Világbajnok brazilok budapesti gálája

Az MLSZ akkori vezetői nagyot mertek álmodni 2003 végén, és leszerződtették válogatottunk élére Lothar Matthäust. A kissé öntörvényű német klasszis január 1-től állt munkába, és felpezsdítette az állóvizet a magyar labdarúgásban. Kétéves itteni ténykedésének egyik pozitív hozadéka az volt, hogy az ő nevével és kapcsolataival könnyebb volt valódi sztárcsapatokat lekötni ellenfélnek. Az első nagy fogást mindjárt a két évvel korábban világbajnok brazilok jelentették, akiket mindenütt a földkerekségen a legnagyobb érdeklődés kíséri.

Az előzményekről annyit, hogy a horvátok elleni nyitó vb-selejtezőre készülő együttesünk már túl volt öt barátságos mérkőzésen (3–0–2-es mérleggel) az aranylabdás kapitány dirigálása mellett, és közülük az utolsót három nappal a nagy meccs előtt játszotta. A mieink Zalaegerszegen 3–2-re legyőzték a FIFA-ranglistán 25. helyezett Japánt, a góljainkat pedig Kuttor, Juhász és Huszti szerezte. Az utóbbi újoncként a mezőny legjobbjának is bizonyult, ami némi gyógyír volt az ugyanaznapi hírre: Lisztes Krisztián súlyosan megsérült a Bundesliga-salátástál felé menetelő Werder bochumi bajnokiján (alapembernek számított Brémában, ahol a klubvezetők – sérülése ellenére – becsülendő módon szerződést is hosszabbítottak vele, ám az irányító nem hogy a pesti gálára nem térhetett haza, de a pályája is megtört).

Érkezés

Az őrület hétfőn kezdődött, amikor a dél-amerikaiak megjöttek. A Ferihegyi reptéren mintegy kétszáz szurkoló gyűlt össze a temérdek újságíró és fotós meg tévés mellett, majd izgatott várakozás után kissé váratlan helyen, a B-terminálban nyílt ki a tranzit ajtaja, ahonnan két elegáns úr sétált ki. Először senki sem ismerte fel őket, de aztán a gyorsan reagáló drukkerek megrohanták autogramért – a párizsi géppel érkező Edmílsont és Juninho Pernambucanót. Mire a rajongók többsége is odaért volna, a célszemélyek felszálltak a Kempinski szállóba induló csapatbuszra, mégpedig társaikhoz, akiket a leszállópályáról egyből a járműhöz vittek. Így esély sem volt becserkészni a vendégjátékosok zömét a többiektől külön utazó, s emiatt kissé eltévedt két franciaországi profin kívül.  

Ugyanezen a napon Matthäus a szinte védjegyévé váló határtalanul pozitív szemlélettel vezette fel a nagy mérkőzést lapunk riporterének kérdésére:

„Játékosaimnak büszkéknek kell lenniük magukra, arra, hogy pályára léphetnek a világ legjobbjaival szemben. Én már csak tudom, micsoda élmény Brazília ellen futballozni... Érzem valamennyiükön, hogy életük nagy meccseként fogják fel ezt az összecsapást, persze más kérdés, hogy mit sikerül majd megvalósítaniuk a begyakorolt taktikából. De nem tökéletes robotokkal, verhetetlen csodalényekkel fogunk játszani, hanem hús-vér emberek lesznek az ellenfeleink, akik ugyanúgy hibázhatnak, mint mi. Csak úgy mehetünk fel a pályára, még ha valóban a világ legjobbjai ellen kell is megküzdenünk, hogy győzünk, mert különben az egésznek nincs semmi értelme."

Főpróba

Kedden aztán valóban elkezdődött a show, hiszen fantasztikus érdeklődés övezte már a brazilok nyilvános edzését is. Az eredetileg maximális létszámként engedélyezett kilencezer néző helyett végül 25 ezren látogattak ki a napsütésben fürdő Puskás Ferenc Stadionba, ahol ezért újabb és újabb szektorokat kellett kinyitni – végül majdnem az egész alsó karéj megtelt.

