Jókay összes – az itthon mindent megnyerő röplabdaedző és a tudatos „megőrülés”

 

– A beszélgetésünk napján a legismertebb Jókai, Mór is téma volt a magyar érettségin. Ön mikor lesz tananyag a férfi- és női szakágban gyűjtött öt bajnoki és tíz kupasikerével?
– Húh, nem gondolkodtam ilyesmin... A Testnevelési Egyetemen sem szoktuk a konkrét számokat kérdezni, hanem korszakokról esik szó. Talán tíz-húsz év múlva előkerül, hogy volt egy ilyen időszak, ám nincs más jelentősége. Amikor a Vasassal hat-hét kupagyőzelemnél jártunk, felvetődött bennem, jó lenne elérni a tízet, de az öt bajnoki cím is szép eredmény, kisebb mérföldkő, ám nem azt nézem, hány siker áll a nevem mellett.

– Hanem mit?
– A lehetőségeket és a csapatot látva minden idénykezdés előtt megjelenik a fejemben egy vízió, és azt próbálom megvalósítani. Akkor is alakult a fejemben egy kép, amikor elkezdtem az edzősködést. Mindig fejlődni akartam, és újat hozni a sportágba. Már egészen fiatalon lejegyzeteltem kis füzetekbe az információkat. A különböző válogatottak környékén dolgozva gyakorlatilag 1996 óta nem volt szabad nyaram, ám a világot járva rengeteget tapasztaltam. Félre ne értse, nem magamat akarom fényezni, de nagyon feldob és megerősít, ha látok olyan elemet a sportágban, amelyet nekem sikerült behoznom az országba.

– A tanulás iránti igényét mennyire táplálta, hogy nem volt olyan kaliberű játékos, mint amilyen edző lett?
– Sajnos, talán a személyiségemből fakadóan, nem tudtam kiteljesedni a pályán. Nem érzem, hogy kevesebb lettem volna, de azt igen, hogy talán elérhettem volna a válogatott szintig, csak vagy nem bíztak bennem eléggé az edzők, vagy nem teljesítettem úgy, hogy felfigyeljenek rám.

– Olvastam csukló- és könyöktörésről, derékproblémáról – a sérülések nem játszottak közre ebben?
– Abban valószínűleg igen, hogy viszonylag fiatalon abbahagytam a játékot. A gerinc­sérvem „eldurvult”, ami meg a töréseket illeti, mindig a legrosszabb időpontban, például a válogatott edzőtáborozás előtt egy nappal történt valami. A pályán sohasem fogtam vissza magam, meg tudtam őrülni a győzelemért, ha például kifordult a bokám, biztos, hogy a pályán maradtam, mert mindennél erősebb volt bennem a győzni akarás. Ugyanakkor ma már nincs tüske bennem a játékos-pályafutásom miatt, és korán eldöntöttem, hogy testnevelő tanár akarok lenni. Előbb Szombathelyen jártam főiskolára, aztán átjelentkeztem a Testnevelési Főiskolára, és ott az is tisztázódott, hogy edző leszek.

– Gyorsan az lett.
– Ha felkértek, szívesen dolgoztam, és általában meg is voltak elégedve velem, de nem vagyok az a menedzsertípus. Érdekes történet, hogy talán negyedikesek lehettünk a TF-en, amikor a Vasas vezetőedzőt keresett. El is mentem a beszélgetésre, ám nem tudtam kellően jól előadni magam, végül egy nálam egyébként tapasztalatlanabb évfolyamtársamra, a legjobb barátomra esett a választás. Vicces, amikor jóval később, nagy kerülővel a Vasashoz kerültem, nem is emlékeztek arra, hogy valaha ott jártam. Jellemző rám a kettősség, hogy mindenkit meghallgatok, viszont idő kell, amíg megrágom magamban az információt. Éles ellentétben a pályával, de említhetném a focit a kisfiammal vagy a társasozást a kislányommal: olyankor azonnal átkattan valami, és gyorsan döntéseket hozok.

– És most már higgadtabban.
– Ebben nagyon sokat segített a férfiröplabda, no meg a sokéves tapasztalat is közrejátszik. A férfiaknál minden sokkal egyszerűbb, ha precíz a játék, pont a vége, ha nem, akkor nincs pont. A női röpibe belefér, hogy meghülyül az ember, a hosszabb labdamenet magával ragadja. Az elején egyébként a srácoknál is volt egy-egy kirohanásom, de a fiúk szóltak: Zotya, ez nem segít.

