Női röpi: olimpiai bajnokok is figyelnek Kántor Sándor szavára

– Két éve az ötvenedik születésnapján készült interjúnkban arról beszélt, hogy meg kell fordítani a korongot, és fel kell tenni a B-oldalt. A lemez forog, de hogy tetszenek a dallamok?
– Nem panaszkodhatok, jó a zene... A titkos álmaimról nem szívesen beszélek, de ez volt az egyik: ami játékosként meg­adatott, azt edzőként is élhessem át. Huszonkét éve a Cuneo ütőjeként nyertem meg a CEV-kupát, és most a Savino Del Bene Scandicci edzőjeként felemelhettem a női serleget. Amikor az elmúlt idényben Cuneóba mentünk bajnokit játszani, nem felejtettek el az ottani szurkolók, rázendítettek arra a rigmusra, amelyet annak idején kiabáltak, ha odaálltam a nyitóhelyre.

– Hogy szól?
– Valahogy így: „Van nekünk egy Kántor Sanyink, van nekünk egy Kántor Sa­nyink, jól ráfaragtok!” Persze ez a finomított változat... Ebben az idényben meg összefutottam a Cuneo akkori elnökével, és felidéztük, amikor őt dobáltuk a levegőbe. De visszakanyarodva az első kérdéshez, a CEV-kupa-győzelem már a második sláger a B-oldalon, mert tavaly megnyertük a Challenge-kupát is.

– Valóban, miként fülbemászó dallamként hat az is, hogy a sportág paradicsomában, a legmagasabb röplabdakultúrában egy sztárcsapat vezetőedzője, a világhírű Massimo Barbolini jobbkeze lehet. Hogy találtak egymásra?
– Miután modenai születésű, és én a kilencvenes évek végén a Modenában röplabdáztam, néha összefutottunk, de különösebben nem ismertük egymást. Igazából több klub is felfigyelt rám, amikor a római Voleyro Casal de Pazzi U16-os és U18-as csapatával sorozatban háromszor megnyertük a bajnokságot, sőt 2014 és 2018 között egymás után ötször lettünk elsők az idősebb korosztállyal. A Scandicci 2020-ban keresett meg először, de én akkor az UTE edzője voltam, a következő évben azonban már nem volt akadály.

– Ezek szerint nem Barbolini hívta, hanem a klub?
– Igen. Massimo tudta, milyen játékos voltam, hallott az utánpótlássikereimről, végül egyéves szerződést írtam alá, hogy kiderüljön, miként tudunk együtt dolgozni. Jól éreztem magam, mindenki profin tette a dolgát, és már 2021 novemberében leültek velem a vezetők, hogy plusz két évre megállapodjunk – vagyis 2024-ig szól a szerződésem.

– Hogyan oszlik meg a munka?
– Massimo reszortja a támadójáték, az enyém a védekezés megszervezése, de támaszkodunk egymás véleményére. Hasonlóan látjuk a röplabdát, és igen fontos, hogy kérdezés nélkül adjuk egymásnak az információkat. Sok elemet a férfivonalról hoztam, ő szívta a fogát, de több mindent el tudtam fogadtatni vele.

– Négy légiós az idény előtt, egy januárban érkezett, de a maradék kettő is csak a második évét tölti a Scandicciben. Mi az oka a nagy váltásnak, hiszen legutóbb elődöntőt játszottak a bajnokságban, és megnyerték a Challenge-kupát?
– Szintet akartunk lépni, amihez még minőségibb játékosok kellenek. Olyanok, aki nemcsak az elsőtől a huszadik pontig játszanak jól, hanem a huszadiktól a huszonötödikig, vagyis „tűzközeli” helyzetben is hideg fejjel tudnak döntést hozni.

– A kínaiak ritkán rándulnak át Európába, önök mégis el tudtak csábítani két klasszist...
– Valóban nem könnyű, ráadásul az olimpiai bajnok Csu Tinggel kockázatot is vállaltunk, mert egy évet ki kellett hagynia csuklóműtét miatt, és novemberben vissza kellett mennie kontrollra Spanyolországba, ahol operálták. A világ egyik legösszetettebb játékosa, hihetetlen alázattal gyakorol, ilyen kvalitású röplabdázóval megtiszteltetés dolgozni. A feladó Jao Tivel nagyot léptünk előre, igen sokszínű a játéka, jól alkalmazkodik a taktikákhoz.

– Ő csak Kínában játszott, hogy értik meg egymást?
– Eleinte tolmács segített, akivel például lefordíttattuk a rajzolt röplabdás jeleket. Ezt és az alapangolt használjuk.

– Milyen célt tűztek ki az idény előtt a hazai sorozatokban?
– A bajnoki elődöntőbe és az Olasz Kupa fináléjába jutást. Sajnos az utóbbiban öt játszmában elbuktunk a negyeddöntőben, éppen a Bergamo ejtett ki, amelyet aztán a bajnoki negyeddöntő első meccsén legyőztünk a hétvégén. Ezek után mindenképpen a bajnoki finálé a célunk.

– Róma után hogy ízlik Scandicci a szomszédban Firenzével?
– Tisztább, zöldebb. Scandicci és Firenze olyan, mintha az egyik kerületből a másikba mennék. A helyi csarnok öt perc gyalog az otthonunktól, a tavaly átadott firenzei négyezres aréna – amelyben a meccseinket játsszuk – autóval tíz perc. A legnagyobb látványosságoktól eltekintve sajnos még nem ismerkedtem meg kellőképpen Firenzével, a feleségem annál inkább – hozza a fotókat, és mondja, hogy hova visz majd el, ha vége az idénynek. De hát szeretem, imádom, amit csinálok, a röplabda megszállottja vagyok!