Címlapsztori: „A mélypontokon a másik ereje adta az inspirációt”

– Ketten együtt hat érmet szereztek Párizsban, fejenként hármat-hármat. Zsófinak két aranya, egy ezüstje lett, az S9-es kategória 400 gyors és 200 vegyes, illetve 100 pillangó versenyszámaiban, míg Bianka egy arany-, ezüst- és egy bronzéremmel zárt az S10-es kategória 100 hát, 200 vegyes és 400 gyors küzdelmeiben. Paralimpiai érmekből azonban Biának van több, összesen nyolc, Zsófiának hét, viszont egyel több arany. Még számolják, ki hol tart?
P. B.: Igen, Zsófi most lehagyott az aranyakban. De egyszer utolérlek, Zsófikám! – kezdi nagy mosollyal a beszélgetést Pap Bianka.
K. Zs.: Szurkolok neked! – kacsint ki Konkoly Zsófia nagy nevetés közepette.  

– Nocsak! Van itt egy kis belső versengés, jól érzem? 
P. B.: Nem, nagyon jóban vagyunk, már az elejétől kezdve, hiszen együtt kezdtünk anno Rióban, a paralimpián. Én úgy érzem, hogy igazán képesek vagyunk nagy löketet adni a másiknak, ha az egyikünk sikeres, és akkor valahogy húzzuk egymást egyre feljebb.

– Nyilván így az is nagyon motiváló lehetett Párizsban, hogy Zsófia megnyitotta az aranyérmek sorát a 400 gyorson…
K. Zs.: Pedig az utóbbi időkben nem nagyon ment a 400 gyors. A fő számaim közé tartozik, de az elmúlt két évben sokat bajlódtam vele. Ráadásul tavaly rengeteget betegeskedtem, kórházban is voltam, onnan utaztam a világbajnokságra, és az állóképességem megszenvedte mindezt. Úgy keltem fel Párizsban a verseny napján, hogy bárcsak egy dobogó összejönne, de nem nagyon bíztam ebben. Volt olyan időszak, amikor egy hónapig folyamatosan köhögtem. Úgy aligha lehet vitálkapacitást építeni a négyszáz gyorsra. Amikor egy hetet a vébé előtt kórházban töltöttem, végül is saját felelősségre utaztam ki Manchesterbe, mert nem akartam Párizs előtt a vébét kihagyni. Nem bírtam volna ki, ha otthonról nézem végig, hogy mi lehetett volna, ha ott vagyok.

– Így meg három arany lett a vége! Ez konokság vagy eltökéltség?
K. Zs.: Szerintem az utóbbi. De a versenyzés nem megy másképp, és az edzőm szerint is jó versenyzői alkat vagyok, aki a tudása fölött is képes teljesíteni téthelyzetben. A győzelemhez ez kell.
P. B.: Zsófi egy istenáldotta tehetség. Sok időt töltöttünk együtt edzőtáborokban, és elképedve néztem mindig, hogy jöhettek bármilyen nehezített vagy rossz körülmények a versenyen, ő ugyanúgy ment előre, mint egy tank. Amikor én már rég kidőlök, ő akkor is képes menni előre, s szinte meg sem érinti az, ami rajtam, ha úgy tetszik, sebet ejt. Ezt is nagyon tisztelem benne, mert valljuk meg, azért a legtöbb sportoló szeret a körülményekre ráakaszkodni. Például, hogy nem kényelmes az ágy, vagy hogy messze volt az uszoda a falutól. Amíg Zsófi ezen túllépett, addig én például szenvedtem tőle itt Párizsban.

– Zsófia, ezt honnan hozta? 
K. Zs.: Szerintem apukám ilyen karakter, aki megy előre és nem foglalkozik semmivel. Ha azt mondja a mesterem, Jancsik Árpád, hogy ennyi, akkor én azt csinálom meg szóról szóra, vagy egy kicsit inkább többet. Mert maximálisan megbízom benne, hogyha ez kell a sikerhez, akkor ezt meg kell tenni érte. Én ilyenkor kicsit robotüzemmódba kapcsolok, de ez jól van így.

