Istenek és emberek

Ilyenkor szokott beütni a krach – még beüthet, s könnyen lehet, hogy a húsvétot megint hóember építéssel fogjuk ünnepelni, egyelőre azonban örüljünk annak, hogy hóakadályok és fagyos pályák nélkül hazánkban is a labdáé a főszerep. Örüljünk? Bevallom, én azt teszem! Hiába van számtalan sportcsatorna, s naponta sok-sok színvonalas, nemzetközi meccs, hiába szimpatizálok a Real Madriddal, a Manchester Uniteddal vagy éppen a Borussia Dortmunddal, mégis az NB1 a miénk – kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de minden bajával, viszontagságával, nyomorúságával együtt én szeretem a magyar focit. Már vártam, hogy elkezdődjön a futballtavasz, s bár csodát nem várok, Dárdai Pál személyes sikere igenis a magyar nép sikere is, s arra bizonyíték, hogy van remény; a 2016-os franciaországi EB-re való kijutáshoz azonban komoly összefogásra lesz szükség. Persze nem csak a hazai kesergés és kiútkeresés jelen posztom témája: a városi riválistól kapott méretes saller után még éledezik a Real, Jürgen Klopp Dortmundja távolodik a kiesőzónától – na de mi történt az angolokkal? Hajtás után minden kiderül, a nagyböjtben kicsit stílust váltva, Trollfocival és komolyabb kísérőzenével fűszerezve!Ilyenkor szokott beütni a krach – még beüthet, s könnyen lehet, hogy a húsvétot megint hóember építéssel fogjuk ünnepelni, egyelőre azonban örüljünk annak, hogy hóakadályok és fagyos pályák nélkül hazánkban is a labdáé a főszerep. Örüljünk? Bevallom, én azt teszem! Hiába van számtalan sportcsatorna, s naponta sok-sok színvonalas, nemzetközi meccs, hiába szimpatizálok a Real Madriddal, a Manchester Uniteddal vagy éppen a Borussia Dortmunddal, mégis az NB1 a miénk – kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de minden bajával, viszontagságával, nyomorúságával együtt én szeretem a magyar focit. Már vártam, hogy elkezdődjön a futballtavasz, s bár csodát nem várok, Dárdai Pál személyes sikere igenis a magyar nép sikere is, s arra bizonyíték, hogy van remény; a 2016-os franciaországi EB-re való kijutáshoz azonban komoly összefogásra lesz szükség. Persze nem csak a hazai kesergés és kiútkeresés jelen posztom témája: a városi riválistól kapott méretes saller után még éledezik a Real, Jürgen Klopp Dortmundja távolodik a kiesőzónától – na de mi történt az angolokkal? Hajtás után minden kiderül, a nagyböjtben kicsit stílust váltva, Trollfocival és komolyabb kísérőzenével fűszerezve!

Elkezdték – jó ez nekünk???

Nagyböjt a bűnbánat ideje, így most nyilvános gyónást teszek: pénzt áldoztam a Debrecen-Fradi edzőmeccsre két hete. Mindenkit megnyugtatok, rendesen vezekeltem, azt a 90 percet túlélni ugyanis felért egy penitenciával… Persze, a bűnbocsánat szentségét még csak véletlenül sem szeretném elbagatelizálni, de a régi, Oláh Gábor utcai stadionban, egyébként több mint kétezer néző előtt lejátszott edzőmeccs után az lett volna a minimum, hogy egyesével mindenkinek visszafizetik az ezerforintos belépő árát (egy mennyei bajnokin nincsenek ennyien, és ha még a szkenner nélküli, a stadionon kívül rekedt és ott demonstráló fradistákat is beengedik…). A 0-0 még hagyján, bár egy szurkoló azért megy jobb esetben meccsre, hogy gólokat lásson – ám a minősíthetetlen, nézhetetlen, s gyalázatosan gyér produkcióra nincs mentség. Ha valaki nincs tisztában az erőviszonyokkal vagy külföldről toppant be a stadionba (sajnálom azt a szerencsétlent…) aligha hiszi el, hogy a dobogóért küzd ez a két csapat. A Debrecen mélyről kapaszkodott vissza az ősszel, sokat kivett belőlük a nemzetközi kupaszereplés (na de minek…), remek hajrájának köszönhetően a negyedik helyen telelt, közvetlenül a Fradi előtt, mely azonban rendesen megerősödött a télen – hogy játszhattak akkor mégis ilyen vérszegény meccset?