– Azért már a nőkkel dolgozva is fokozatosan nyugodtabbá vált?
– Amikor a Vasasnál 2004-ben a felnőttcsapat vezetőedzője lettem, korban is közelebb álltam a játékosokhoz. Ki kellett fordulni önmagamból, hogy a csapatot kibillentsem a megszokott mederből. Ez működött, ám pszichológussal is dolgoztunk, és ő mindig mondta négyszemközt, próbáljak inkább támasz lenni a pálya szélén. Persze a „megőrülés” is lehet eszköz az edző kezében, hogy sokkolja a csapatot, ám a kulcsszó a tudatosság – ma már tudatosan használom.

– Visszatekintve fel tud idézni olyan szituációt, amelyről most már úgy véli: hm, ez erős volt?
– Összemosódnak ezek a képsorok, mint ahogyan sok más is, nem vagyok leltározós alkat. De tudom, voltak erős kirohanásaim, székrugdosás, labdaelrúgás, kaptam piros lapokat, előfordult, hogy tíz mérkőzésre is eltiltottak... Mostanra nyugodtabb lettem, de a fiúkat eleve inkább vissza kell fogni, míg a lányokat olykor nekem kellett felpörgetnem...

– Viszont akár nők, akár férfiak, a fanyar, ironikus humora nem hagyja el.
– Tavaly tartottuk a harmincöt éves érettségi találkozónkat, és fura volt belegondolni, hogy a gimnáziumban még én voltam a mókamester. Mókus őrs működött az osztályban, és minden ökörségben benne voltunk. Aztán még Szombathelyen is nagyon pörögtem, ám később a TF-en az óriási egyéniségek, mondhatni, letaszítottak erről a trónról. Nem is bánom, visszahúzódóbb lettem, s bár a humor az életem része, a lényem régebbi részét már annyira szabályozom, hogy maximum a sör oldja fel...

– A 2020-as Magyar Kupa-döntő megnyerése másnapján reggel futni indult, a karantén alatt pedig harmincas sportolóknak is becsületére váló kondivideóval jelentkezett. Sportból sporttal kapcsolódik ki?
– Mindenevő vagyok a mozgás terén, talán csak a szertornával nem tudtam megbarátkozni. A mozgás alapvető, ha egy-két nap kimarad, ideges leszek, és összezuhanok, miközben jó érzéssel és energiával tölt el, ha még csak reggel nyolc, de már futottam. Régebben versenyeztem magammal, most már inkább nem is indítom el az okosórát, elkeserít, hogy nem megy a négy vagy öt percen belüli kilométer. Egyébként sokáig nem olvastam, de a húszas éveimben rákaptam, és azóta rengeteget olvasok, főleg nagy edzők vagy sportolók életrajzi könyvét. A karantén alatt megnéztem néhány, többnyire sportos témájú sorozatot, és egy-egy meccs után feltölt a kirándulgatás a családommal vagy a vízpart, a Balaton.

– Mi zökkenti ki?
– Alapvetően türelmes vagyok, viszont a budapesti forgalom néha felhúz, szóval nagy könnyebbség, hogy Csepelről húsz perc alatt a PSE csarnokához érek, míg a Vasas edzéseire olykor másfél óra is kellett. Egyébként mindig szól zene, imádom a régi klasszikus rockot, azon belül is a keményebb vonalat.

– A munka és kikapcsolódás mellett éppen huszonöt éve oktat az egyetemen. Hogyan egyezteti össze mindezt?
– Mindig elfért valahogy egymás mellett a kettő, és egyébként sem akartam feladni a stabil egyetemi állást a bizonytalan edzőségért, hiszen a trénert bármikor elküldhetik. Ezt a családom miatt sem mertem megkockáztatni. Mindig szerettem tanítani, ám az elmúlt két-három évben elkezdtem agyalni, hogy kipróbálnám magamat profi edzőként, csak a sportra koncentrálva, mert ez eddig nem adatott meg.

– Tíz kupasiker és öt bajnoki cím után még a végén profi edző lesz?
– A kényelmesebb énem néha eszembe juttatja, milyen lehetne. Ehhez viszont szükség van olyan körülményekre, amelyekről férfivonalon nem beszélhetünk. A nőknél persze kezdünk felnőni a nemzetközi szinthez.

– Ha már nemzetközi: a magyar röplabda mikor jut oda?
– A nők az európai szinten már ott vannak, sorozatban háromszor vettek részt Európa-bajnokságon, és a kupacsapatok is egyre jobb eredményeket érnek el. Érdekes a kettősség, hogy amíg a férfiaknál többen játszanak nívós bajnokságban, a válogatott nem tudja átlépni az árnyékát. Valahol megértem a szövetséget, hogy korábban úgy döntött, egy csapatot favorizál, ám most már erősödtek annyit a nők, hogy a férfiválogatottat is felépítse.