– Akkor még nem nagyon kért felmentést semmi alól?
K. Zs.: Nem, még soha. 

– A tiszteletem egyre csak fokozódik a hölgyek iránt, pláne úgy, hogy Biankának nem is indult igazán jól ez az olimpia, és innen is képes volt lelkileg összeszedni magát. Mi kellett ehhez, Bianka?
P. B.: A pszichológusom. – nevet. – De tényleg és még az a felismerés is, hogy én tényleg nem érzem jól magam a faluban, mert nagyjából tíz kilométert kell gyalogolnom, és olyannyira beállt a lábam és olyan fáradt volt a vízben a lábmunkánál, hogy nem tudtam kihozni magamból azt, amit az edzésen tudok. A végén kiköltöztem, és szinte rögtön helyre állt a rend. 

– Azt azért ne felejtsük el, hogy önnek az S10-es kategóriában a bal lába a sérült testrésze, ugye? 
P. B.: Igen, nem fejlődött ki a szárkapocscsontom, és gyermekkoromban többször is műtötték, de aztán rátettem még egy lapáttal egy szörnyű síbalesettel, és azt onnantól már nem lehetett helyrehozni. Így, jóval vékonyabb a bal lábam térdtől lefelé, kisebb a lábfejem is azon az oldalon, gyengébb az izomzat, és ezért volt nagyon fárasztó a sok-sok gyaloglás az uszodáig és vissza. 
K. Zs.: Nagyon motivál engem Bia! Felnézek rá, mert amikor egy-egy rosszabb napon csak elvagyok a magam kis világában, akkor ugyanúgy eszembe jut, hogy Pesten Bia biztosan edz, és ugyanúgy tolja a munkát, ahogy szokta. S akkor képes vagyok összekapni magam, hogy nehogy már én lemaradjak, mert szeretném, ha együtt élhetnénk át ezeket a nagy sikereket a jövőben is, ahogy Rio óta mindig. Ahogy én megismertem, neki jöhet bármi, Bia mindent kibír, és annyira stabilan hozza az eredményeket, ami lenyűgöző. Tudom, hogy régóta vállsérüléssel is bajlódik, és ennek ellenére rezzenéstelenül csinálja mindazt, amit meg kell tenni a sikerért. Én meg azt nem bírtam volna, ahogy ezt elviselte eddig – beszél érzelemdúsan versenyzőtársáról Konkoly Zsófia.

– Az első, sírósra sikerült döntő, a 100 gyors után volt az a mélypont, ahonnan szüksége volt erre a híres lelkierőre, Bianka? 
P. B.: Az edzéseken nagyon jó időket úsztam. Ehhez képest itt sem az idő, sem a nyolcadik hely nem segített lelkileg. Az érzés ijesztett meg, mert nem volt benne az a könnyedség, aminek meg kellett volna érkeznie ennyi munka után, és kiderült, hogy a sok sétát nem bírta a lábam, hiszen kétszer-háromszor annyit kellett sétálnom, mint otthon és bizony besavasodtam idő előtt. A pszichológusom nagyon sokat segített, a kiköltözés után megértette velem, hogy ez most egy új kezdet, és onnantól szinte új verseny indult számomra. Volt, hogy napi kétszer is beszélnünk kellett videóhívásban. Már Rio óta dolgozom együtt Kerekes Melindával, akit, ha szükségem van rá, akár hajnali háromkor is felhívhatok, persze nem szoktam. 

