Száz éve sem volt kevésbé összetett a versenysport, mint manapság

VALLÁS, ELEGANCIA, PROFIZMUS – a Tűzszekerek című, négy Oscar-díjat is elnyerő 1981-es film minden idők egyik legösszetettebb sporttörténeti filmje, amelyben az 1920-as évek versenysportjának minden eleme kirajzolódik. Adva van négy brit futó a Cambridge-i Egyetemen, Harold Abrahams, Lord Andrew Lindsay, Aubrey Montague és Henry Stallard, akik a brit egyetemi sport ünnepelt sztárjai, hozzájuk csatlakozik a válogatottban Eric Liddell, skót misszionárius, szintén sportolóként. A fő konfliktust Abrahams zsidó származása és Liddell katolikus vallási elköteleződése adja – mindkettő amolyan fekete bárány az alapvetően anglikán vallású Nagy-Britanniában. Abrahams képességeit a filmvásznon először akkor láthatjuk, amikor Lindsay-vel versenyezve annyi idő alatt futja körbe a kollégium főudvarát, amíg a toronyóra elüti a 12 órát.

Ez a nagy hagyományú „Great Court Run”, amelyet az elsőéves egyetemisták próbálnak meg lefutni, úgy hírlik azonban, hogy ezt Abrahams sohasem tette meg. Ugyan nem hű a történelemhez, a jelenet mégis joggal kerülhetett a filmbe, mivel a futóverseny ikonikus jelképe a korabeli „college sportnak” , amely többet jelentett annál, amit ma egyetemi sportnak hívunk. Angliában ugyanis ebben az időszakban a legmagasabb szintű felsőfokú oktatási intézmények voltak a versenysport fő műhelyei. Eric Liddellt is hasonlóan különleges jelentőségű eseményen ismerhetjük meg: a hagyományőrző jelleggel ma is létező skót felföldi játékok sorozatának egyik állomásán, amelyen a teljes kimerülésig hajtva magát megnyeri a futóversenyt, majd a földre rogy.

Ahogy a történet halad előre, Abrahamst egyre több antiszemita megjegyzés éri, főleg, miután kikap Liddelltől, és profi edzőt fogad – akkoriban ugyanis még hittek az amatőr sport magasztosságában Európában. Az Egyesült Államokban viszont kezdett átfordulni a helyzet, s az olimpiai jelenetek alatt jól látható az is, ezeket az elveket követve az amerikaiakat már nehezen lehetett túlszárnyalni.

Míg Abrahams az egyetemi vezetők hozzáállásával küzdött vallása miatt, s egyre jobban elzárkózott barátaitól és szerelmétől, hogy a futásra koncentráljon, Liddellnek a családja gondolkodásmódjával kellett megbirkóznia azért, hogy futhasson, ahogy kedve tartja. Nővére, Jenny ugyan ott volt az edzésein, de jobban örült volna, ha öccse inkább a katolikus vallás terjesztésével foglalkozik, aki viszont azzal indokolta versenysport iránti elköteleződését, hogy ha Isten ilyen gyorsnak teremtette, akkor terve volt vele.

S ha már az edzéseknél tartunk: Lord Andrew Lindsay kitalált karakter, de valós személy ihlette, Lord David Burghley, aki 1928-ban lett olimpiai bajnok 400 méteres gátfutásban. A film alkotói rajta keresztül mutatták be az akkoriban Angliában szintén oly jellemző „gentleman sportot”, vagyis az előkelő házak, az arisztokraták hozzáállását a versenysporthoz. Az egyik jelentben Lindsay úgy edz, hogy a komornyikja pezsgőt tölt a gátak szélére állított kristálypoharakba – a jó kivitelezés fokmérője, hogy mennyi nedű marad a poharakban. A történet során végig támasza jó barátjának, Abrahamsnek, s ő Liddell megmentője az olimpián. Ugyanis amikor a skót ráeszmél, hogy fő száma, a százméteres síkfutás selejtezői vasárnap vannak, bejelenti: nem áll rajthoz, hiszen a hetedik napon Isten is megpihent. Lindsay ekkor felajánlja neki, induljon helyette 400 méteren, hiszen ő már gáton úgyis szerzett érmet.

Végül mindkét futó győz: Abrahams 100 méteren a profizmusnak, Liddell pedig 400 méteren Istennek köszönhetően. Előbbi diadalára a Cambridge-i Egyetem vezetői koccintanak, utóbbinak a nővére a helyszínen szurkol a lelátón.

Bár az alkotás nem száz százalékig hű a megtörtént eseményekhez, kiválóan megmutatja a sport összetettségét – s bár a jelenlegi konfliktusok más jellegűek, ez száz évvel az 1924-es olimpia után is így van, ez kiolvasható a most zajló párizsi játékok eseményeiből is. Hogy ezúttal is lesz-e olyan sportolói teljesítmény, amely megihleti a filmipart, egyelőre nem tudni – de legendák minden olimpián születnek.

Az eredeti Abrahams és Liddell

A 2012-es londoni olimpia megnyitóján is előkerült a téma – némi extrával