Gyász: elhunyt Kotsis Attiláné, a magyar röplabda edzőlegendája

Derűs időben robogtam csütörtök délután családlátogatóba Szombathely felé az autópályán, amikor megszólalt a telefonom. Gabi néni meghalt... – szúrtak belém kollégám kihangosított szavai, és alig beszéltünk fél percet, hirtelen megnyíltak az égi könnycsatornák. Egy percig tartó heves zápor nehéz cseppjei dörömböltek a szélvédőn, miként a híres tanítványok, Bardi Gyöngyi, Csapó Gabriella, Radó Lucia, Sebők Éva vagy Torma Ágnes ütései után a labda kopogtatott a csarnokok parkettáján. Milyen furcsa, éppen Szombathelyre, az ókori Savariába igyekeztem, a nemzetközi hírű Savaria-kupák helyszínére, ahol a hangulattól felforrósodott falú létesítményben Kotsis Attiláné női válogatottja elvarázsolta a telt házat mindig garantáló közönséget.

Negyven év is elillant azóta, ugyanakkor alig két és fél hónapja beszéltem a 95. életévét május 31-én betöltő Gabi nénivel, akinek a múltjából, a jelenéből, de – legalábbis ahogy a hátralévő, bizonytalan hosszúságú életidejére tekintett – még a kifürkészhetetlen jövőjéből is hihetetlen mentális erő, makacs életigenlés fakadt. Hús-vér példája, micsoda lelki rugókkal vértezheti fel, mekkora szellemi és fizikai energiával töltheti fel az embert a szenvedés, a megannyi leküzdött nehézség. Édesapját 1945-ben elhurcolták az oroszok, soha többet nem látta, férjét 1948-ban, házasságkötésük után néhány hónappal internálták, őt emiatt elbocsátották a munkahelyéről. Két évig látogatta a Buda-déli, majd a kistarcsai internálótáborban (közben a bizonytalan jövő miatt „papíron” elváltak), aztán 1950-ben nyomát vesztette, és csak akkor derült ki, hogy Attila a recski munkatáborban sínylődött, amikor 1953-ban felszámolták a lágert. Ekkor már a kiváló röplabdázó Havasi Gyula felesége volt (így menekült meg édesanyjával és bátyjával a kitelepítéstől), és néhány hónapja született meg Laci fia...

Micsoda döntést hozott, amikor (másodszor elválva) 1971-ben újra megházasodott Attilával, a szerelmével, és mekkorát robbantott azt követően, hogy 1970 elején kinevezték szövetségi kapitánynak. Az októberi világbajnokságon a negyedik helyre repítette a csapatot, benne a 18 éves Tormával, egyúttal kaput nyitott egy azóta sem látott sikerkorszaknak a magyar röplabdázásban. Határozott, a felhalmozott tudására megalapozottan támaszkodó, erős nő látványos belépője volt a sporttörténetbe.

Egyszerre járta a maga útját, ugyanakkor folyamatosan leste el a fortélyokat másoktól. Úgy fogalmazott, a nyitottságának köszönheti, hogy jó – mit jó, kiváló, egyúttal alkotó – edző vált belőle. Vallotta, hogy a röplabda elsősorban sok mozgást igénylő technikai észjáték, amelyben – noha az is szükséges – nem az erő dominál. Rengeteg támadási módszert sajátíttatott el a játékosokkal, esti tagozaton elvégezte a pszichológia szakot, mert lányokkal, nőkkel foglalkozva szükségesnek tartotta. Kísérletezési kedve nyomán volt olyan időszak, amikor a válogatott kereten belül két csapatot kreált, egy flikflakos „bolond” és egy nem variáló, nagy biztonsággal játszó hatost. A modern röplabdát szemlélve szomorúan tapasztalta, hogy a figuratív játék a nőknél is kiszorulóban van.

Kifogyhatatlan energiától hajtva személyesen jelent meg az utánpótlás- és felnőttbajnoki döntőkön, a Vasas fiataljainak és felnőttjeinek edzésén vagy mérkőzésén; júliusban Békéscsabán az U17-es Eb-n, alig egy hete Szegeden az U19-es vb-n is árgus szemekkel figyelt (érdekesség, mindkét kapitány, Horváth András és Kőnig Gábor is az ő TF-es köpönyegéből bújt ki...). Laci fia mindenhova elfuvarozta, és az ő sugallatára kapott különleges, neki tetsző ajándékot 95. születésnapjára a szövetségtől: előfizették neki a Volleyball World TV-t és az EuroVolley TV-t. Ő pedig nemcsak azért szegezte magát a képernyőhöz, mert nívós röplabdát látott, hanem kíváncsi volt arra is, mennyiben maradtak meg saját mindenkori alapelvei, önmagát kontrollálva figyelte, hogyan is alkalmazzák őket most a gyakorlatban.

A szegedi hazaérkezést követően két nappal lett rosszul, négy napja feküdt a János kórházban, és csütörtök hajnalban álmában, csendesen elhunyt. Ahogy ő kívánta, úri módon távozott, nem akart szellemileg leépülve senki nyakán maradni. A magyar sport korszakalkotó és különleges egyéniséggel lett szegényebb, én annak örülnék, ha mielőbb – akár már jövőre – egy, a nevét viselő nívós, évente megrendezett női röplabdatornán szurkolhatnánk. Emlékét így őrizhetnénk meg legméltóbban.