A láthatatlan kéz bombái – Kasziba István halálára

Brutálisan kemény ötjátszmás háború ért véget, Pista. Enyhén szólva nem a kedvenc posztodon játszottál. A nagy ütések, az irányítás, a hadvezérség helyett egy láthatatlan kéz a térfeledet bombázta kitartóan, és a liberó szerepébe, védekezésre kényszerültél. Nem tehettél mást, mint eltökélten harcolni, hogy ne essen le a labda, mindig készen állni, hogy felkaparhasd, mielőtt érinti a talajt, és ha egyszer el is veszted ezt a megnyerhetetlen, egyszerre drámai és férfias küzdelmet, a lehető legtovább odázd el a fehér zászló kitűzését.

A nagy harcban, gyöngyöző homlokkal vajon hányszor tekerted vissza gondolatban a filmszalagot, hogy újranézhesd a korábbi meccseket vagy mérkőzésszüneteket, a most lezárulthoz képest békebeli csatákat. Felvillant-e a bajai Rácz Sándor tanár úr arca, aki megszerettette veled ezt a csodálatos sportágat, amelyben, ugye, nem cipelheted magaddal, nem dédelgetheted, nem pattinthatod le, nem pörgetheted meg az orrodon a labdát? Eszedbe jutott-e, hogy most októberben lenne kerek hatvan esztendeje, amikor először mentél le edzésre, és csaknem négy évtizede, hogy az edzőlegenda Kotsis Attiláné bűvkörébe kerültél. Ott ültél te is 1981 júliusában a japán universiadeválogatott edzésén a Folyondár utcában, és bőszen jegyzeteltél. Akkoriban tetted le a garast­ a női röplabda mellett, és már a sikerek learatása után egy tőmondatban elárultad a titkot: a nőket szeretni kell!

Mennyi emlék! A Kotsisné mellett a válogatott kispadján eltöltött évek, majd a stafétabot átvétele Gabi nénitől, 1989-ben a Vasassal elért első bajnoki cím, és – ahogy te fogalmaztál – az a rengeteg impulzus a felejthetetlen egri időszakban. Nem túloztál, amikor két éve (azóta nem beszéltünk...) azt mondtad, az 1996-os hevesi hölgy­­ar­mada itthon ma is megverne mindenkit.

Jártad a magad útját, másodedzőt sosem alkalmazva, mondván, áskálódásra hajlamosító funkció...

A veszélyt kiiktattad, de másnak sikerült megfúrnia. Egy feletted állónak. Ahogy te hitted 2009 februárjában havat lapátolva: meglőttek. Felkaptad a fejet, és körülnéztél a rákospalotai hidegben. Hallgatóztál. Ki lőtt? Hol a robbanás hangja. De nem... A kilencedik csigolyád roppant össze. Megtámadta, kiette a csontodat a kór. Myeloma multiplex. Agresszív fajta. De te nem hagytad leesni a labdát. Az őssejtterápiát magad mellé állítva hatalmasat vetődtél, és mindig odaértél.

Két éve is biztatóan állt a döntő szett, még ha a zsugor ásványvizet nem is te emelted be a csomagtartóba, még ha a vörösvértestek száma kicsit kevesebb is volt. De egyre jobb szögben ütötte meg a labdát a láthatatlan kéz, és te több mint tíz év után elfáradtál.

Brutálisan kemény meccs volt, Pista, és te örökre megutáltad a liberóposztot.

Sziszifuszi egy munka…