Ne áltassuk magunkat: amíg egy Kulcsár Tamás és Tisza Tibor a legjobb megoldás a csatárposzton, illetve a rémkörülményes és lassú Mészáros Norbert sem a létavértesi utánpótláscsapat vízhordója, addig nem lehet bajnokesélyes ez a Debrecen (persze a Fradinál is érdemes elgondolkodni azon, hogy kerülhet a borotvával idén először a Dunaújváros elleni meccs másnapján találkozó Böde Dánielre a csapatkapitányi karszalag…). Persze az edzőnek is megvan a maga felelőssége, nem biztos, hogy Kondás Elemér a legalkalmasabb a Loki kispadjára – az eddigi sikereket nem lehet megkérdőjelezni, de van úgy, hogy megfárad egy csapat és az edző közti kapcsolat. (Erről Arséne Wenger is mesélhetne – de erről majd később…). A Loki elleni játékra Thomas Doll sem lehet büszke, de bennük érzem a potenciált arra, hogy rá is szolgáljanak a dobogóra: egyrészt a debreceni meccs előtti hét győzelmük is jelzi, hogy eléggé egyben van a csapat, másrészt nagyon jól és tudatosan, posztokra igazoltak a zöldek: a Győrből érkező Varga Roland további alternatíva, egyben konkurencia lehet Böde és Lauth mellett a csatársorban, Hajnal Tamás Gerával alkothat félelmetes középpályát, s az ecuadori Cristian Ramirez is biztatóan mutatkozott be a védelem bal oldalán – igaz, Jászai Mari díjas-színészi alakításaiért a Nagyerdőben aligha fognak protestálni a leigazolásáért.

Persze a Fradin és Lokin kívül másik 14 csapat is fellép tavasszal a Mennyei színpadján, s igazságtalan lennék, ha nem emlékeznék meg ezekről a csapatokról.

Videoton, MTK, Diósgyőr, Paks, Újpest, Puskás Akadémia, Győr, Kecskemét, Nyíregyháza, Pápa, Budapest Honvéd, Dunaújváros, Haladás, Pécs.

Ennyit a megemlékezésről…

A viccet félretéve…

A viccet félretéve? Hogyan is állhatunk hozzá Mennyei Bajnokságunkhoz viccet félretéve?

A Paks-Nyíregyháza meccsen szerintem futballtörténeti kuriózumnak lehettek szemtanúi a nézők: a Szpari csapatában a második számú kapus, az ukrán Ovszijenko csatárként kezdett, majd a hajrában a harmadik számú hálóőr is beállt. Miért volt erre szükség? A találkozót december 6-ról halasztották el, mert akkor a paksi pálya játékra alkalmatlan és veszélyes volt, az MLSZ szabályzata szerint azonban nem léphettek pályára a téli szünetben vásárolt játékosok – a Szpari fél kerete kicserélődött ez idő alatt. Mit kellett volna tenni? Például a Mezőkövesdre kölcsönadott Bajzát Pétert erre a meccsre visszarendelni? Ugyan már… Vicc az egész – a poént pedig még nem is mondtam: a Szpari így is pontot szerzett!!!

Ennél azért komolyabb kérdések is foglalkoztatnak engem a tavaszi szezon kezdetén, nézzünk ezek közül néhányat!

