóbbi a középmezőnyben tanyázott). Komora Imre együttese végül meg is nyerte a bajnokságot – majd még kétszer zsinórban –, míg a lila-fehérek csak negyedikek lettek.

1994-ben e napon az Európai Labdarúgó-szövetség bécsi kongresszusán ismét Lennart Johanssont választották meg a szervezet elnökévé. Az 1990 óta hivatalban lévő (és 2007-ig ott is maradó) svéd sportvezetőt közfelkiáltással erősítették meg tisztében. A kongresszuson ezenkívül négy, addig csak ideiglenes tagságú nemzeti szövetség státuszáról is döntöttek: eszerint Azerbajdzsán, Izrael, Macedónia és Moldova is az UEFA teljes jogú tagja lett.

2004-ben e napon a MOB elnökségi ülésén több személyi kérdésben is döntést hoztak a közelgő athéni játékokkal kapcsolatban. Eszerint a május 29-i fogadalomtételen két olimpiai bajnokunk, Nagy Tímea párbajtőrvívó és Benedek Tibor, a vízilabda-válogatott csapatkapitánya mondhatta ez esküt, míg a zászlót egy harmadik, többszörös ötkarikás aranyérmes (a 2008-ban tragikusan fiatalon elhunyt) Kolonics György tarthatta a Nemzeti Színházban. Az augusztus 19-i ünnepélyes megnyitón a negyedik olimpiáján részt vevő Kovács Antal, Barcelona cselgáncsbajnoka emelhette a magasba a magyar zászlót a felvonuló csapat élén.