A moszkvai téltől a berlini nyárig – Gianluigi Buffon, az olasz futballválogatott rekordere

Azzal kezdődött, hogy Andrej Kancselszkisz nekiütközött Gianluca Pagliucának. Még csak október 29. volt 1997-ben, de a moszkvai Dinamo-stadionban már szakadt a hó, miközben az olasz válogatott kis túlzással az életéért játszott. Egészen pontosan a franciaországi világbajnoki kvalifikációért küzdött a pótselejtező első felvonásán. Az ütközés következtében Pagliuca kapust a 32. percben le kellett cserélni. A mérkőzés 0–0-ra állt.

Gianluigi Buffon akkor már tudta ugyan, milyen az olasz címeres mezt viselni, egy évvel korábban, 1996-ban U21-es Európa-bajnok lett Barcelonában, a döntőben a spanyolokat múlták felül 1–1 után tizenegyespárbajban, kettőt is védett, Ivan de la Pena és Raúl tizenegyesét.

De egészen más egy U21-es Eb-döntő Barcelonában, mint egy súlyos tétre menő felnőtt-vb-pótselejtező a hóvihar sújtotta fagyos Moszkvában. Numero 1 című életrajzi könyvében így emlékezett vissza a bemutatkozására: „Remélem, vissza tud menni! Ez járt a fejemben, amíg a hóesésben figyeltem az orvosból, masszőrökből és csapattársakból álló szokásos kupaktanácsot a földön fekvő játékos körül. Kutya hideg volt. Az olasz újságírók feje fölé húztak ugyan egy ideiglenes tetőt, de láttam őket ott fönt, nyakig bebugyolálva, nekik sem volt jobb. (...) 1997 januárjától már rendszeresen megfordultam a válogatottban: továbbra is Angelo Peruzzi volt az első számú kapus, Pagliuca a cseréje, majd jöttem én. Peruzzi viszont gyakran volt sérült, így aztán Moszkvában is ketten voltunk csak kapusok Pagliucával. Ő volt a földön fekvő játékos, a francba is! És még rohadt hideg is van! Mindig szívesen játszom, de most, hogy elnézem a kis csapatot az olasz kapu előtt, abban reménykedem, hogy mégsem olyan súlyos a sérülése. Átfutott az agyamon, hogy ma itt pályára kell lépnem úgy, hogy csak a Parmával szerzett tapasztalatok vannak a tarsolyomban (...) Így léptem a pályára, félve egy kicsit. De ez csak egy pillanatig tartott, aztán Alessandro Costacurta megnyugtatott, a tizenhatos előtt pedig ott állt hű barátom, Fabio Cannavaro. »Nyugi, Gigi! Csak úgy, ahogy szoktad« – mondta Fabio. Bizonyára jó poénnak tartotta, hogy ő rúgja nekem az első gólt a válogatottban, csak azért, hogy felvidítson. Cannavaro öngóljával kezdődött válogatott pályafutásom.”

A folytatás azért már kellemesebb volt. Még akkor is, ha egy ideig még nem az övé volt a poszt a squadra azzurrában. Azon a moszkvai meccsen 1–1-es döntetlent ért el az olasz csapat, majd a nápolyi visszavágón – már Peruzzival a kapuban – nyert 1–0-ra, kijutott Franciaországba, ahol végig Pagliuca védett a negyeddöntőig jutó csapatban.

Az első torna, amelyen már Buffon állt volna az olasz kapuban, a 2000-es Európa-bajnokság – ismételjük: volna. Ám a lehető legrosszabbkor megsérült, az utolsó felkészülési meccsen, Oslóban, hat nappal az Eb előtt. John Carew fejes góljánál elvetődve nekiesett a kapufának, és a bal kezén eltört a harmadik kézközépcsontja. Kikerült a keretből, a tornán pedig az élete formájában védő Francesco Toldóval döntőbe jutottak az olaszok, vezettek is a franciák ellen, de jött a 93. percben Sylvain Wiltord, a hosszabbításban pedig David Trezeguet (arany)gólja...

Az ezüstérmet már Buffonnal a kapuban kívánta fényesebbre váltani a 2002-es vb-n az olasz együttes, ám a japán–dél-koreai rendezésű tornát olasz szempontból rossz csillagzat alatt rendezték: Giovanni Trapattoni együttese épphogy továbbvergődött a csoportból, majd a társházigazda Dél-Korea olyan erős játékvezetői támogatást kapott, hogy a nyolcaddöntő már a végállomást jelentette. Első felnőtt-tornájáról igencsak keserű szájízzel térhetett haza az akkor már egy éve a Juventust erősítő kapus. És boldogabb a következő nagy esemény, a 2004-es Európa-bajnokság után sem volt, akkor már a csoportkört sem élte túl a squadra azzurra. Viszont egyéb szempontból sokat jelentett neki a portugáliai torna, meglepő módon ott lábalt ki abból a mély depresszióból, amelyről az előző fejezetben írtunk. „A félelem és a bizonytalanságérzet egyszer csak eltűnt, éppen ott, ahová annyira féltem elmenni, az Európa-bajnokságon, Portugáliában – írta önéletrajzi könyvében. – Éppen a dánok elleni 0–0-s meccsen, amelyről ma csak arra emlékeznek az emberek, hogy Francesco Totti leköpte Christian Poulsent. Hirtelen megkönnyebbülés volt ez, ahogy az égbolt kitisztul a vihar után. Míg korábban sötét felhők tornyosultak fölöttem, most a csillogó, derült eget láttam. Az öltözőbe menet én voltam az egyetlen, aki mosolygott. Néhány csapattársam gondolhatta is: »Ez meg minek örül?«”

