"Memento mori" Münchentől Madridig

Legutóbbi jelentkezésemkor feltörekvő „kis hölgyként” aposztrofáltam a Juventust, s a BL elődöntők tükrében kijelenthetjük, nem lőttem mellé: idén sem lesz címvédés a Bajnokok Ligájában, ami Real Madrid szurkolóként fáj, de nem annyira, hogy elnyomja németországi futballélményeim csodálatos emlékét. Élménybeszámoló és BL elemzés következik!Legutóbbi jelentkezésemkor feltörekvő „kis hölgyként” aposztrofáltam a Juventust, s a BL elődöntők tükrében kijelenthetjük, nem lőttem mellé: idén sem lesz címvédés a Bajnokok Ligájában, ami Real Madrid szurkolóként fáj, de nem annyira, hogy elnyomja németországi futballélményeim csodálatos emlékét. Élménybeszámoló és BL elemzés következik!

Egy kedves unokatestvéremet, Márkuszt és a feleségét mentem meglátogatni harmadmagammal Németországba (Mola barátommal, s a menyasszonyával), s a programtervezésnél figyelembe vettük, hogy a futball is szerepet kapjon – így az általunk érintett 3 városba, Münchenbe, Augsburgba és Nürnbergbe is szerveztünk focis programot. A Bayern München nem tartozik kedvenc német csapataim közé (Klopp miatt a Dortmund, Raúl miatt a Schalke, Dárdai miatt a Hertha már sokkal inkább…), de ha már volt lehetőségem elmenni az Allianz Arénába, természetesen „kötelességemnek” éreztem, hogy megtiszteljem jelenlétemmel Németország egyetlen háromszintes stadionját (s hiába állítok mást, valószínűleg a Camp Nou-ba is bemennék, ha Barcelona felé sodorna az élet, és ha fizetnének érte…). Négy évvel ezelőtt a Santiago Bernabeu „szentélyébe” is hátborzongató érzés volt belépni, és hát ez sem maradt el sokkal attól az élménytől. A német idegenvezető közvetlen és barátságos volt, minden kérdésünkre készségesen válaszolt, s annak ellenére nem dobatott ki bennünket a stadionból, hogy a ’97-es BL döntőn Lars Ricken első labdaérintéséből szerzett átemelős gólja óta elvakult Dortmund szurkoló Márkusszal volt némi konfliktusa.

A csipkelődés ott kezdődött, mikor Márkusz megkérdezte az idegenvezetőtől, hogy a gyepnek vagy a pechnek köszönhetően csúsztak e-el a Bayern játékosai sorra a Dortmund elleni német kupa elődöntőben. A kérdés bicskanyitogató volt egy Bayern szurkoló számára, de szerencsére a fazon poénosra vette a figurát. Azt válaszolta, hogy ő látta, amikor Klopp a büntetők előtt, a reklámszünet alatt felment a pályára és szétlocsolt egy vizespalackot a füvön. Poénra vette, de ezután nem állta meg, hogy folyamatosan ne bökjön oda Márkusznak és a Dortmundnak, akár az olyan kijelentésével, hogy a Bayern költségvetéséből megvehetné az egész Dortmundot és a Wolfsburgot, Németország másik két nagy csapatát, akár azzal, hogy a Bayern BL győzelmeiből külön kiemelte a két évvel ezelőttit, amikor a Dortmundot fektették két vállra a Wembleyben… Szent a béke, barátságban váltunk el az idegenvezetőtől, aki egyébként a Dortmundon kívül a stadion másik „lakóját”, az 1860 Münchent is rendesen ekézte, sőt, őket talán még jobban is… A stadion ajándékboltjába érve az első, amit megpillantottam, Dárdai Pál volt. Nem, nem tartózkodott a helyszínen, de a kivetítőkön, tévéken a két héttel korábbi Bayern-Hertha meccs ment, amin a bajorok igen megszenvedtek, s csak a 80. percben szerezték a góljukat. Magyarként felemelő volt ezzel találkozni, még akkor is, ha tudom, ez teljesen a véletlen műve.