Hány találattal lesz gólkirály Nemanja Nikolics? Mert az nem kérdés, hogy ő lesz a mesterlövész – magányosabb a góllövőlista élén, mint Jim Carrey a Kábelbarátban. Tízet ver „fő” üldözőjére, Tischler Patrikra, 16 meccsen 16 gólt szerzett ősszel, csoda, hogy végül nem igazolt külföldre télen. Én nem bánom, mert hosszú idő után végre európai mércével nézve is szép gólmennyiséggel lehet valaki magyar gólkirály. Az elmúlt 15 évben Tököli Attila egyszer huszonnyolcat lőtt, Kabát Péter és André Alves egyszer-egyszer huszonnégyet, egyébként többnyire már annak is örülhettünk, ha valaki elérte a húszat. A legutóbbi két évben például 18 gól is elég volt a dicsőséghez. Ha Nikolics ilyen ütemben termeli a gólokat, akár a 30 gól is meglehet – erre legutóbb Nyilasi Tibor volt képes 1980-81-ben, akkor európai ezüstcipős lett. Rettegj CR7!!!

Mire elég Miriuta fanatizmusa? A román edző új Győrt épít, húszan távoztak a két évvel ezelőtti bajnokcsapatból (többek mellett Völgyi Dániel, Varga Roland, Dudás Ádám, Rafe Wolfe, Nikorec és Svec), s több honfitársával erősített „Laci”. Már az őszi meccseken láttuk, mennyire tudott örülni egy-egy gólnak, s az is biztos, hogy Horváth Ferenc után új mentalitást hozott a Rába partjára – de korántsem biztos, hogy ez már most eredményességgel fog párosulni (a Vidi ellen mindenesetre 0-2-ről hozták ikszre a meccset, ami mindenképpen biztató).

Bent lehet-e maradni rúgott gólok nélkül? Nikolics annyi gólt lőtt az ősszel, mint a Pápa és a Haladás együttvéve – 17 meccs alatt 8 gól nem sok, viszont borzasztóan kevés. A Haladás kerete alapján sokkal többre lenne predesztinálva, s szerintem ezt annyira be is fogják bizonyítani, hogy kiesési gondjaik nem lesznek – ellentétben a Pápával, Szűcs Lajos bravúrok ide vagy oda…

Bejön-e a Rossi mágia? A Budapest Honvédnál nagyjából azóta áll a bál, hogy George Hemingway a csapat tulajdonosa (bár a Honvédosok szerint sokat tett is a klubért, én ezt annyira nem tudom megítélni) – az amerikai keményebb Aladdin diktátornál is (de legalábbis ugyanolyan örömét leli az edzők kirúgásában, mint a diktátor az emberek lenyakazásában). Marco Rossi tavaly márciusban önként és dalolva távozott a Bozsik stadionból; nem végzett rossz munkát, még Európa Ligában is játszhattak korábban, de már nem tudta motiválni a játékosokat és sorra jöttek a kudarcok. Ezután következett egy újabb olasz: Pietro Vierchowod október 6-ig húzta, aztán kirúgták. Következett Csábi József, aki játékosként és edzőként is szolgálta korábban a klubot, s pár nappal korábban menesztették Nyíregyházáról. Csábival nem lett jobb a Honvéd, a téli szünetben tőle is megváltak. Ott tartunk, hogy újra Marco Rossi a csapat edzője, szűk egy év után visszatért. Szerintem ez is kabaréba illő; persze, a pénz beszél, a kutya ugat, a kopasz olasznak pedig nem volt állása, de vajon mi változott egy év alatt? Mert a játékoskeret nem lett erősebb… Kíváncsian várom, képes-e Rossi kihúzni a Honvédot a slamasztikából – ellenkező esetben újabb nyakazás következik…