Amikor 17 óra táján a selecao első tagja megjelent a kijáróban, majd' felrobbant az aréna. Igazi hatásvadász módon a végére maradt a legnagyobb csillagnak számító Ronaldinho – elképesztő volt, amit ekkor a közönség művelt: kiabált mindenki, látszott, hogy ennek a rengeteg embernek élete egyik nagy pillanata jött el. Sokan persze kritizálták is őket, hogy úgymond divatszurkolók, és miért nem inkább a magyar válogatottért őrjöngenek. Van ebben valami – főleg, ha azt nézzük, hogy a vendégek után soron következő mieink tréningjére már csak kétezer fanatikus maradt a lelátókon, amelyek látványosan gyorsan kiürültek –, de az is tény, hogy a rendkívüli élményt az ellenfél gyakorlása nyújtotta.

Pedig nem is vették komolyan az egyórás programot. Ezt azonban kevesen sajnálták, mert belemenések helyet így káprázatos trükköket, szenzációs cseleket, elképesztően pontos indításokat és leírhatatlan labdabűvöléseket lehetett látni. Kiderült, miért is mondják, hogy ők még tényleg játsszák a futballt: a kétkapuzás befejező húsz percében a két kapus, Dida és Marcos fogta magát, és a mezőnyben próbáltak minél szebb – hangsúlyozzuk: nem eredményesebb, hanem szebb – dolgokat bemutatni, miközben a hálók elé Mancini és Luís Fabiano állt. A vészkapusok röpködtek, míg a „botcsinálta" csatárok egyszerűen képtelenek voltak hibázni, csak ők rúgtak gólt...

Carlos Alberto Parreira kapitány, az 1994-es vb-győztes brazil csapat mestere, aki Luiz Felipe Scolaritól átvette a Távol-Keleten (is) győztes „szambacsapatot", az edzés utáni sajtótájékoztatón elmondta: ők soha, semmilyen körülmények között nem játszanak barátságos meccset, és ezúttal is komolyan veszik a feladatukat. Különösen, mert ritkán van alkalmuk együtt gyakorolni a sok európai légiós „szétszórtsága" miatt (ezúttal a számukra kiemelten fontos, Argentína elleni vb-selejtezőre készültek), és mert tisztában vannak azzal, hogy hazájuk még sohasem verte meg korábban a mieinket: „A mi szempontunkból kétségkívül különleges, mi több, furcsa ez a statisztika. Mindez azonban plusz motivációt jelent nekem és együttesemnek is.  Brazília ötszörös világbajnok, és mindig mindenki ellen nyerni akar."

Ismétlés a tudás anyja, tehát fussunk végig rajta: 1954-ben a vb negyeddöntőjében 4:2-re, az 1966-os világbajnokság csoportszakaszában 3:1-re diadalmaskodott Magyarország, 1971-ben Rióban 0–0-ra végeztünk, míg 1986-ban – az eddigi utolsó Mundial-szereplésünk által kiváltott futball-láz közepette – 3–0-ra kikapott a Népstadionban a tartalékos vendégcsapat.

Előadás

Szerdán a létesítmény befogadóképességének határértékét jelentő 45 ezer embert vártak a Stadionba (amelyet kivételesen fent is megnyitottak), és elővigyázatosságból jó néhány utcát lezártak a környéken a gyalogosok elől, valamint mindenkit figyelmeztettek a jegyüzérektől vett belépők esetleges hamis voltára. Lapunk 16 oldalas különszámmal készült az „évtized mérkőzéseként" beharangozott gálára, amelyen a látogatók hét világbajnokkal a kezdőben álltak ki: Dida – Cafú, Juan, Roque Junior, Roberto Carlos – Juninho P., Edmílson, Kaká, Zé Roberto – Ronaldinho, Luís Fabiano (csereként aztán beszállt Mancini. Dédé, Edu, Alex, Júlio Baptista, Bordon és Felipe is).