Vendéglátóink Augsburgban laknak, s a helyi csapat a hétvégén éppen a Bayern otthonában lépett fel. Még az is megfordult a fejünkben, hogy esetleg kimehetnénk a meccsre, de ahhoz jobb viszonyt kéne ápolnunk Csányi Sándorral, hogy meg tudtuk volna fizetni a belépőt. Így maradt a B terv, ami azért szintén nem volt pocsék program: egy szurkolói kocsmában néztük Augsburgban a meccset, helyi szurkolók társaságában. Mi már jóval a kezdés előtt betértünk az akkor még üres vendéglátóipari egységbe, de azért szépen-lassan megtelt a hely, s a legjobb helyről nézhettük a találkozót. S milyen jól tettük, hogy néztük! Még a bajnoki cím és a közelgő BL visszavágó tükrében is a bajorok voltak az esélyesek, ehhez képest egészen máshogy alakult a forgatókönyv: az Augsburg elvitte a három pontot az Allianz arénából. Őszintén sajnálom Pepe Reinát, aki végre megkapta a lehetőséget, de a Sors kegyetlenül kibabrált vele: a 13. percben teljesen kiszolgáltatott helyzetbe került és kiállították. Nem volt nagy és csúnya szabálytalanság, de piros lapot ért, a Lahm helyére becserélt Neuer pedig a kapufára imádkozta a tizenegyest. Ezt megúszta a Bayern, s bár volt két kapufája Götzééknek is, végig érződött játékukon az emberhátrány, az Augsburg pedig a sok-sok elképesztő kihagyott helyzet után egy szépségdíjas találattal végül megnyerte a meccset – sarokkal mattolták a világ legjobb kapusát! A kocsma felrobbant, a Bayern München pedig zsinórban négy meccset veszített el. Aztán a Barca elleni BL visszavágót megnyerték, de ez csak annyit ért, mint halottnak a csók – de erről majd később…

Vasárnap a festői szépségű Nürnbergbe látogattunk, ahol az élő meccsélményt is kipipálhattuk: a Nürnberg-Braunschweig német másodosztályú bajnokin 27985 volt a hivatalos nézőszám – ennyien egy első osztályú magyar bajnoki fordulóban összesen nem jönnek össze. Csodás idő, remek hangulat, vendégszurkolók a hazai szektorban, sőt, az utcán is egymással kokettáló rivális drukkerek – ilyen hol képzelhető el hazánkban? Mola ferencvárosi pulcsijára is pozitívan reagáltak („Budapeszt, Ferencvárosz…”), aki egyébként az Allianz Arénába Gera feliratú magyar válogatott mezben ment. Ez a név nem mondott számukra sokat, a 11 évvel ezelőtt a kaiserslautern-i barátságos meccsen Oliver Kahn hálójába két gólt vágó Torghelle Sándorra, aki éveket lehúzott a Bundesliga2-ben is, viszont biztos emlékeznek még arrafelé… Jó iramú meccs volt, a Nürnberg nagyon szép gólokat rúgott, győzelme nem forgott veszélyben; 3-0 után csak szépítenie sikerült a Braunschweignek.

Ennyit a német élményeimről, nézzük, miért is játssza június 6-án a BL döntőt a Bayern és a Real Madrid Barca és a Juventus.

A Barcelona a Bayern elleni első meccsen Messi zsenialitásának köszönhetően két perc alatt eldöntötte a továbbjutást (a világbajnok Boateng azóta is csak teng…), ugyanakkor ha Neymar nem lövi azt a gólt a 94. percben, még tartogathatott volna izgalmakat a visszavágó. Így igazából csak az volt a kérdés, akar-e még futballozni a Barcelona, illetve, hogy meg tud-e szépen halni a Bayern München. Mindkettőre választ kaptunk: a Barca nem akart, a Bayern pedig megtudott. A Barca annak ellenére megfordította a meccset Benatia fejes gólja után az első félórában, hogy tulajdonképpen a közepesnél is gyengébben játszott – de nem is kellett több, Suarez még kétszer így is kihozhatatlan helyzetbe hozta Neymart. Hogy hibázott-e Ter Stegen a müncheni gólnál, utólag már lényegtelen, az első félidőben ugyanis jónéhány bravúrral sokat tett azért, hogy a bajorok ne dolgozhassák le háromgólos hátrányukat… A második félidő elején a Suarez-Pedro csere jelezte, a Barca megelégszik ennyivel, a németek pedig két szép góllal maguk javára fordították a meccset, így a búcsú nem lett olyan keserédes, mint tavaly, mikor a madridi 0-1 után otthon kaptak egy kőkeményen arcpirító négyest a Realtól. Ennek ellenére van min elgondolkodnia Guardiolának. A BL győzelem évében, két éve valóban egész jó volt a Boateng, Dante kettős, de különösen utóbbi már önmaga paródiája – szerintem azon a poszton erősítésre szorulnak a bajorok. Továbbá azt sem állítom, hogy jól jártak a Toni Kroos-Xabi Alonso cserével. Hiába szeretjük sokan a spanyol szakállmestert, be kell látnunk, fog rajta az idő fogaskereke, a legfontosabb meccseken idén gyakran betlizett, s egyedül a rutint nem hozhatjuk fel érvként mellette, mert már a német sem fiatal. Végül úgy érzem, hiába kezdődik B-vel a nevük, a Real mellett a Bayernnek sem volt B terve a sérültek pótlására; a zöld gyepet már csak hírből ismerő Robben és Ribéry állandó sérülései miatt a Bayern játéka egysíkú volt, mint az Alföld. A Bayern szezonja pedig hepehupás és dimbes-dombos, mint az Augsburg-Eichstädt útvonal…