– Azt gondolná az ember, hogy a pszichológusi munka nagyjából a felkészülés végéig tart…
P. B.: Nos, azért a munka egy igen nagy részét már a felkészülés során el kellett végeznünk, mert volt egy erős kiégésszindrómám, és jelentős motivációs gondjaim voltak hosszú időn keresztül. Tudtam, hogy címet szeretnék védeni Tokió után Párizsban is, de egyszerűen – nekem – aki mindig is szerettem edzeni, azzal kellett szembesülnöm, nem azért nézem az órát, hogy milyen időket úszom, hanem hogy mennyi van még hátra az edzésből, és mikor lesz már végre vége! Egyszerűen nem volt erőm fájós vállal leúszni a hosszú kilométereket nap mint nap, pedig ebben a sportban enélkül nem megy. Egy sejtem sem kívánta az úszást, és emiatt folyamatosan borzalmasan éreztem magam. Edzőm, Szabó Álmos rögtön felajánlotta, hogy azonnal menjünk orvoshoz, de sajnos nemigen lett megoldás a dologra, vagyis el kellett fogadnom, hogy a mindennapos fájdalommal együtt kell élnem és edzenem, ami rengeteget kivett belőlem. Amire végre tavasszal szót fogadtam, és elmentem egy hosszú hétvégére Álmos tanácsára pihenni, hónapok teltek el. Na, ott aztán végre kitisztult a fejem, és képes voltam újult erővel folytatni a kemény felkészülést.

– Méghozzá valóban kőkeményet, hiszen mindkettőjüknek több versenyszámban és egyre sűrűsödő mezőnyben kellett helytállniuk Párizsban. Milyen edzésmunkát, mekkora napi távokat képzeljünk e mögé? 
K. Zs.: Én gyors- és vegyesúszó vagyok, de kedvencem a pillangó, szóval ahhoz, hogy ezekben a legjobb legyek, a sajátomban, vagyis az S9-es kategóriában rengeteg kell edzeni. Ugye nálam, születési rendellenesség miatt a jobb karom nem fejlődött ki rendesen, könyöktől lefelé valójában már nincs alkarom, szerencsére könyök alatt azért vannak a kézfejemen ujjak, de nyilván a kartempóknál hátrányba kerülők, ezt kell ledolgoznom az ellenfeleimmel szemben. Így a szárazföldi edzések mellett, három-öt kilométert úszom legalább, akár többet is edzésenként, és ebből naponta kettő van. 
P. B.: Én elsősorban hátúszó vagyok, az a kedvenc számom, abban szoktam az épek között is versenyezni. Én is nagyon sokat úszom, a vizes munkában a napi kétszer öt-hat kilométer az átlag, de voltak korszakok, amikor a tizenöt kilométer is megvolt. Nincs kilométerhiányunk, az biztos.

– Ráadásul úgy, hogy mindketten komoly tanulmányokat folytatnak, ami szintén egész embert követel. 
K. Zs.: Igen, én a Pécsi Tudományegyetemen szociális munkás szakán fogok végezni, már csak a féléves gyakorlatom van hátra, amit most ősztől kezdek majd el, s nagy motivációt ad – pedig pihenni lenne jó –, hogy a testvéremmel  együtt kezdtük az egyetemi utunkat, és szeretnénk együtt is lediplomázni. 
P. B.: Én mostanában a nemzetközijog-jegyzeteim nélkül nem megyek sehova, hiszen ebből a tárgyból épp szigorlat vár rám, az ELTE jogi karán, ahol harmadéves vagyok.

– S ahol már elnyerte az ELTE Sport Arca megtisztelő elismerést a 2023–2024-es tanévben  , ami rendkívüli erőfeszítéseket igazol. 
P. B.: Igen, és komolyan gondolom a tanulmányokat, volt is ebből kisebb vitánk Álmossal, mert meg akart győzni, hogy passziváltassam az olimpia előtt a félévemet, de én nem szerettem volna, és végül is igazam lett. Így is nagy a lemaradásom és már indul az új tanév, úgyhogy a lassan végre esedékes vakációmra is viszem a jegyzeteimet. 