– És mikor játszhat ismét olimpián magyar együttes?
– Az egyértelműen fényévekre van, előttünk járó válogatottak sem jutnak el odáig. A vébé elérhetőbb, csakhogy Európa borzasztóan erős, és amíg a kontinensen nem sikerül a legjobb tizenkettő környékére kerülni, addig nincs sok esély. Ráadásul a korábbi nagy generáció kifutott, és nem látom azokat a minőségi tudású huszonéveseket, akik át tudnák venni a stafétabotot. A férfiaknak pedig már az Eb-részvétel is siker lenne.

– Globálisan merre halad a sportág?
– Iszonyatos fizikai erő és gyorsaság jellemzi, taktikailag már minimálisak a különbségek. A férfiaknál nehéz újdonságot vinni bele, a nőknél könnyebb, és akárcsak a többi csapatsportágban, egyre férfiasabbá válik a nők játéka is. Ezért is vagyok elkeseredve, mert a nőknél itthon nem látom a hasonló fizikumú röplabdázókat. Az elmúlt években a taotámogatásnak köszönhetően nagyon szélessé vált a bázis, most már a sok játékosból kellene minőséget felmutatni. Remélem, hogy az akadémiai rendszer is dob a sportág népszerűségén, bár ezzel is el vagyunk maradva például a labdarúgástól vagy a kézilabdától. A Pénzügyőr is szeretne bekerülni a körbe, részt is vettem egy megbeszélésen. Azt kérték, engedjem el a fantáziámat, és vizionáljak ideális utánpótlás-képzési rendszert. Azt hittem, elrugaszkodtam a földtől, ám jelezték, nyugodtan szorozzam be tízzel.

– Mármint anyagilag?
– Igen. Bárki is működtethet majd akadémiát, óriási felelősség, hogy maximálisan kihasználva segítsen a sportágnak.

– Jól állna önnek a szakmai vezetői poszt?
– Hosszú távon ilyesmiben is gondolkodom, a gyakorlatiról kicsit váltanék az elméleti síkra.

– Néhány éve megkeresték a férfiválogatott miatt. Az nem izgatja a fantáziáját, hogy sokkal jobb körülmények között legyen szövetségi kapitány, mint 2010 és 2012 között?
– Nagyon megtisztelőnek éreztem, ám a családom miatt nemet mondtam rá. Egyébként a női válogatott szövetségi kapitányaként éltem át szép etapokat, az időszakom alatt indult be az Európa-liga, ám tény, nagyobbat álmodtunk, mint amire akkor képes volt a háttér, ezért sokszor került méltatlan helyzetbe a csapat, például az edzőtáborokban. Nehezen döntöttem el, hogy lemondok, de szükség volt a figyelemfelkeltésre. Aztán Jan De Brandt mellett másodedző lettem, ami abszolút megfelelt, átéltem ugyanazokat az élményeket, miközben nem az enyém volt a nagy felelősség.

– A kérdésem ugyanaz: érdekelné a feladat?
– Nem mondtam le róla, ám a nőknél egy ideje a külföldi kapitányokban hisznek, nem tudom, mennyire bíznának magyar szakemberben. A férfiaknál Koch Róbert lendületet adhat, remélem, megkapja a lehetőséget és a bizalmat.

– Szóba került tanítás, edzőség, siker, kudarc. Hogyan viselte a sok elfoglaltsága miatti távollétét a családja? Voltak töréspontok?
– Azok nem. Szerencsére, a párom, Eszter is röplabdázott, ráadásul a két kisebb, az öt- és nyolcéves gyerekem is szeret mozogni. Van egy nagylányom is, Orsi, ő huszonhét, ám sajnos vele a kapcsolatom nem tudott kiteljesedni, a munka miatt az ő nevelésé­ben kevéssé vettem részt. Ezt bánom, és a két kis lurkóval próbálok tudatosabban több időt tölteni. Minden innen indul ki, csak az működhet, amit elbír a család.

– Például a külföldi munka? Egy ennyire tanulni vágyó edzőnek nem hiányzik ez a tapasztalat?
– A feleségem is szívesen kimozdulna, szép helyre én is elmennék dolgozni, de biztosan nem úgy, hogy elszerződöm egy évre, a családom meg marad itthon. Az edzőség borzasztóan önző szakma, a hallgatóimnak is elmondom, nagyon kell tudni választani családot, hogy elviselje az ezzel járó terhet. Ebből a szempontból például Hollósy László megtalálta a társát (Hollósy-Gudmann Csilla, korábbi válogatott röplabdázó – a szerző), aki követi és támogatja.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. május 8-i lapszámában jelent meg.)