Mit hoznak haza légiósaink? Sajnos az elmúlt években több, külföldön megégett légiósunk igazolt haza jobb megoldás híján, bízva abban, hátha itthon szárnyra kapnak, s újra komolyan veszik őket külföldön. Juhász Roland nem égett meg Belgiumban, de az Anderlechtnél utolsó évében csúnyán elbántak vele, nem ezt érdemelte – az itthoni mezőnyből kiemelkedik, ha egyszer visszavonul, büszkén tekinthet majd vissza a pályafutására. Torghelle Sándor is a 2004-2005-ös évre: akkor egy év alatt a németeknek, a braziloknak, s az argentinoknak is gólt rúgott, azóta ezekből a gólokból él – na jó, ne legyünk igazságtalanok, csak történt még valami, amit beleírhatott önéletrajzi könyvébe… Priskin Tamás és Rudolf Gergely felemás érzésekkel térhettek haza kalandozó körútjaikról, s beleszürkültek a magyar közegbe – ellenben Gerával, aki az elmúlt évtized legjobb idegenlégiósa megítélésem szerint, s maga mellé megkapta Hajnalt is a Fradi középpályára. Az alacsony karmesternek már nem kell bizonyítania: sikeres németországi évek után hazajött levezetni nevelőegyesületébe – a Loki elleni edzőmeccsen nem játszott rosszul, pár évig még hasznos tagja lehet a zöld-fehéreknek. Koman Vladimirnek is végre van klubja, bár biztos nem így tervezte: ha annak idején nem igazol Oroszországba, talán múlt hétvégén nem mutatkozik be a Diósgyőr színeiben a Mennyeiben… 2009-ben U20-as vb bronzérmesként mindenki róla beszélt, s most is központi téma: ám sajnos tűz és víz a különbség…

Dárdai és a magyar mentalitás

Kicsit negatív hangvételűnek tűnik ez a poszt, mintha csak kötözködni akarnék, csak a hibákat keresném. Nem akar az lenni, de a hibákat látni kell. Sok gonddal küzd labdarúgásunk évtizedek óta – de a legnagyobb probléma nem a rossz utánpótlásképzés, a szkenner bevezetése, a belső harcok vagy a szakmai hozzá nem értés. A legnagyobb probléma a kicsinyhitűség, a depresszió és a negatív hozzáállás. Hogy semminek nem tudunk örülni, s nem tudjuk megbecsülni azt, amink van. Sajnos ez egy emberi tulajdonság, mondhatjuk, ilyenek vagyunk. Én is, ti is, mindenki. Koman Vladimir megcsinál egy cselt, két cselt, remekül osztogat és irányít, egykor ő volt az isten, a reménysugár. Koman Vladimir eladta a lelkét a pénzért, félévig klub nélkül volt, most pedig nem nevelőegyesületébe a Haladásba, hanem a Diósgyőrbe jött haza. Egy szélhámos, egy csaló, egy áruló, akit köpjön bátran mindenki szembe. Eddig senki nem akarta hazaküldeni Ukrajnába, örültünk, hogy a miénk, hogy a magyar válogatottat választotta. Most már nincs rá szükség? Nem véletlen az a 36 válogatott meccs. Igenis, ő még mindig egy nagyon jó játékos. Dzsudzsák Eindhovenben Luis Suarezzel együtt (!!!) a holland Liga legnagyobb sztárja volt, a védők dőltek tőle, mint a tekebábuk, góljairól és gólpasszairól beszélt Európa, ő volt az isten, büszkék voltunk rá. Aztán Oroszországban szépen leépítette magát ő is, senki nem érti azóta se, miért ment oda, biztos csak a pénzért, azóta Zimány Lindával is szétment, s ledózerolta Lamborghinijét – egy semmirekellő, mihaszna, egy undorító celeb, akinek csak a pénz számított. Aztán Romániában bevarrta azt a szabadrúgást, azóta láthatóan jobban megy neki a Dinamo Moszkvában is, s az edző is bízik benne – elindult felfelé újra, most már újra mindenki szereti és megbocsátott neki. Miért van ez az állandó pálfordulás? Kosztolányi Dezső Halotti beszédét idézve "ilyen az ember. Egyedüli példány." Az emberi mentalitás, gyarlóságunk betegsége ez.