– Nyilván senki sem szeretne uszodát látni a következő hónapokban, ugye? 
K. Zs.: Nekem indul az egyetemi gyakorlat, nagy vakációzás sajnos nem fér bele, de hát most ez van, ezt kell megoldani. Hát igen, a víz! Nagyon szeretek úszni és habár még nem látok el Los Angelesig, azért már láttam csodálatos fotókat az ottani olimpiai uszodáról, jó lenne kipróbálni azt a medencét, hátha gyorsabb lesz, mint a párizsi volt  – nevet.
P. B.: Én végre elutazom a barátommal kicsit pihenni a Maldív szigetekre, de mint mondtam, tanulnivalót viszek. Úszás? No, érdekes, mert még csak néhány napja nem úszom, de eszembe jutott a minap, hogy le kéne menni kicsit újra egy-két hosszra. Ami viszont a jövőt illeti: én sem látok el Los Angelesig, de már jeleztem is Álmosnak, hogy a következő világbajnokságon nem szeretnék indulni. Azt hiszem, ki kellene hagynom egy évet, hogy újra szeretni tudjam az úszást, mert ezt csak szeretve lehet komolyan csinálni. Addig is drukkolok Zsófinak, hogy végre nyerje el az Év női parasportolója díjat, mert ebben meg én állok jobban! – nevet.

A legtöbb paralimpiai aranyérmet az úszók nyerték meg Magyarországnak, egy híján harmincat. Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül felelevenítjük a legemlékezetesebb győzelmeket – New Yorktól Tokióig. Dukai Géza (100 m mell, 100 m pillangó, 200 m vegyes) – New York, 1984 Birkózóként kezdte, de közúti balesete után az úszás mellett tette le a garast. A mozgáskorlátozottak közül elsőként úszta át a Balatont, az 1984-es paralimpián három aranyérme mellé egy bronzot is szerzett. Tragikusan fiatalon, 49 évesen hunyt el. Jeszenszky Attila (100 m mell, 100 m pillangó, 200 m vegyes, 4x50 m vegyesváltó) – New York, 1984 Hamar berobbant az élmezőnybe, de fiatalon abbahagyta versenyzői pályafutását. Négy aranyérmet nyert New Yorkban, amelyből elmondása szerint három az akaraterejének, a negyedik a csapat győzni akarásának volt köszönhető. Becsey János (50 m gyors, 100 m gyors) – Barcelona, 1992 Hat paralimpián is részt vett, mindegyik éremfajtából jutott neki. A legszebb emlék alighanem a barcelonai játékokhoz fűzi, 50 és 100 gyorson is győzött, a hosszabbik távon ráadásul világcsúccsal. Vereczkei Zsolt (50 m hát) – Barcelona, 1992; Atlanta, 1996; Sydney, 2000 Első paralimpiáján, a barcelonain máris aranyérmet nyert, majd Atlantában és Sydney-ben is megvédte címét 50 háton. Fantasztikus pályafutást tudhat maga mögött, hét paralimpián indult, mindegyikről éremmel tért haza. Sánta Krisztián (100 m hát, 4x50 m vegyesváltó) – Sydney, 2000 Már az első nemzetközi versenyein halmozta az érmeket, majd Sydney-ben három ezüstje és egy bronza mellé két aranyat szerzett, 100 háton és a 4x50 méteres vegyesváltó tagjaként. Pásztory Dóra (200 m vegyes) – Sydney, 2000; Athén, 2004 Hamar leküzdötte víziszonyát, tizenegy évesen kezdett el rendszeresen úszni. Két paralimpiát nyert, Sydney után Athénban is felért a csúcsra 200 méter vegyesúszásban, továbbá két ezüst- és egy bronzérmet szerzett. Sors Tamás (100 m pillangó) – Peking, 2008; London, 2012 A pillangóúszás királya, de gyorson és vegyesen is szerzett paralimpiai érmet. Pekingben a magyar csapat egyetlen bajnoka volt. Négy évvel később megvédte címét 100 pillangón, Rióban bronzérmes lett. Tóth Tamás (100 m hát) – Rio de Janeiro, 2016 Amikor nézőként részt vett az athéni játékokon, eldöntötte, paralimpikon szeretne lenni. Tizenkét évvel később 100 háton aranyérmet szerzett, a magyar csapatból egyedüliként állhatott a dobogó felső fokára. Illés Fanni (100 m mell) – Tokió, 2021 A 2008-as pekingi játékok óta valamennyi paralimpián részt vett, tehetsége mellett kitartásának is köszönheti, hogy Tokióban aranyérmet szerzett 100 mellen.   P. G.