A másik elődöntőre mezben és sállal érkeztem debreceni törzshelyünkre, a Cactus Pub-ba, s az első félidőben egy percig nem éreztem, hogy gond lehet a továbbjutással. A Real szép támadásokat vezetett, Benzema és Bale ott folytatták, ahol sérülésük előtt abbahagyták (azaz ziccereket rontottak…), a Juve pedig egyetlen valamirevaló Vidal lövést tudott felmutatni, de azt Iker Casillas bravúrral kitenyerelte. Ráadásul vezettünk is a szünetben CR tizenegyesével, ami nagy szó, mivel mostanában sajnos nála sem evidens, hogy berúgja a tiziket – a hétvégén hibázott a Valencia ellen, de most nem kockáztatott, a vetődő Buffon helyére bevágta középre a labdát. A második félidőben szinte mintha más találkozót láttunk volna. A Juve kijött a szorításból, egy nagy védelmi hiba után Morata újfent gólt lőtt nevelő klubjának, a Real pedig képtelen volt felpörögni. Nem volt játéka a csapatnak, Barzagli beállításával pedig a Juve olyan falat állított fel a kapuja elé, amit ívelgetésekkel nem lehetett áttörni. Buffonnak emlékeim szerint egyetlen bravúrt sem kellett bemutatnia a találkozón – ellenben Casillassal, aki megfogta Marchisio ziccerét. Aki képes azon csámcsogni, hogy a 94. percben elcseszett egy bedobást, s elfelejti, hogy egyedül a csapatkapitányunk tehet arról, hogy egyáltalán volt még esélyünk továbbjutni, mert meccsben tartotta több nagy védéssel a csapatot, az keresse fel kezelőorvosát, gyógyszerészét. Carlo Ancelotti és a Real Madrid is csődöt mondott, az a csapat nem érdemli meg a továbbjutást, amelyiknek egy jóindulattal is közepes képességű excsatára nevetve rúghat oda-vissza gólt. Ennek ellenére butaság lenne meneszteni Ancelottit (bár tudjuk, Florentino sosem az eszéről és józan gondolkodásáról volt híres…), inkább a tanulságokat kéne leszűrni, mert van belőlük bőven.

1. 13-14 játékossal nem lehet neki vágni egy szezonnak. Egy évben 50-60 meccset játszik a csapat, szükség van a rotálásra – Toni Kroos már két hónapja a fülén veszi a levegőt, s CR-nek sem ártott volna néhány meccs pihenő, akkor talán lenne még kedve futballozni... Nem beszélve arról, hogy Modricnak nem volt alternatívája, pedig a horvát gyakorlatilag egész évben sérült volt. Összesen két játékos volt, akik többet játszottak a perememberek közül, Isco és tavasszal Chicharito, de előttük is csak sérülések nyitották meg az utat.

2. Minőségi védekező középpályásokra van szükség – én speciel szerettem Khedirát, de ő úgyis menni fog, viszont Illaramendi nem Real szintű játékos és Lucas Silva sem győzött még meg a játékával. Ha belegondolok abba, hogy egykor Makelele, Cambiasso vagy Xabi Alonso játszott azon a poszton, mint manapság Illaramendi vagy újabban Sergio Ramos (!!!!!!!!!!!!!), nos, ilyenkor legszívesebben a Jóbarátokból idézném a 30. születésnapján kesergő Joey-t: „Miért Uram, miért tetted ezt velünk???”

