Utak a pokolba – a bajnoki címtől a tragédiáig

„Némelyek képesek a fejük helyett a lábukkal gondolkodni.”      

Máig megőrizte a városi emlékezet Casale Monferratóban a helyi futballélet ősatyjának, Raffaele Jaffe professzornak tulajdonított bölcsességet, amely lehetne akár az 1909 óta működő, jelenleg negyed-osztályú Football Club Casale mottója is. A klubalapító természetesen nem más volt, mint Raffaele Jaffe, aki azokban az években a piemonti település rangos iskolájában, az Istituto Leardiban tanított természetismeretet és kémiát. Jó pedagógusként nemcsak igyekezett átadni ismereteit diákjainak, hanem nyitottan és őszinte kíváncsisággal érdeklődött tanítványainak újításai, felfedezései, szokatlan szórakozásai iránt is, így örömmel tartott a fiúkkal, amikor azok a közeli Caresena falujába invitálták egy futballmérkőzésre. Az aznap látottak olyan hatással voltak a játékban nemes szenvedélyt, egyedülálló közösségteremtő erőt észlelő tanárra, hogy elhatározta, futballegyesületet hoz létre.

A városban 1904 és 1906 között már létezett szervezett labdarúgóélet, a Robur F. B. nevű egylet azonban feloszlott, így az évtized végén jelentős igény mutatkozott egy ütőképes városi csapat megteremtésére. Annál is inkább, mert az alig húsz kilométerre fekvő Vercelli együttese, a Pro Vercelli irigylésre méltó sikereket aratott azokban az években, 1908-ban és 1909-ben is megszerezte az olasz bajnoki címet. Az olasz lokálpatrióta szellem, a campanilismo fénykorában a szomszéd dicsősége önmagában kellő ösztönzést kínált a harcra, nem véletlen, hogy amikor 1909. december 17-én délután negyed hatkor az Istituto Leardi 1-es számú osztálytermének zsúfolt hallgatósága előtt megtartotta alapító beszédét signor Jaffe, éppen a vercelliekkel szembeni sérelmeket helyezte szónoklata középpontjába, felemlegetve például Vercelli püspökének 13. századi ellenséges rohamait. Magától értetődő volt az is, hogy ha a vercelliek mezének a színe fehér, akkor a casalei futballistáké fekete lesz, és a rávarrt óvó csillag is elsősorban a nagy vetélytárs ellen volt hivatott szimbolikus védelmet nyújtani.

Az új casalei együttes két év alatt feltornászta magát a legmagasabb szintre, ahol a legnagyobb északi csapatokkal, a Pro Vercellivel, a Milannal, a Genoával, az Internazionaléval, a Torinóval, a – Sampdoria elődjének számító – Andrea Doriával, a Juventusszal, az US Milanesével és a Piemontével mérhette össze az erejét. Újabb két évvel később, az 1913–1914-es idényben pedig elérte mindmáig legfényesebb sikerét, az Olaszország bajnoka címet: előbb első helyen végzett a piemonti-liguriai bajnoki csoportban (a harmadik helyre szorítva a Pro Vercellit), majd megnyerte az északiak egyesített csoportját, végül a Lazio elleni országos döntőben hazai pályán 7:1-re, Rómában 2:0-ra győzött.

Ekkorra Jaffe már átadta az elnöki feladatokat Oreste Simonottinak, titkárként, pénztárnokként, játékoskerítőként és beugró edzőként azonban még hosszú évekig segítette a Casalét, sőt az Olasz Labdarúgó Szövetség (FIGC) elnökségi tagjaként vezetői körökben is képviselte érdekeit. John Irving, az olasz futball múltját kutató brit szerző állítja a The Blizzard folyóirat hasábjain közölt cikkében (Opposite Sides, 42. szám, 106–114. oldal), hogy neki köszönheti válogatott meghívóját a casaleiek csapatkapitánya, Luigi Barbesino is. Az 1894-ben született középfedezet tagja volt az 1912-es stockholmi olimpián résztvevő olasz csapatnak, 1912 és 1914 között összesen öt válogatott mérkőzésen játszott. Casalei kulcsszerepéről sokat elmond csapattársa, Giovanni Bertinotti visszaemlékezése:„Hogy ki volt az edzőnk? Senki. Mi magunk, a játékosok döntöttünk mindenben, a felállást pedig kapitányunk, a válogatott Barbesino határozta meg. De mind a tizenegyen összetartottunk, tizenegy szent embernek számítottunk, az összeállítás nemigen változott. Csodálatos közönségünk volt, az idegenbeli mérkőzésekre pedig vonattal utaztunk, másodosztályon persze.”     

