Nyílt levél a Fegyencjárathoz

Úgy néz ki az olvasói levelek korszakát éljük, ezúttal egy csapattársam, Portrusching Gábor ragadott tollat és öntötte ki a szívét.

Levelét elsősorban a Fegyencjárat játékosainak és szurkolóinak szánja, de természetesen más is érdekesnek találhatja.

Úgy néz ki az olvasói levelek korszakát éljük, ezúttal egy csapattársam, Portrusching Gábor ragadott tollat és öntötte ki a szívét.

Levelét elsősorban a Fegyencjárat játékosainak és szurkolóinak szánja, de természetesen más is érdekesnek találhatja.

Lapozz a részletekért.

Talán néha nem árt a legkritikusabb embereknek is tükröt venniük a kezükbe és megtekinteni azt az olykor igen széles gerendát, ami csorbítja az éleslátásukat. Most én is ezt teszem, de a legkevésbé sem öncélúan. Az írásom bocsánatkérés a csapattársaim és a szurkolóink felé, akiket remélem, a barátaimnak is nevezhetek.

A csapatom sztorija, hiszem, sikertörténet. Sikertörténet és nem is elsősorban azért amiket elértünk, nem is az érmekért amiket elnyertünk, hanem amiken együtt, mérkőzésről mérkőzésre, szezonról szezonra keresztül mentünk, egymást segítve, harcolva, zárva sorainkat még ha néha el is gyengültünk, végül bizalmat, hitet tudtunk meríteni társainkból, társaimból.

Márpedig nekünk nehéz helyzetekből kijárt minden szezonban jó pár, és azt hiszem, ez nem is lehet véletlen, ez a sorsa azoknak a csapatoknak, akik a szívüket viszik a pályára. Én bajnokesélyes csapatot nem láttam még úgy magába roskadni és mindannyiszor felállni és újjászületni, mint a saját formációmat. A csapatösszetétel sokat változott az évek alatt, de egy valami nem, a szellemiség: mindig győzni, győzni akartunk. Ambíció a csapat minden játékosában megvan: a csendes labdazsonglőrben, a bárhol bevethető baloldali surranóban, a kőkemény belépőiről hírhedt vagy a bravúros védéseiről híres játékosokban és még sorolhatnám, de tudja mindenki, képességeknek nem vagyunk híján.

Egy dolog hiányzik az eszköztárunkból, - és az önkritika húrjait is ezért pengetem ebben az irományomban - az önuralom, saját békénk, amivel magunkat, egymást navigálni, a játékot pedig irányítani tudnánk, és a legmélyebb gödörben is megőrizni a hidegvérünket. Ami nehéz, pokoli nehéz, tudom. Igaz vannak alkalmak – szerencsére azért szép számmal -, amikor ha megérezzük, hogy csak a karunkat kell nyújtanunk a győzelemért, úrrá lesz rajtunk valamilyen acélos magabiztosság, melyet megtörni szinte lehetetlen. Ilyenkor a pálya a játszóterünk lesz, régi ismerős melyet minden idegszálunkkal érzünk, és ehhez híven használunk is, a saját céljainkra.

Igen, de olykor egy karnyújtásnyinál többre van szükség, mint múlt hét elején a Vaskapu elleni rangadón. Felfokozott várakozás, érzelmek, játék és a játék olyakor durva tördelése, izgalom, és persze a szurkolók, tehát minden, ami kell egy igazi derbihez. Minden megvolt csak az önuralmunk, az önuralmam nem. Sajnálom, hogy nem voltam a csapat mellett, rossz döntést hoztam, amikor egy félreértett mondat miatt lementem a pályáról, súlyos hiba volt, sajnálom.

És külön bocsánat Tőled, Kristóf. Hiszen ismerlek, tudom milyen vagy ha gurul a labda és tétje van, ha valakinek, neked egy nyugodt partnerre van szükséged, nem valakire akinek a legrosszabbkor gurul el – a gyógyszere. Nem volt csapattárshoz, a közös múltunkhoz méltó, hogy otthagytalak Téged, Benneteket a pályán.

Egy újabb nehéz helyzet. Abban vagyunk srácok. De nem számít, ezen a meredélyen is találtok, találunk kapaszkodót, mint mindig. Ez számomra nem is kérdéses. Nem szabad leengednünk, most kell igazán rákapcsolnunk, hozni a legjobb formánkat, a legjobb játékunkat. Ezt is tudom csak kívánni: erőt lélekben és testben, hogy a legjobbat tudjuk kihozni magunkból.

Pacsi Srácok

Csak a Fegyenc!