3. Felejtsük már el az Arbeloa, Illaramendi, Nacho, Coentrao szintű cseréket! Ez még időhúzásnak is vicc, annyi értelmük van ezeknek, mint Peter Griffin eséseinek és nyöszörgéseinek a Family Guy-ban.

4. Vagy tartsuk meg Chicharitót, vagy vegyünk egy olyan csatárt, aki megfelelő helyettese lehet Benzemának – tényleg komolyan gondoljuk, hogy befejező csatárok nélkül le lehet tolni egy idényt?

5. Köszönjük meg Gareth Bale-nek a Barca elleni sprintjét, a BL döntőben fejelt gólját, illetve a nálunk töltött két évét. Sapienti sat.

És hogy a döntő résztvevőiről se felejtkezzek meg... Látva a Barcelona idei szezonját, s főleg fokozatos fejlődését, szerintem tíz emberből kilenc őket mondja favoritnak. Benne van a meccsben, hogy tükörsima katalán győzelem születik. A BL 1993 óta íródó történetének leglazább fináléjában is aktív szerepet játszott a Barcelona, igaz, akkor az áldozati bárány szerepét osztották rá. Érdekes, akkor is egy olasz csapat, az akkor bombaerős AC Milan verte őket bucira. És akkor is Olimpiai Stadionban játszották a döntőt, csak Athénban és nem Berlinben. Más hasonlóság nincs, s alighanem az eredmény is más lesz (akkor 4-0-ra nyert a Maldini, Desailly, Boban, Savicevic fémjelezte rossoneri a többek között Guardiolát, Sztoicskovot és Romáriót is soraiban tudó katalán óriás ellen). Ugyanakkor most már nem merném leírni a Juventust. Az olaszoknak három különböző arcát láthattuk az egyenes kieséses szakaszban. Ha kellett és tudtak, gáláztak. Egy hazai izgalmas, 2-1-es győzelem után szétcincálták idegenben a Dortmundot (bocs Márkusz, de tényleg így történt…). Ha kellett, szenvedtek. A Monaco ellen szó szerint kibrusztolták a továbbjutást, egy finoman fogalmazva is kamutizenegyesnek köszönhetően. S ha kellett, olyan taktikusan és fegyelmezetten játszottak, amit láthattunk a címvédő Real Madrid kivégzésekor. Az egyik verzió a BL döntőre az, hogy a Barca 3-4 góllal győz, mert benne van ez is a katalán lábakban. A másik forgatókönyv szerint az „Öreg Hölgy” mindenki tudomására adja, hogy annyira azért mégsem öreg, és nem hajlandó elpatkolni.

Bárhogy is lesz, egy gondolatot megér a két edző személye. A szezon elején Luis Enrique és Massimiliano Allegri is a kritikák kereszttüzében állt; a spanyolt saját játékosai is kikezdték, az olaszt főleg a szurkolók akarták keresztre feszíteni. Most ők vívják egymás ellen a Bajnokok Ligája fináléját. Nem Jose, nem Carlo, se nem Pep. Én tudom, hogy Allegri munkájában Conténak legalább akkora szerepe van, s Luis Enrique alá is gyakorlatilag komplex csapatot tettek, de azért el kellett idáig jutni, amiért respect nekik.

S bár én Realos vagyok, az a tudat megnyugtat, hogy nyugodt szívvel, a tavalyi BL döntővel ellentétben szívritmus-zavarok nélkül nézhetem majd a meccset. Ha a Barca nyer, teljesen megérdemelten teszi, mert idén ők a legjobbak. Ha a Juve nyer, örülni fogok, hogy megfricskázták a riválist. Ráadásul mindezt Rómában teszem majd, ahol meccsre ugyan nem megyek, de tapasztalatokat szerezhetek arról, hogy vajon az Örök Városban mennyire örülnek egy hasonló nemzetiségű, de nagy rivális csapat sikerének – vagy bukásának…

Végül, ha ez a Trollfocis mém valódi igazságon alapszik, nos, nem vágyom többet Németországba biszem meccsekre…:)