Ami a Casale játékfelfogását illeti, harcos, kemény stílus jellemezte a csapatot, Gianni Brera, az olasz sportújságírás klasszisa például így fogalmazott:„Olyanok voltak, mint a harci kutya, amely az ellenfél torkára harap, belemélyeszti a fogát, és nem ereszti.”Némiképp rímel a csapatleírásra a magas, határozott középfedezet, Barbesino karaktere, amelyről sokat elmond, hogy a Lazio elleni 1914-es döntő mindkét mérkőzését ki kellett hagynia verekedésért kapott eltiltása miatt, Gino Venturino helyi futballtörténész pedig a játéka alapján egyszerűen csak Bestiának becézte őt. Makacs természetéről és rendíthetetlen casalei kötődéséről sokat elmond, hogy az első világháború során erős felháborodást keltett az olasz hadseregben, amikor nem volt hajlandó szóba állni a vele egy katonai egységbe sorolt Giuseppe Milanóval. A katonatárs tudniillik a Pro Vercelli csapatkapitánya volt…

Harcedzettsége és veszélykereső jelleme ugyanakkor elősegítette katonai előmenetelét, az olasz légierő tisztjeként szolgált. Játékos-pályafutását 26 évesen befejezte, később edzőként dolgozott a Legnano, a Roma, az olasz főiskolai válogatott és a Venezia élén, legnagyobb eredményeként 1936-ban a Serie A ezüstérmese lett a Romával – a bajnoki cím elbukását utóbb azzal indokolta, hogy a hajrában elveszítette három argentin származású játékosát, akik az éppen az abesszíniai háborút vívó olasz hadsereg behívójától tartva Franciaországba menekültek. Miután 1939 májusában Adolf Hitler és Benito Mussolini megkötötte a Németország és Olaszország katonai szövetségét rögzítő acélpaktumot, majd szeptemberben a Lengyelország elleni német támadással kitört a háború, Barbesino szolgálatra jelentkezett. Az olasz légierő 30. szárnyának 194. alakulatához vezényelték, Szicíliába, a Sciacca városa melletti légibázisra. Innen repült ki felderítő útra 1941. április 20-án a Tunéziához közeli Kerkennah-szigetek irányába egy Savoia-Marchetti SM79 Sparviero közepes bombázóval. A repülőgép egy órával a felszállás után eltűnt a radarokról, a fedélzeten tartózkodó hat személlyel együtt nyoma veszett. Hogy a rossz időjárás okozta-e a szerencsétlenséget, máig tisztázatlan, mindenesetre Barbesinót és társait aznap eltűntnek nyilvánították.

Más irányt vett a casalei klubalapító élete. A zsidó családból származó Jaffe 1927-ben katolikus nőt vett feleségül, tíz évvel később a casalei bazilikában maga is megkeresztelkedett. „Szabadon, és esküszöm, külső nyomás nélkül csatlakoztam szeretett hitvesem vallásához. Döntésemmel semmi esetre sem szeretnék szembehelyezkedni felejthetetlen szüleim hitével”   – írta végrendeletében. Keresztényként, a város megbecsült tanáraként, a futballélet ismert alakjaként úgy érezhette, hogy védve van a fasizmus veszélyeitől. Az 1938-ban bevezetett olasz faji törvények azonban világossá tették, hogy a kategória alapja nem a vallás, hanem a származás. Az Il Monferrato című casalei újság 1938. augusztus 20-i száma közölte a hírt, hogy Raffaele Jaffét felmentették az Istituto Magistrale Lanza iskola igazgatói tisztségéből. A család élete fokozatosan ellehetetlenült, ráadásul Casale 1943-as német megszállása előtt nem sokkal az egykori futballvezető fia meghalt torokgyíkban. Mussolini feketeingesei egy városi razzia során 1944. február 16-án elhurcolták tizenhét másik zsidóval együtt, az már a sors iróniája, hogy aztán a Casale futballklub születésének helyszínétől néhány lépésre eső épületben tartották fogva. Hamarosan a fossoli gyűjtőtáborba került, innen néhány levelet tudott küldeni feleségének – ezekből idézünk John Irving említett cikke nyomán, szabad fordításban.

Április 8.: „Mindannyiunk érdekében kérlek, hogy őrizd az erkölcsi erődet, ahogyan én is teszem.”     

Május 8.: „6 órakor ébresztő, 7-kor egy kávé, munka délig, fél 1-kor egy csésze leves, fél háromkor vissza a munkába, 7-kor névsorolvasás, 9-kor takarodó.”     

Május 24.:„Ne hagyd abba az írást! Ha levél érkezik tőled, félrehúzódom a tábornak egy olyan pontjára, ahonnan látni a távolban a zöldellő vidéket, és a szavaidat mohón olvasom.”     

Július 30.:„Szeretném, hogy maradj meg annak az erős asszonynak, akit megismertem, csodáltam és imádtam, aki világító tűz volt nekem oly sok éven át. Reménykedem, ahogy csak reménykedhetek és imádkozom az égiekhez, hogy egy napon újra együtt lehetünk a saját kis házunkban, angyalom.”     

Ez volt Jaffe utolsó levele. Két nappal később az Auschwitz-Birkenau felé induló vonatra vezényelték, érkezése másnapján, 1944. augusztus 6-án halt meg a koncentrációs tábor gázkamrájában.