Felkelt a nap – Kovács Erika jegyzete

AGYONVERTÉK AZ EDZÉSEKEN, és főleg eleinte ez volt a mindennapos. Ezt nem mi mondjuk, hanem maga Kós Hubert – Párizs első magyar olimpiai bajnoka. Már a mostani párizsié.

„Bosszant, ha nem én vagyok az első, amúgy meg ez is jó. Mindig van, aki valamelyik feladatban vagy valamelyik úszásban jobb nálam – kivéve a hátat. De imádom az egészet.”

Ugyan ki szereti, ha naponta kapja a pofonokat, ki kedveli, ha gyűlnek a (mini)kudarcok a hétköznapokban?

A válasz csak egyfelől költői, hiszen mégis akad rá megfelelő reakció: az az ember képes építkezni a nehéz napokból, akiben megvan a kellő alázat, szorgalom – és persze tehetség.

Mert ez utóbbit se feledjük el, amikor egy olimpiai aranyról értekezünk.

És de jó, hogy egy újabbról beszélgethetünk!

Már ha a könnyektől képesek vagyunk erre…

Tolulnak fel az emlékek: a négy évvel ezelőtti „Hubiról”, aki a koronavírus-járvány miatti zűrzavarban hirtelenjében megrendezett Négy Nemzet-viadalon teljesítette a tokiói szintet 200 vegyesen, és zavartan pislogott, hogy hirtelenjében olimpikonná vált (és mellette megsúgta, hogy egyesek az olimpiai indulást is vad álomnak vélték, de neki ennél csak vadabb álmai vannak), a 2021-esről, s arról, hogyan kesergett amiatt, mert a középdöntős junior-világrekordja ellenére a budapesti Eb-döntőben csak ötödik lett „kettővegyesen”. Aztán a 2022-es Kósról – ebből az esztendőből speciel három kép is villan: először a Duna Arénából a vb-szereplése miatt csalódott, aztán Rómából a fülig érő szájú (Európa-bajnoki arany!), néhány nappal később pedig már a nyugodt Hubi, aki bejelenti, hogy Bob Bowmannel készül tovább.

Onnantól jött az a bizonyos „mindennap agyonvernek az edzéseken” mondat – többször, szinte minden beszélgetésünk során, de minden alkalommal egy mosoly kíséretében. Az akkor már hátúszónak, később hátúszó-világbajnoknak számító Kós Hubertből áradt a nyugodtság, s ezt még több tízezer kilométerről is érezni lehetett. És jön az utolsó „közös képünk” Belgrádból: már ott is fojtogatott a sírás, ahogy mondta, ahogy csillogott a szeme, miközben mondta, s akárhányszor felcsendült jártamban-keltemben az egyik nagy Demjén-sláger, mindig Kós Hubert jutott az eszembe.

„A lelkemet is kiadtam az elmúlt egy évben az edzéseken. Tokió előtt nagyon-nagyon izgultam, még féltem is egy kicsit. Most meg várom az olimpiát. Alig várom, hogy eljöjjön a nap, amikor kétszáz háton meg tudom mutatni, mire is készültem egész évben.”

Végre eljött, vagy ahogy Rózsi énekli: felkelt.

Hála Istennek. Hála a napért, az aranyért, az élményért. És hála Kós Hubertért.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!