Dárdai Pál megdolgozott élete lehetőségéért, leülhetett a Hertha kispadjára, s a négy meccs utáni 50%-os mutatója minden, csak nem rossz egy kiesőjelölt csapattal. De nem tudom elhinni, hogy a kinevezése utáni eufóriát és dicshimnuszokat időnként már felváltja a szidás, a pocskondiázás: nem tud ő még semmit, üljön vissza a padba, úgyis meg fog égni, nagy lett az arca, stb… Felháborító ilyeneket olvasni. Nem szeretnék erős párhuzamot vonni, de egyrészt lassan aktuális, másrészt tényleg ez jutott először eszembe: mint Jézus, amikor a Jeruzsálembe való érkezésekor még pálmaágakkal köszöntik, négy nappal később pedig keresztre feszítik. Dárdai sosem volt nagyképű és egoista, mindig helyén volt az esze és a szíve, s biztos vagyok benne, hogy ez így is marad. Sosem értékelte túl saját képességeit, alázatosan állt a futballhoz. Nem lesz mindenkiből klublegenda. Ha valaki, Dárdai nem érdemli meg, hogy bántsuk. Ingyen vállalt az ősszel három EB selejtezőt, mert segíteni akart hazájának. Maximális bizalmat érdemel – nem csak a berliniektől, tőlünk is. Nem volt rossz edző Erwin Koeman, se Egervári (Pintér igen…), de hiányzott valami náluk, talán épp a szurkolók szeretete és megbecsülése? Dárdai megérdemli, hogy mögé álljunk, s támogassuk a csapatát. Hatalmas fába vágta a fejszéjét, óriási kockázatot vállalt ilyen fiatalon, ami magával hordozza a bukás lehetőségét is, de egyáltalán nem reménytelen a küldetés, amire vállalkozott!

„Hülye angolok, angol hülyék” és a többiek…

A Monthy Phyton után szabadon: és akkor most valami egészen más…

Tudtam én, hogy nem lehet ilyen rossz ez a Dortmund! Zsinórban nyerik tavasszal a meccseket, már tizedik helyen állnak a Bundesligában, mindössze nyolc pontra a negyedik Leverkusentől. A bajnokságot a Bayern uralja, de kellemes élmény a Wolfsburg játéka is: Kevin de Bruyne és Das Bost vezetésével az ezüstöt vették célba a „farkasok”. De Bruyne ott volt tavaly a vb-n a belgák között, s játszott a Chelsea-ben is, igaz, Mourinho őt is kiselejtezte, Bas Dost pedig holland gólkirály volt pár éve, tehát nem ismeretlen játékosokról van szó. Február sztárjaként nem elfogultság megemlíteni Stieber Zoltánt sem, aki 3 gólt szerzett a Hamburg színeiben ebben a hónapban, de nem csak ezzel hívta fel magára a figyelmet, hanem az egyik meccsen futott 13,9 kilométerével, amivel övé az idei Bundesliga rekord. Sokat futott, mégsem sorolhatjuk a futottak még kategóriába; ha Van der Vaart felépül, nem lesz könnyű visszaszereznie a helyét…

A Real Madridnál már nem csak sérültek vannak, hanem kríz is; elnézést ezért a gyenge szóviccért, de a klaviatúrám nem engedte, hogy más, esetleg vulgárisabb kifejezésekkel jellemezzem a habfehérek tavaszát: az őszhöz képest eddig ez valóban kevés, mint Borát esélyei Pamela Andersonnál. Persze csak magukhoz képest gyengébbek az eredmények, mert egyelőre még vezetik a tabellát, s az Atletico meccs óta azért, ha nem is sziporkázva, de gyűjtögetik a pontokat. Torrente talán még most sem józanodott ki, de el kell ismerni, a játék minden elemében felülmúltak minket a „matracosok”. Valószínű, az ősszel túlzottan el voltunk kényeztetve, az a 22 meccses győzelmi sorozat (ami általában legalább 3-4 gólos diadalokat hozott) nem tett jót a csapatnak. Egy olyan klub, mint a Real Madrid, nem foghatja esetleges hullámvölgyét a sérülésekre, de azért látszik, mennyire hiányzik Ramos a védelemből, aki talán nem a világ legjobb védője, de tavaly is nagyon fontos gólokat szerzett, s egyértelmű vezére a blancóknak. Modric visszatérését is várjuk, főleg azért, mert Kroos megérdemelne egy-két meccs pihenőt; nincs jó formában a német világbajnok, rajta látszik igazán a fáradság. Az ősszel joggal rettegett BBC trió is leállt; különösen Gareth Bale teljesítménye frusztráló és kritikán aluli, de harmadik Aranylabdája óta CR is csak árnyéka önmagának – magánéleti válságát sajnos a pályán sem tudja levetkőzni… Jelenleg az MSN (Messi, Suarez, Neymar) csatársort élesebbnek érzem a BBC-nél, ezért is félek kicsit a két hét múlva esedékes el clásicó előtt – hálaimát rebeghetünk a Málagának, amiért elvitte a három pontot a gránátvörös katlanból, s így pillanatnyilag még magunk mögött tartjuk Katalónia büszkeségét…

