Schaffer Alfréd nyomában: Rómában nem felejtik a város első bajnok edzőjét

Máig vita tárgya olasz futballkörökben, hogy a Roma klubtörténetének első bajnoki címét, az 1941–1942-es idény fényes sikerét elősegítette-e politikai szándék, megágyazott-e a fővárosi futballdicsőségnek az olasz sportéletet kiemelt nemzeti ügyként kezelő Benito Mussolini fasiszta rendszere. A kérdés közvetlen magyar vonatkozása, hogy a csapatot a hazai labdarúgás hőskorának legendás alakja, Schaffer Alfréd vezette edzőként a győzelemre.

„Olaszország bajnoka a Roma” – hirdette címlapján az Il Littoriale olasz sportnapilap 1942. június 15-én, alcímében hangsúlyozva, hogy „1898 óta először került a bajnoki cím a fővárosba” és „többé nem »Hajrá, Roma!« a jelszó, hanem »Éljen a Roma!«” Ha alaposabban elmélyedünk a korabeli olasz sportsajtó cikkeiben, világosan kiderül, az új jelszót finoman szólva sem kiáltotta mindenki hasonló lelkesedéssel. Bár az idézett sportlap értékelése szerint a római áttörés az olasz sport fejlődését, érettségét jelezte, a bajnoki versenyfutásban lemaradó Torino és Venezia megelőzése sokaknak csípte a szemét. „A futballfölény fénye mától Rómából világít, a gyanakvók és kételkedők szégyenben maradnak. A szakma kénytelen a következő hetekben és hónapokban a Romára mint igazodási pontra és Olaszország bajnokcsapatára tekinteni. És a kritikusok fogukat összeszorítva kimondott kényszerű dicséretei a római futballköröket őszinte elégedettséggel és jókedvvel töltik el.”

Elegáns öregúr vár minket a megbeszélt időpontban a belvárosi helyszínen, a Viale Giulio Cesare 78-as számú régi háza előtt, a Roma-szurkolók Egyesületének központjánál. Az Unione Tifosi Romanisti a világ összes „farkaslelkű” drukkerének ernyőszervezete, a második emeleti iroda pedig valóságos klubmúzeum, Fabrizio Grassetti elnök büszkén vezet körbe a sárga-vörös birodalom csapatfotói, jelvényei és egyéb lenyűgöző díszletei között. Ott lóg a falon Schaffer Alfréd fényképe is, az asztalra pedig már gondosan kikészítve a La grande storia (A nagy történet) című, Grassetti úr, Massimo Izzi és Gabriele Pescatore munkájaként született hatalmas klubtörténeti kódex. A nagykönyvben meg van írva, feketén-fehéren: hiába az általános gyanakvás, az 1941–1942-es Roma-menetelés kizárólag a sportszakmai erényeknek és a Schaffer-féle csapat kivételes teljesítményének volt köszönhető. A forrás felveti, hogy ha Mussolininek szándékában állt volna segíteni a Romát, megtehette volna az 1927-ben alapított klub előző másfél évtizedében (például 1936-ban, amikor csak hajszállal, egy ponttal maradt le a Bologna mögött a bajnoki címről), ráadásul a világháború eseményei közepette aligha a futballviszonyok titkos igazgatása kötötte le figyelmét. Noha tagadhatatlan tény, az együttest sportigazgatóként Eraldo Monzeglio, a Mussolini-házba bejáratos családi bennfentes, a Duce hűséges teniszpartnere segítette, sportpolitikai befolyása azonban, ha volt is, éles helyzetben kevésnek bizonyult. A római „klubtörténeti biblia” ennek alátámasztására Mussolini titkára, Nicoló De Cesare 1941. október 22-én kelt hivatalos levelét mutatja igazolásul: „Sajnálattal értesítem az AS Roma képviselőit, hogy a kérésükben említett öt katona fővárosba küldése nem lehetséges. A Duce a hozzá intézett augusztusi kérdésre válaszolva kijelentette, hogy semmilyen katonai szolgálatot teljesítő sport­embert nem késztethetnek arra, hogy a futballsport rendelkezésére álljon.”

