Magyarország történelmi veresége

A harmincas években, és így a következő évtized elején is labdarúgó-nagyhatalomnak számított Magyarország. Ehhez képest éppen ekkor, 1941-ben szenvedte el története (holtversenyben) legsúlyosabb vereségét. A korabeli közvéleményt sokkolta a 7:0-s kölni kudarc, amelynek emlékét azonban az eltelt hosszú idő mellett a korszak más jellegű viszontagságai is segítettek elhomályosítani.

Pénteki cikkünkben derűs szívvel idéztük fel, ahogy a magyar futballválogatott hét évtizeddel ezelőtt simán megverte az akkoriban erős Svájcot, és ezzel tovább építette veretlenségi szériáját, amely végül 12 mérkőzést élt meg. A sorozat aztán brutális módon szakadt meg 1941-ben.

A hangulat eleve komor volt, és nem elsősorban azért, mert a németek ellen már fél évvel korábban, hazai pályán is kapaszkodni kellett a döntetlenért (2:2). Csapatunk különböző összeállítási problémákkal küzdött, és nem csak sérülések, hanem a játékrendszert érintő általános dilemmák, viták miatt is. Amikor pedig az együttes április 3-án útra kelt a Keleti pályaudvarról, a kezekbe kerülő aznapi lapok szalagcímben tudatták a világgal, hogy gróf Teleki Pál miniszterelnök előző nap öngyilkos lett hazánk háború felé sodródása miatt.

A szaksajtó tehát – elsősorban persze szakmai okokból – baljós érzésekkel engedte el a mieinket, akik között öt vb-ezüstérmes (három veterán, valamint a fiatalabb Sárosi III Béla és Zsengellér Gyula) mellett két újonc is szerepet kapott a kezdőcsapatban: egy vidéki játékos (Kispéter Mihály Szolnokról), illetve a BLSZ-bajnokságból rekrutált Füzi II Gábor (Gázgyár). Egyik megoldás sem volt jellemző akkoriban (az utóbbi manapság sem). Kölnben április 6-án 65 ezer néző előtt Csikós – Korányi, Kispéter – Sárosi III, Polgár, Lázár – Kincses, Zsengellér, Füzi II, Bodola, Gyetvai felállásban játszottunk, és a 24. percig tartottuk magunkat. Utána beindult a német henger, tíz perc alatt hármat vágtak, majd a meccs kétharmadánál már hat gól volt az előnyük. A vége 7:0 lett – soha nagyobb arányban nem maradtunk alul, és ennyire is csak kétszer, a hőskorban, a „tanítómester" Anglia ellen (1908-ban a Millenárison, illetve az 1912-es olimpián Stockholmban; a kilencvenes években kétszer is közel jártunk az ismétléshez, ám mind a Verebes-legénység a hollandoknak, mind a Csank-csapat a jugóknak be tudott köszönni legalább egyszer a kapott hetes mellé).

A német újságok érthetően ünnepeltek: „teljesen szétmorzsoltuk a magyar fedezetsort", „csak egy csapat játszott és küzdött: a német", „mintha a magyarok ott sem lettek volna" – írták, abszolút felső fokú jelzőkkel illetve sajátjaik produkcióját. „Válogatottunk már sok nagy győzelmet ért el, de ilyent, amilyent most Magyarország, a futballnagyhatalom ellen – ilyet még soha!" – szólt a lényeg a frankfurti Neueste Zeitungból.

