SOK MEGKÖZELÍTÉST LÁTHATTUNK, olvashattunk már a magyar csapat párizsi szerepléséről, való igaz, pozitívan és negatívan is megközelíthető a téma, de egyvalami vitathatatlan: kudarcról nem beszélhetünk. Szó sem volt lebőgésről, ugyanakkor kiemelkedő, átütő teljesítményről sem. A 16 évvel ezelőtt rendezett pekingi játékok tíz érme szerencsére már csak rossz álom, ugyanakkor a 32 éve Barcelonában szerzett 30-tól is messze járunk – egy bronzzal maradtunk el a tokiói teljesítménytől (6–7–7 után 6–7–6), a pontszerző pozíciókat illetően szintén eggyel kevesebbet számlálhattunk, miközben tizenkettővel több sportolónk volt ott Párizsban, annak köszönhetően, hogy négy együttesünk is kvalifikált a játékokra a tokiói hárommal szemben. A csapatsportágakban a férfi vízilabdázók egy, a nők két helyet rontottak, a mezőny ismeretében egyik sem hatalmas csalódás, de a mérkőzések képét látva, és figyelembe véve, hogy a férfiak tavaly világbajnokok lettek, míg a nők idén vb-döntőt játszottak, bőven lehet hiányérzetünk. A női kézilabdázók hetedik helyre hoztak hatodikat, ezzel semmi gond (az utánpótlássikerek talán hamarosan nagyobb felnőttsikerben is manifesztálódnak), hajszálra voltak attól, hogy bejussanak a négy közé, a svédek elleni negyeddöntő kimenetele persze fájó, a négy közé jutás talán erőn felüli lett volna. A férfi kézilabdázók London után jutottak ki újra olimpiára, az egyetlen kötelező, Argentína elleni győzelmet leszámítva négy vereséggel búcsúztak a csoportküzdelmek után – vb-8. és Eb-5. hely után ennél több kellett volna az elfogadható produkcióhoz.
Viszont nézzük a zászlóshajókat, az egyéni sportágakat, amelyek közül Rióban hét úszó-, négy vívó-, három kajak-kenus, továbbá egy atlétaérmet szereztünk – ezeket a sportágakat Tokióban a birkózással, a cselgánccsal, a karatéval, az öttusával és a vitorlázással egészítettük ki, míg Párizsban a nyílt vízi úszással, az öttusával, a sportlövészettel és a tekvandóval. Márton Viviana aranyérme „megmentette” a küzdősportjainkat, amelyek közül a birkózásról a 13. oldalon olvashatnak részletes elemzést (ugyanitt találják atlétikai összegzésünket). A cselgáncs egy ötödik, négy kilencedik és két 17. helyétől nem esett le az állunk, Tokióban bronz is összejött Tóth Krisztián révén, aki most az egyik 17. helyet szállította. Kedvezően nyilatkozhatunk az ökölvívásról, Pekingben Szellő Imre, Londonban Harcsa Zoltán lett ötödik, majd a riói és tokiói nihil után most Hámori Luca és Kovács Richárd is eljutott idáig, vagyis mindketten a negyeddöntőben búcsúztak.
Bizonyos dolgokat könnyebb megszerezni, mint megtartani, és ez a globalizálódó élsportban sincs másként – az egyre több és jobb sportoló között nem mindegyik országnak sikerült a korábbi olimpiákhoz hasonló erős eredményt elérnie. Szerdai számunkban már megemlítettük többek között az 1990-es újraegyesítés óta legkevesebb (33) érmét szerző Németországot, amely éppen csak a legjobb tíz között végzett az éremtáblázaton, vagy a honi sajtóban az elmúlt 68 év leggyengébb teljesítményét emlegető, mindössze egy aranyat nyerő Lengyelországot, ám van még néhány ország, amely kisebb-nagyobb visszaesést tapasztalt meg Párizsban. |
Az elmaradt kajak-kenu arany miatt persze hullathatunk néhány könnycseppet, de az érem másik oldalát is nézzük meg: legutóbb Sydney-ben tudtak versenyzőink hét dobogós helyezést elérni, tehát semmi ok az aggodalomra, sőt, ha nem az aranyérmek mindenekfelettiségét hirdetjük (márpedig nem), akkor kifejezetten jónak értékelhetjük a produktumot, a két elmaradt kvóta azonban okozhat némi csalódottságot.