Árnyalja a képet, ha összeolvassuk az olasz szöveget az interjúval, amelyet Schaffer adott a bajnoki címet követően, 1942. augusztus 15-én a Sporthírlapnak. „A labdarúgás nemzeti ügy az olaszoknál. Erre vall az is, hogy a háború kellős közepén az első liga csapatainak játékosai, akik majdnem kivétel nélkül katonák, rendszeresen kapnak szabadságokat, sőt halasztást is a katonai szolgálat alól. Vasárnaponkint Olaszországban a labdarúgás az egyetlen szórakozás, és az államhatalom ezt kettőképpen mérlegeli is.”

Hogy járt-e a futballozó katonáknak kimenő vagy sem, ezek után nehéz eldönteni, mindenesetre a Roma egyik fő erényeként emlegették, hogy a csapat gerince többé-kevésbe változatlan maradt az idény során. Vittorio Pozzo, az olasz válogatottat 1934-ben és 1938-ban is világbajnoki aranyéremhez segítő szövetségi kapitány így fogalmazott a Roma szereplésével kapcsolatban az Il Calcio Illustrato című lapban: „Bolognától délre még sohasem került a scudetto, a Roma bajnoki címe friss vért hoz labdarúgásunkba. A csapat az első fordulótól az utolsóig olyan teljesítményt nyújtott, amellyel megérdemelten nyerte meg a bajnokságot. Fegyelem, nyugalom, biztonság jellemezte a rómaiak játékát.”

Miközben a római szurkolói múzeumban megcsodálhatjuk a csapat akkori otthona, az ebben az időben Stadio del Partito Nazionale Fascista nevet viselő, később az 1949-es supergai repülőgép-szerencsétlenségben odaveszett nagy Torino iránti tiszteletből Stadio Torinónak hívott sporttelep fényképét, Grassetti úr figyelmünkbe ajánl egy másik szakkönyvet is, az AS Roma A-tól Z-ig című vaskos portréenciklopédiát Massimo Izzi tollából. Ebből értesülhetünk Schaffer Rómába érkezésének pontos dátumáról is: az olasz sportsajtó 1940. május 7-én adott hírt az előzőleg a Rapid Bucuresti-et Román Kupa-győzelemhez segítő tréner szerződtetéséről. Az Il Calcio Illustrato újságírója rendhagyó módon ismertette meg az olvasóival Edgardo Bazzini elnök legújabb szerzeményét: „Bemutatom önöknek Schaffert, a Roma edzőjét. Magas, robusztus alkatú, szőke, sűrű hajú férfi, vászonsapkában, zsebre dugott kézzel, derűs arckifejezéssel. De a könnyed megjelenés csak álca, amely elfedi az örökké elégedetlen ember bosszúságát. »Melyik az a nagy játékos?« – kérdi, és szúrósan néz rám zöldes szemével. »Ahhoz, hogy valaki nagy játékos legyen, valami egészen más kell« – és jobb kezével olyan mozdulatot tesz, mintha elhessegetné a tévképzetet. Mindig elégedetlen, valójában azonban még a látszatnál is jobban, hiszen többnyire megtartja magának a véleményét, és csak fejcsóválásából látszik, hogy valami megint nem tetszik neki.”

A forrásokból kiviláglik, a szigorú edző forradalmasította a klub toborzási módszerét, rendszeresen járta a környékbeli kisebb csapatok pályáit, újabb és újabb fiatal tehetségek után kutatva. Olaszországi beilleszkedésében, a nyelvi akadályok leküzdésében éppen Mussolini említett bizalmasa, Monzeglio sport­igazgató volt a támasza, ő maga pedig hamar kialakította azóta is idézett római programját: „Én a gólokat szerezni és nem kapni akarom. Ha Masetti véd, és Amadei lő, az nekem megfelel.”

A Masetti, Brunella, Andreoli, Donati, Mornese, Bonomi, Krieziu, Cappellini, Amadei, Coscia, Panto tizeneggyel pályára lépő Roma pedig 1942. június 14-én a Modena elleni 2:0-s győzelemmel tette biztossá sporttörténeti jelentőségű bajnoki aranyérmét. Ami a lefújás után történt, arról jobb az Il Littoriale hiteles beszámolóját idézni.