Bár a nézők nagyobb része ezen a napon is a sztárok miatt ment ki a helyszínre, mi azért megemlékezünk a magyar válogatottról is: Babos – Stark, Lipcsei, Pető Z. – Bodnár, Tóth B., Molnár B., Huszti – Simek, Gera – Kenesei (cserék: Bodor, Juhász, Torghelle, Szabics, Dvéri, Farkas B., Hercegfalvi).

A neves vendégek nem okoztak csalódást, sok volt a látványos elem is, Ronaldinho például egy ízben ollózva lőtt kapura. A mitikus veretlenségünk természetesen hamar ködbe veszett: az első félidőben Kaká, Fabiano, Fabiano sorrendben háromszor is betalált az ellenfél, majd a második félidőben Torghelle szépített, és hogy senki se menjen haza elégedetlenül, lecserélése előtt Ronaldinho állította be az 1–4-es végeredményt. Két nagyszerű momentum is akadt: a Ronaldo helyén szereplő Luís Fabiano élete első válogatott fellépésén rögtön két gólt lőtt, míg nálunk „Sanyi" volt az, aki megkezdte nehezen lemásolható sorozatát. Most érte el az első találatát (azóta összesen már 11-nél jár), de hamarosan Németországnak kettőt vágott, és később Argentínának is egyet. Kevés csatár dicsekedhet hasonló mutatóval...

Visszatérve az áprilisi gálára: trükköztek becsülettel a vendégek, de ehhez a káprázathoz a magyar játékosok is hozzátették a magukét. Ez esetben nem mást, mint hogy megküzdöttek minden labdáért, és igyekeztek stílusosan futballozva átjutni az ellenfél térfelére. A közönség ezúttal minden megmozdulásért hálás volt, tudva, hogy most a vereséget is lehetett ünnepelni; tudomásul véve azt, hogy bár kikaptunk, nem vallottunk szégyent (főleg Huszti, aki ezúttal is az egyik legjobbnak bizonyult a mi oldalunkon). A maximalista Matthäus is elégedett volt.

A német szakember irányításával hamarosan Németországba is elutazhatott válogatottunk, később pedig Franciaországba, míg Budapestre Argentína hozta el ismét a csúcsfutballt. Bár a vb-re „természetesen" nem sikerült kijutnunk, ezt a sztárparádét azóta is emlegetik a szurkolók, hiszen nem mondhatni általánosnak – azóta csupán egy-egy alkalommal volt benne részünk: 2006-ban Angliában léptünk fel, 2007-ben pedig az olaszok vizitáltak nálunk. Rajtuk kívül csak tétmeccsekre, (valamivel) gyengébb csapatok tagjaként érkeztek ide klasszisok – viszont Ibrahimovic tavalyi szemfüles villanásáról például szívesen lemondtunk volna...

.

1934-ben e napon meglepő eredmény született vízilabdában, legalábbis mai szemmel: Belgium 4:3-ra legyőzte Brüsszelben a magyar válogatottat. Igaz, csak az utánpótláscsapatunkat, amely olyan későbbi olimpiai bajnokokkal állt fel, mint Bozsi, Brandi, Molnár vagy Tarics. Lapunk a vereséget elsősorban Tolnay szerencsétlen öngóljának tudta be, de mi tegyük hozzá, hogy az még 1:1-es állásnál született, azaz lett volna idő javítani, másrészt a belgák a II. világháború előtt még a vízipóló élvonalához tartoztak. Nemzetközi úszóversenyre is sor került az esemény alkalmából, de azon nem az eredmények voltak érdekesek, mint inkább a számok: 98 méteres táv mindhárom úszásnemben (pillangó még nem volt külön), illetve 3x65.4 méteres vegyes váltó... Mindez azért fordulhatott elő, mert 32x7 méteres uszodában zajlottak a küzdelmek, a tudósítás szerint is irreális körülmények között.

