Olaszország: Nem tudom leírni, mennyire szörnyű érzés – Cannavaro

„Mindenkinek haza,

Ami jelenleg a hazánkban zajlik, szorongással és fájdalommal tölt el. Nem tudom leírni, mennyire szörnyű érzés látni ilyen módon szenvedni Olaszországot, látni, mennyien halnak meg minden nap. Szívemből szólok az összes érintetthez, és különösen azokhoz, akik elvesztették szerettüket.

Szeretnék köszönetet mondani az egészségügyi dolgozóknak is, akik keményen dolgoznak a lehető legtöbb élet megmentése érdekében. Ti vagytok azok az igazi hősök, akikre most szüksége van az országunknak.

A szomorú igazság az, hogy egyikünk sem Superman. Egyikünk sem immunis a vírusra. Amikor a járvány kitört Kínában, úgy éreztem, hogy mi, olaszok, rendben leszünk. Mindannyian azt gondoltuk, hogy áh, ez minket nem érint.

Minden bizonnyal alábecsültem. Eleinte azt hittem, hogy ez csak influenza.

Mennyire rosszul tettük.

Le kellett volna zárnunk az országot, és arra kellett volna utasítani az embereket, hogy maradjanak otthon. Itt, Kínában, ahol a Kuangcsou Evergrande edzőjeként dolgozom, néhány héttel ezelőtt karanténba kerültem. Az emberek itt már megküzdöttek a SARS-szal, szóval tudták, mit csinálnak. Olaszországban még soha nem volt ekkora vészhelyzet ezelőtt.

De most, mikor a csata kellős közepén állunk, együtt kell harcolnunk. Ez azt jelenti, hogy a lehető legjobbat kell kihoznunk magunkból.

Természetesen mindannyian tudjuk, hogy Olaszország csodálatos ország. Lenyűgöző tengerpartjaink és festői tájaink vannak. Olyan éghajlatunk van, ami lehetővé teszi, hogy rengeteg időt töltsünk a szabadban. Van divatunk, van ételünk. Az élet annyira jó Olaszországban, hogy néha hajlamosak vagyunk a babérjainkon ülni. Időnként a saját dolgainkkal vagyunk elfoglalva, ahelyett, hogy a közjóra gondolnánk. És amikor ezt tesszük, elpazaroljuk a lehetőségeinket.

Szerencsére azonban vannak olyan pillanatok is, amikor valóban úgy döntünk, megmutatjuk a büszkeségünket – és ezek a pillanatok akkor következnek be, amikor nincs könnyű dolgunk. Amikor valami fontos a tét.

Sokszor megtapasztaltam ezt, a legjobb példa pedig, amikor Olaszország megnyerte a világbajnokságot. Talán furcsa dolognak tűnik, hogy pont most jövök ezzel, amikor a sport sokkal triviálisabbnak tűnik, mint valaha. De mint mindannyian tudjuk, Olaszországban a labdarúgás sokkal több szimpla sportnál. Amikor a nemzeti csapat játszik, mindenki részesévé válik. Mindenki egyesül.

És amikor az olaszok együtt csinálnak valamit, azt jól csinálják.

Még mindig emlékszem, amikor Olaszország megnyerte az 1982-es világbajnokságot. Csak egy nyolcéves srác voltam Nápolyban, a szülővárosomban, egy csomó emberrel, rokonokkal, barátokkal együtt néztem a meccseket. Eszembe jut, amikor Olaszország gólt szerzett, kiáltottunk és átöleltük egymást, még akkor is, ha mindannyian nem ismertük egymást.

Amikor a 2006-os világbajnokságon csapatkapitány voltam, valami hasonló történt a játékosokkal. A fogadási botrány alig azelőtt tört ki, hogy elkezdődött a torna, tehát amikor elkezdtük a felkészülést, még alaposan benne voltunk a történésekben. Sokan azt hitték, hogy a botrány megtör minket.

Az edzőtáborban azonban jó volt a hangulat, és ez volt a kulcs. Ebben a kritikus időszakban nem csak saját magunkra figyeltünk. Mindenkire figyeltünk. Marcello Lippi személyében remek vezetőnk volt. Fenntartotta a harmóniát és a motivációt is a csapatban. Abban a pillanatban, amikor leszálltunk Németországban, gyakorlatilag magunk mögött hagytuk a botrányt, és alig vártuk, hogy pályára lépjünk.

Az emberek gyakran azt kérdezik tőlem, mégis hogyan tudtuk megnyerni azt a világbajnokságot. Nem azért nyertünk, mert szerencsénk volt. Azért nyertünk, mert nekünk volt a legjobb csapatunk – és mert elhittük, hogy meg tudjuk nyerni.

Jelenleg ugyanerre a megtörhetetlen szellemiségre van szüksége az egész országnak. Már láttuk a szolidaritás néhány nagyszerű példáját. Az andrà tutto bene – minden rendben lesz – kifejezés az üzenetem mindazoknak, akik otthonukban maradtak, akik meg vannak ijedve, magányosak vagy depressziósak. Az emberek kimennek az erkélyre, hogy megtapsolják az egészségügyi dolgozókat. A szomszédok együtt énekelnek. Ez az az egység, amire szükségünk van.

Amikor ennek a válságnak vége lesz, Olaszország más lesz. Sokan elveszítik az állásukat, a vállalkozásukat. Rendkívül kemény munka vár ránk. Csak remélni tudjuk, hogy minél hamarabb hozzájutunk a védőoltáshoz, és egyszer s mindenkorra leszámolhatunk ezzel a rémálommal.

Addig is be kell kuckóznunk. Maradjunk otthon, töltsünk időt a családunkkal és próbáljunk a lehető legkevesebb emberrel érintkezni.

És gyerünk, próbáljunk mindent megtenni a közjó érdekében. A magam részéről: a 2006-os világbajnok csapattal adománygyűjtésbe kezdtünk. A bevételt az olasz Vöröskeresztnek adjuk, amely továbbítja azt az olaszországi kórházak számára, hogy beszerezzék, amire szükségük van a vírus legyőzéséhez. Remélem, csatlakozni fogtok az adománygyűjtéshez.

És ha nem is áll módodban, egy szimpla segítő kéz is jól jöhet a szomszédodnak. Nem szabad elfelejtenünk, hogy csapatként csatázunk, és mindenkire szükségünk van.

Persze, igaz, egyikünk sem Superman.

De ha együtt cselekszünk, bármire képesek vagyunk.

Legyetek erősek, testvéreim!

Üdvözlettel,
Fabio Cannavaro”