„Menjen és próbáljon meg interjút készíteni a Roma játékosaival és vezetőivel, aki tud! Bazzini elnökhöz odalépünk, alig kezd el beszélni, máris elragadja az ünneplő tömeg. Schaffertől próbálunk nyilatkozatot kérni, de ellepik a szurkolók, autogramot szeretnének tőle. Ő a lökdösődők szorításában panaszkodik: »Így nem tudok írni!« Nincs menekvés, minden albumot, képeslapot, fotót alá kell írnia. Masettivel próbálkozunk, a tömegben ő is megközelíthetetlen, gyerekek faggatják. Végre a kölykök után mi is sorra kerülünk. »Tizenkét éve játszom a Romában, és végig erre a pillanatra vártam. Csapatkapitányként illene most felsorolnom legjobbjainkat. Olvassák el a csapat felállását, tegyék hozzá a cseréket, és máris megkapják a teljes névsort...«”

Vajon mennyiben nehezítették a háborús körülmények a csapat mindennapjait? A Schafferral készült, fentebb hivatkozott Sporthírlap-interjúból erről is megtudunk egyet s mást.

„Az olasz játékos igen sok gyümölcsöt fogyaszt. Olaszországban nagyon olcsó a gyümölcs. A gyümölcs nagyon jó táplálékul szolgál a sportolóknak. Mi bizonyos szempontból előnyben is vagyunk a többi csapattal szemben, az én játékosaim legtöbbje ugyanis Róma környéki fiú, akinek a szülei gazdálkodók, így tehát jobban megtalálható a házuk körül az, amire az erőnlét fokozására szükség van.”

A jó gyümölcs mellett azonban kell más is a boldoguláshoz: szív és szándék, amely az embert munkájában hajtja. Hiába a kiemelt fizetés, Schaffer egyre erősebben hazavágyott, amint az a Nemzeti Sportnak megfogalmazott visszatekintéséből is kitűnik: „Hatalmas sikernek számít az AS Roma bajnoksága. Végre sikerült római csapatnak megszerezni a büszke bajnoki címet. Tiszta szívből örülök, de sokkal boldogabb lennék, ha ezt a sikert Magyarországon, magyar csapattal érhettem volna el.”

A Romával 1940-ben – az utolsó négy fordulóra beugró új edzőként – 7., 1941-ben 11., majd 1942-ben bajnok edző 1942. december 6-án ült utoljára a csapat kispadján. Emlékként megtartotta az aranyórát, amelyet a Serie A-elsőségért kapott a klubtól – ennek mellékelt fotóját az edző keresztlánya, Farkas Márta volt szíves a Nemzeti Sport rendelkezésére bocsátani. Schaffer maga kért engedélyt a távozásra, nyughatatlan emberként mindig valami újat, izgalmasat keresett, és ha hihetünk a Képes Sportban 1943. január 26-án közzétett nyilatkozatának, valószínűleg csak időleges távollétről állapodott meg a klubvezetőkkel – rögvest ajánlva Rómában maga helyett az olasz futballéletben jól ismert honfitársát, Kertész Gézát.

„Eddig mindenütt szerettek, megbecsültek, de féltek is tőlem. Most, amikor eljöttem négyhavi szabadságra Rómából, búcsúzáskor könnyezett Bazzini elnök és Bianconi Vincenzo manager, de láttam néhány könnycseppet a játékosok szeme sarkában is. Április 1-ig szól fizetéses szabadságom, s ha akarom, ismét megújítják – igen kedvező feltételekkel – szerződésemet. Noha pompás erőben vagyok, az idő lassanként mégiscsak eljár s én Ady »A föl-földobott kő« című verséhez hasonlóan hazavágyok. »És, jaj, hiába mindenha szándék, / Százszor földobnál, én visszaszállnék, / Százszor is, végül is.«”

Rómában úgy tudták, Schaffer azért megy el, mert Németországban élő feleségét kívánja meglátogatni, ezért meglepetést keltett, amikor Vittorio Pozzo az Il Calcio Illustrato 1943. július 30-i számában jelentette az olvasóknak, az olasz fővárosból továbblépő edző immár a Ferencvárosnál dolgozik. Mindössze 52 éves volt, amikor 1945 augusztusában a németországiPrien am Chiemseevasútállomásáról súlyos, életveszélyes állapotban kórházba szállítva elhunyt. A felső-bajorországi városkában is temették el, a Roma csapata 1949-es németországi túrája során felkereste sírját, a játékosok sárga és vörös virágokat helyeztek rá a klubtörténet első bajnok edzőjének emlékére.