1954-ben e napon kezdődött meg Helsinkben a finn–magyar–csehszlovák nemzetek közötti válogatott férfi tornászviadal. A mieink meglepetésre nagyon gyengén szerepeltek, aminek oka a tudósítás szerint az idegesség, a biztonság hiánya és a kivitelezés hiányosságai voltak. A győztes finnektől több mint 21 ponttal maradt el Magyarország, de északi szomszédainktól is 16-tal! Az egyéni összetettben az első három helyen három finn versenyző végzett, majd jött egy „rakás" csehszlovák, és csak a 11. helyen Pataki Ferenc, a hat évvel korábbi londoni olimpia bajnoka. Utána megint az ellenfelek sorjáztak, és a többi magyar majd csak a 17. pozíciótól következett...

1974-ben e napon rendezték Budapesten a kardvívó BEK-et, amelyen 11 csapat vett részt, miután az olaszok – „hagyományos lezserségük" folytán – minden további értesítés nélkül távolmaradtak végül. A CSZKA Moszkva Szigyak nélkül is favoritnak számított, amellyel a címvédő Vasas vagy a Steaua Bucuresti vehette fel a versenyt. A legnagyobb meglepetést az újonc Újpest szerezte, amely a románok felülmúlásával bekerült a hármas döntőbe. Ott aztán simán (9:5-re) kikapott a Vasastól, majd 8:8-ra végzett az orosz katonacsapattal – ám rosszabb találataránya miatt alulmaradt. Ugyanígy jártak utóbb a piros-kékek is 8:8-nál, azaz a moszkvaiak úgy lettek elsők, hogy valójában mindkétszer döntetlent értek csak el, szemben az egy „remije" mellett egyszer győzni is tudó Vasassal. A CSZKA húzóembere Iljuk, Nazlimov és Krovopuszkov volt, a Vasasé Kovács Attila, Kovács Tamás, Marót Péter (aki utóbb megnyerte az egyéni Hungária-kupát) és Hammang Ferenc, míg az Újpestből főleg a fiatal Gedővári Imre csillogott, aki 14 évvel később Szöulban csapatban olimpiai bajnok lett.

1984-ben e napon az európai szupernehézsúlyú ökölvívók olimpiai selejtezőjén Saint-Nazaire-ben Somodi Ferenc kivívta az ötkarikás szereplés jogát. Bokszolónk meglehetősen szerencsés volt, mivel angol és román riválisa nem érkezett meg, ezért mindössze hatan vetélkedtek két kvótáért, ráadásul Somodi erőnyerő lett, így egyetlen meccset kellett csupán megnyernie. Az osztrák Mayer ellen elfogódottan kezdett, de aztán a második és harmadik menetben fölénybe került, és egyszer padlóra is küldte ellenfelét. Megvolt tehát a részvételi jog – más kérdés, hogy utóbb nem utazhatott, hiszen Magyarország részt sem vett a szocialista országok többsége által bojkottált Los Angeles-i játékokon.

1994-ben e napon az Internazionale 1–0-ra legyőzte idegenben a Casino Salzburgot az UEFA-kupa döntőjének odavágóján. A meccset a bécsi Práterben rendezték meg, és az olaszok a 35. percben, a hosszú sérülése után nemrég visszatérő Nicola Berti révén szerezték meg a vezetést. Az osztrákok a 48. perctől emberelőnyben játszottak, de próbálkozásaik könnyen kiismerhetőek voltak, így az Inter gond nélkül kihúzta kapott gól nélkül. Slavko Kovacic, Otto Baric szakvezető horvát másodedzője – a Vasas későbbi trénere – elismerte a meccs után, hogy Milánóban nem sok esélyük lesz megfordítani az eredményt. Így is történt, a fekete-kékek másodszor is 1–0-ra nyertek, így a veterán Bergomit és Zenga kapust, valamint a Ruben Sosa, Bergkamp, Jonk légiós triót felvonultató csapat szépített valamit az amúgy pocsék idényén, amikor kevés híján kiesett a Serie A-ból...