A győzteseknél amúgy 1941-ben már bontogatta szárnyait a kaiserslauterni legenda, Fritz Walter, aki egy gólt lőtt a hétből. Négy évvel később egy máramarosszigeti hadifogolytáborban magyar őrei menekítették ki a szovjetek által a Gulagra indított transzportból, majd 1954-ben a vb-n „nagy öregként" vezette győzelemre az NSZK csapatát, a fináléban éppen Puskásékkal szemben. Ellenfelünk kölni tizenegyében akadt még egy valódi sporttörténelmi személyiség: a duplázó drezdai Helmut Schön csatártársához képest húsz év „késéssel" lett világbajnok – az 1974-es nyugatnémet együttes szövetségi kapitányaként (a Nationalmannschafttal összesen egy-egy vb-aranyat, ezüstöt és bronzot, illetve Eb-aranyat és ezüstöt nyert tizennégy év alatt, miközben senki nála nem ült többször a kispadon és nem ünnepelhetett több győzelmet világbajnokságokon).

Idehaza azonnal elkezdődött a találgatás (a rádióközvetítésre támaszkodva), mi okozhatta a hatalmas lebőgést. Mindenféle dolgok megjelentek erről egyes sajtóorgánumokban, részben amiatt, hogy a kiküldött tudósítója révén (szinte egyedül) megbízható forrás alapján tudósítani képes Nemzeti Sport két nap csúszással jutott csak hozzá munkatársa jelentéséhez, amely elvileg telefonon és frissen érkezett volna – ha nincsenek rendkívüli körülmények. Ám éppen a találkozó napján támadta meg a Harmadik Birodalom Jugoszláviát...

A következőkben lehet összegezni a vereség okait. A mieink kísérleti összetételben álltak fel („csatársorunk a várakozásnak megfelelően gyengén játszott" – tette ki alcímbe például a „magától értetődő" tényt az NS). Védelmünk (is) csődöt mondott: Korányi a lábát fájlalta, Sárosi III, Polgár és Lázár egyaránt betlizett. A németek ugyanakkor bombaformában futballoztak, ráadásul ők nem pusztán próbálkoztak az Angliából induló, és a világot akkoriban meghódító WM-rendszerrel, mint mi (a magyar játékosok némelyikének fejében káosz alakult ki: többen nem tartották be a kapitányi utasításokat, rosszul helyezkedtek, stb.), hanem tökéletesen alkalmazták is – ehhez jött, hogy sokkal jobb volt az erőnlétük és gyorsaságuk (ez mondjuk nem hangzik meglepően...), valamint még a labdakezelési technikájuk is. Az út folyamán válogatottunk keretében sportszerűtlenségek is előfordultak, majd a szakmai stáb (amelyben ez alkalommal edző és masszőr sem volt!) „nem tudta felrázni a labdarúgókat tespedtségükből, nemtörődömségükből" – ebből is eredt a lélektelen, ötlettelen játék.

Mindezek ellenére Köln – a számszerű eredmény dacára – nem sorolódott be a magyar futball Bern-, Marseille-, Irapuato-féle nagy kataklizmái közé. Egyrészt nagyon régen történt, másfelől nem tétért zajlott a mérkőzés, harmadrészt pedig kisebb-nagyobb törés, átalakulás mindenképpen bekövetkezett volna e fiaskó nélkül is, hiszen a háború eleve sok mindent megváltoztatott. És talán a legfőbb ok: alighogy elindultunk a lejtőn (két évvel később például, az „ántivilágban" játszott utolsó összecsapásunkon 7:2-re kaptunk ki itthon a svédektől), máris nekivágtunk egy soha nem látott magaslatnak a leendő Aranycsapat révén, amely (egy időre) mindent széppé varázsolt.

1951-ben e napon a Honvéd sportolóin volt a sor, hogy önkéntes munkával mozdítsák elő a Népstadion építését. A katonaegyesület 100 tagú csoportja összesen 100 métermázsa betonelemet szállított, 80 métermázsa vasat rakodott ki vagonokból, valamint betonozáshoz előkészített 24 köbméter kavicsot – ez utóbbit csilléken és talicskán. Földkitermelésük mennyisége 21 köbméter volt. Puskás, Kocsis és Budai II a kavicsosztályozó gép „etetésénél" dolgozott, és Öcsiről a híradások szerint egy-kettőre lekerült a melegítő a nagy munkatempó közepette.