Úszásban a „kötelező” Kós Hubert-arany mellé érkezett egy arany- és egy ezüst (éppen úgy, mint Tokióban, csak a két pillangós versenyszámot felcserélve) Milák Kristóftól, akitől – mivel abban sem lehettünk száz százalékig biztosak, hogy egyáltalán elrepül az olimpiára – mindenképpen elismerésre méltó ez a két szép medália, és ugyan másik sportágként vesszük számításba, de az átjárás miatt itt kell megemlítenünk a két nyílt vízi érmet, amire korábban sosem volt példa – Rasovszky Kristóf ezüstből aranyat varázsolt 2021-hez képest, Betlehem Dávid újoncként, húszévesen lépett fel a dobogóra.
Szintén stabilan hozza az érmeinket a vívás, ezúttal mindegyik színűből egyet szállított, három éve éppen ugyanígy történt, Rióban ugyanakkor két arany, illetve egy-egy ezüst és bronz is összejött – Londonban Szilágyi Áron-diadalt regisztrálhattunk, míg Pekingben csupán Mincza-Nébald Ildikó bronzérmének tapsolhattunk.
– Hogyan értékelné a párizsi olimpiát magyar szemmel? |
Öttusában folytatódott a szép magyar hagyomány, mind a négy versenyzőnk szép idei eredményekkel a háta mögött utazott Párizsba, a férfiak elmaradtak a várakozástól, a nőkről ugyanakkor csak szuperlatívuszokban írhatunk: Gulyás Michelle világrekorddal nyert aranyérmet, Guzi Blanka a közepesnél kicsivel gyengébb körvívás után a negyedik helyre futott fel. Aranyéremre húsz évet vártunk a sportágban, Athénban Vörös Zsuzsanna ért fel a csúcsra.
Örülhetünk a sportlövőbronznak is, Major Veronika nagyszerű versenyzéssel szerzett érmet sportpisztolyban, Igaly Diána 2004-es skeetaranya óta böjtölt a sportág, talán a folytatás sem lesz borús, pláne ha végre Péni István vagy akár Pekler Zalán az olimpián is megvillantja a tudását.
Bár a dobogóra végül egyikük sem állhatott fel, elképesztő, hogy országúti kerékpározásban mindkét mezőnyversenyben szereztünk egy-egy negyedik helyet Valter Attila és Vas Blanka révén. Hihetetlen konkurencia, hatalmas népszerűség, végtelen profizmus jellemzi nemzetközi szinten a bringát, két pontszerző pozíciónkat nagyjából azzal lehetne összehasonlítani, ha Marozsán Fábián és mondjuk Bondár Anna ugyanazon az olimpián elődöntőbe jutna teniszben egyesben.
Vitorlázásban Vadnai Jonatán negyedik helye szuper, Érdi Mária 14. pozíciója, az éremfutam elmaradása egyértelműen megrázó, de mivel deréksérülése a legrosszabbkor újult ki, így magyarázható.
Hogy még mindig a kajak-kenu, az úszás (beleértve a nyílt vizet) és a vívás hármassága határozza meg boldogságunk mértékét, az nem változott Párizsban sem, de az rendben van, hogy huszonegy sportágban indultunk, s ezek közül csak hatban nem szereztünk pontot. A spektrumot lehet még szélesíteni, bőven van tartalék, viszont a stabil alapot értékeink megőrzése jelentheti.
A hazai pálya előnye nem új keletű fogalom, és a legutóbbi öt olimpia éremtáblázatát böngészve az első szembeötlő törvényszerűség, hogy az országok szinte kivétel nélkül akkor teljesítettek a legeredményesebben az ötkarikás játékokon, amikor házigazdaként szerepeltek. Kína például – amely egyébként az összes érem és az aranyérmek tekintetében is stabilan dobogós – 2008-ban Pekingben 100 érmet gyűjtött, ennek több mint a fele, 51 (!) arany volt, és az éremtábla élén zárt. A következő négy olimpián kétszer – Rióban és Párizsban – ugyan megközelítette ezt a sikert, de felülmúlnia egyetlen alkalommal sem sikerült. |