És akkor jött el a legnagyobb siker címeres mezben, amikor senki sem várta: 2006-ban, a Calciopoli-botrány után néhány héttel, amikor az olasz sajtó szerencsejáték-szenvedélye miatt Buffont is úgy meghurcolta, hogy voltak, akik az eltávolítását követelték a válogatott vb-keretéből. Szerencsére ezekre a hangokra Marcello Lippi szövetségi kapitány nem hallgatott, és miként Buffon, az egész olasz csapat óriásit játszott a németországi vb-n. A negyedik olasz világbajnoki címet elhódító együttes a torna hét meccsén mindössze két gólt kapott, az egyik öngól volt (még az Egyesült Államok elleni 1–1-es csoportmeccsen Cristian Zaccardo vette be Buffon kapuját), a másik Zinedine Zidane tizenegyese a döntőben. Ám a berlini fináléban kettejük második csatáját a kapus nyerte meg, amikor a hosszabbításban – nem sokkal Zidane kiállítása előtt – hatalmas bravúrral, csodálatos reflexszel védte a Real Madrid irányítójának kemény fejesét. Vajon ez volt pályafutása legnagyobb védése? „Talán az volt a legfontosabb, de nem vagyok biztos benne, hogy az volt a legnagyobb. Nem tudom. De igen, igaz, tényleg nagyon fontos volt ott, a döntőben” – felelte olvasói kérdésre 2014-ben a brit FourFourTwo magazinban, s arra a kérdésre is válaszolt, hogy a Calciopoli-botrány nélkül meglett volna-e a világbajnoki cím. „A figyelem középpontjába kerültünk a németországi világbajnokságon. Azzal az érzéssel érkeztünk, hogy valami nagyot kell villantanunk, hogy válaszoljunk mindarra, ami történt. Nagyon elszántan vágtunk neki, de akkor még én sem tudtam volna megmondani, hogy győzni fogunk. Így aztán azt sem tudom, mennyi köze volt a győzelemhez a botránynak.”

A döntőben nemcsak Zidane fejesénél alkotott nagyot, hanem Zizou kiállításánál is: ő volt az egyetlen a pályán, aki látta, hogy a francia mellbe fejeli Marco Materazzit, ő rohant oda a játékvezetőhöz, jelezni az esetet, ez is kellett a kiállításhoz. „Tudom, hogy nem volt éppen sportszerű viselkedés, nem vall rám, és nem is vagyok rá büszke; abban a pillanatban viszont túl nagy volt a feszültség, Zidane túl jó játékos volt, a kiállítása pedig megkönnyítette a helyzetünket. Egyszerűen nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy a pályán kívül lássam a meccs utolsó perceiben” – írta a könyvében.

A 2006-os vb-győzelem után Buffon még két világbajnokságon és három Eb-n védte az olasz kaput, de a németországi sikert már nem tudta megismételni, a havas Oroszországban kezdődő válogatott pályafutása az azon a nyáron arrafelé szokatlanul forró Németországban ért a csúcspontjára.

Egyénileg is: ő kapta meg a vb legjobb kapusának járó Jasin-díjat, az elődöntőben a német Lukas Podolski lövésének hárítását az ESPN a vb-történelem kilencedik, a Diario AS újság pedig a nyolcadik legnagyobb védésének választotta meg. A tornán volt 453 játékperces góltalansági sorozata, ami csak 64 perccel maradt el az olasz vb-rekordtól, Walter Zenga 1990-es csúcsától. Az év végén pedig Fabio Cannavaro mögött második helyen végzett az Aranylabda-szavazáson.

A következő két vb-n (2010, 2014) a csoportban ragadt a válogatott, a 2018-asra szégyenszemre ki sem jutott. A 2008-as Eb negyeddöntőjében a spanyolok jobbak rúgták a tizenegyeseket, ahogy 2016-ban a németek is. A kettő között volt esélye Európa-bajnokságot is nyerni, végig remekelt – immár csapatkapitányként – a 2012-es ukrán–lengyel tornán, Anglia ellen a negyeddöntőben tizenegyespárbajt is nyert, de a döntőben a spanyolokkal szemben nem volt esély (0–4). A 2021-es Eb-győzelmet már az utódja, egy másik „Gigi”, Donnarumma főszereplésével érték el az olaszok.

Utolsó tétmeccse a nemzeti csapatban a 2018-as vb előtti, rossz emlékű pótselejtező visszavágója volt a svédek ellen a San Siróban, a 0–0 az olaszok lemaradását jelentette a vb-ről hatvan év után. Ezután elvállalt még egy búcsúmérkőzésnek is beillő, Argentína elleni felkészülési találkozót 2018. március 17-én, így 176-szoros válogatottként intett búcsút, olasz rekorderként, jócskán megelőzve Fabio Cannavarót (136). Azzal is csúcstartó, hogy 80-szor vezette csapatkapitányként a squadra azzurrát.

De ha semmit sem ért volna el címeres mezben, arra akkor is emlékeznék, milyen átszellemülten, hazafias szenvedéllyel énekelte-üvöltötte teli torokból minden kezdés előtt az olasz himnuszt. Mintha ő maga lenne Olaszország.

BUFFON A 2006-OS VILÁGBAJNOKSÁGON

(A következő részben: Minden idők legjobb kapusa?)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. szeptember 16-i lapszámában jelent meg.)