Nem csak a Tanú című filmben fokozódik a nemzetközi helyzet, hanem az európai porondon is, aminek alighanem az angolok örülnek a legkevésbé, lévén, hogy csapnivalóan alakul a kupatavaszuk. A Manchester City ezúttal se fogja túlélni a BL nyolcaddöntőt, a Liverpool az Európa Ligából esett ki a Besiktas ellen (előtte meg ugye a BL-ből…), de a legmegdöbbentőbb az Arsenal csúfos hazai kudarca a Monaco ellen. Arséne Wenger már semmire nem foghatja ezt a vereséget: erős kerettel dolgozhat, sérülések se igazán nehezítették a dolgát – excsapata mégis lefocizta a jelenlegit, s a kiesés szélére sodorta. A legnyugisabb edzői munkahely az Arsenal kispadja, 1997 óta Arséne a menedzser, s eszébe nem jut senkinek kirúgni (talán majd, ha George Hemingway lesz a tulaj…). Pedig ahogy említettem Kondás Elemér kapcsán, van, hogy megfárad egy edző és egy csapat között a kapcsolat. Furcsa lenne nélküle az Arsenal (mint ahogy Ferguson nélkül is az volt a United), de érdemes lenne azon elgondolkodni, Wenger ki tud-e még hozni bármit is ebből a csapatból. Vagy akar-e egyáltalán. Folyamatosan a fiatalok beérését várni egy idő után már kínos…

Mint ahogy az is, amit a Manchester City produkál. Jó, a szerencse ezúttal is olyan távol állt tőlük a sorsolásnál, mint a Családi titkok című műsor kamutörténetei a valóságtól, de egy ennyi pénzért összevásárolt garnitúrával illene legalább egyszer a nyolc közé jutni… A szezon végén Pellegrinin kívül játékosok is mennek majd a levesbe. S Brendan Rodgers? A City elleni (nevezzük így) bravúrgyőzelem talán megmentette egyelőre a Liverpool edzőjét, ráadásul 2015-ben még veretlenek a Premier League-ben, de lehet, még ez is kevés lesz állásának megtartásához. A United közben szépen-lassan felkúszott a dobogó közvetlen közelébe, de elég színtelen-szagtalan a játék; egyesek odáig merészkedtek, hogy visszasírják David Moyes-t. Itt a világ vége…

Az angolokkal ellentétes most az olaszok nemzetközi megítélése. Bár a Juventus korántsem biztos, hogy megtartja 2-1-es előnyét a Dortmund ellen a visszavágón, az Európa Ligában mind az öt képviselőjük ott van a 16 között. A Roma és a Fiorentina épp egymás testén keresztül mehet a nyolc közé, rajtuk kívül az Inter, a Napoli és a Torino is továbbjutott (utóbbi csapat ráadásul Bilbaóban is nyert, ez nagy fegyvertény). Bevallom őszintén, az Európa Liga sosem hozott engem lázba, de idén pokoli erős a mezőny: az olaszokon kívül a 16 között többek között a címvédő Sevillával, Dzsudzsák Dinamo Moszkvájával, az angol Evertonnal és a Wolfsburggal is találkozhatunk.

S egyszer talán a közeljövőben magyar csapattal is… Fő az optimizmus: bízzunk Dárdai Pálban, bízzunk a magyar futball felemelkedésében! Nemzeti ünnepünkhöz közeledve Petőfi híres soraival is zárhatnám ezt a hazafiasra sikerült posztot („a magyar név megint szép lesz, méltó, régi nagy híréhez”), de inkább a "Magyar Hiszekegyet" fogadjátok el tőlem zárásképp: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában: hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában! Amen.”

Mindenkinek áldott, csodás hétvégét kívánok!!!