1971-ben e napon érkezett a hír, miszerint nagy felháborodást váltott ki, hogy a következő évi müncheni olimpiára meghívták az apartheidrendszere miatt a nemzetközi közvélemény (és az ENSZ) által elítélt Rhodesiát. Az afrikai ország sportolói az előző játékokon, Mexikóvárosban nem indulhattak a versenyeken, mivel a helyi kormány nem adta meg nekik a beutazáshoz szükséges vízumot. A mostani esetben pedig az NSZK kormánya is sietett leszögezni, hogy az invitálás a szervezőbizottságtól érkezett, a felsőbb állami szervek beleegyezése nélkül, így majd a vízumkiadásnál tudják érvényesíteni saját politikai állásfoglalásukat. Rhodesia egyébként a fajüldöző rendszerrel való szakítás után, 1980-ban vehetett részt újra olimpián, és Moszkvában – immár Zimbabwe néven – meg is szerezte az első aranyérmét, női gyeplabdázói révén.

1981-ben e napon a Nemzeti Sport összefoglaló írásban számolt be az előző hétvége amerikai úszóparádéjáról. Austin híres uszodájában William Paulus 100 pillangón állított fel új rekordot (53.81; a lista éléről letaszított olimpiai bajnok svéd Pär Arvidsson egy évvel korábban ugyancsak a texasi városban érte el a maga kiemelkedő idejét), míg Rowdy Gaines a klasszikus számban, 100 gyorson (49.36). Utóbbinak is volt már előélete Austinban (1980-ban a 200 gyors világcsúcsát döntötte ott meg), ezúttal pedig a dél-afrikai Jonty Skinner sokáig ostromolt 1976-os idejét szorította lejjebb a rangsorban.

1991-ben e napon a Magyar Nemzetközi Tornászbajnokság szép magyar sikereket hozott a Körcsarnokban. A női egyéni összetettben Ónodi Henrietta nyert, miközben mind a négy szeren a legmagasabb pontszámot kapta. Ez azért számított nagy szónak, mert például ott volt a mezőnyben a szovjet-ukrán Tatjana Gucu is, aki majd egy évvel később a barcelonai játékokon négy érmet nyert, köztük két aranyat, s az egyiket éppen összetettben! Másnap aztán a szerenkénti döntőkben további három elsőséget gyűjtött be a békéscsabai lány, egyedül ugrásban nem győzött – pont azon a szeren, amelyen majd Barcelonában olimpiai aranyéremnek örülhetett. A férfiaknál az olasz Yuri Chechi bizonyult a legjobbnak, míg Fajkusz Csaba harmadik, Csollány Szilveszter negyedik lett. Apropó, Csollány: a tudósítás szerint ezúttal sem volt rossz, „de a magabiztosság most nem látszott a mozgásán". Gyűrűn a negyedik legmagasabb pontszámot kapta az első napon, majd a másnapi szerenkénti fináléban csak lólengésben indult (és lett harmadik). Mindez még nem tükrözte, hogy később éppen a „gyűrű ura" válik belőle (Atlantában ötkarikás ezüstérmes, Sydneyben már bajnok volt).

2001-ben e napon „forró volt a nápolyi": a Napoli csapatának szereplésével elégedetlen ultrák hajnalban felgyújtották a csapat ügyvezető igazgatójának autóját. Az eset megoldhatatlannak tűnő rendőrségi felgöngyölítésére gondolván a tűzoltóság gyorsjelentése jobbnak látta elektromos rövidzárlatból eredeztetni Corrado Ferlaino Renault Twingójának kiégését – ennek valószínűségét azonban csökkentette, hogy már előző év november 5-én is hasonlóan járt a klubelöljáró, ekkora véletlenek pedig ritkán fordulnak elő. A szurkolók dühe egyébként valahol érthető: a Napoli a szezon végén kiesett a Serie A-ból...