Milánói szamba: a piros-feketék braziljai

Silvio Berlusconi előszeretettel igazol brazil játékosokat csapatához, ám ők nem mindig váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. Azok, akik fiatalon kerülnek a klubhoz, rendszerint tévedésnek bizonyulnak, ám kétszer is sikerült átcsábítani Európába csiszolatlan gyémántot, aki a milánóiaknál bontakozott ki igazán. Ezen kívül a kétezres években nemrég még sikeres, ám Milanba igazolásuk előtt kudarcot átélt játékosokat tudtak kizökkenteni az apátiából, ők pedig újra régi fényükben – vagy csak kicsit halványabban, de – ragyogtak.

Silvio Berlusconi előszeretettel igazol brazil játékosokat csapatához, ám ők nem mindig váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. Azok, akik fiatalon kerülnek a klubhoz, rendszerint tévedésnek bizonyulnak, ám kétszer is sikerült átcsábítani Európába csiszolatlan gyémántot, aki a milánóiaknál bontakozott ki igazán. Ezen kívül a kétezres években nemrég még sikeres, ám Milanba igazolásuk előtt kudarcot átélt játékosokat tudtak kizökkenteni az apátiából, ők pedig újra régi fényükben – vagy csak kicsit halványabban, de – ragyogtak.

Honnan ez a nagy brazilmánia? Berlusconi számára mindig is fontosabbnak tűnt a Bajnokok Ligája (és elődje, a BEK), mint a scudetto. Ennek talán az a magyarázata, hogy a megalomániás klubelnöknek nem elég, ha csapata Olaszország legjobbja, ő Európa, sőt a világ legjobb klubját szeretné magáénak tudni, és persze az ezzel járó dicsőséget. Valahol itt kell tehát keresnünk az okot, amely megmagyarázza ragaszkodását a brazilokhoz.

A KEZDETEK

Az 1962–1963-as idényben szerezték meg a piros-feketék az első sikerüket Európa legjobb klubcsapatai között (Olaszország számára is ez volt az első BEK-trófea).

A londoni Wembleyben 2–1-re győzték le a Benficát, és a döntő két gólt José Altafini szerezte (a brazilok Mazzolának nevezték, ez mindent elmond róla) szerezte. Altafini húszévesen, világbajnokként érkezett (1958-ban tagja volt a vb-győztes brazil válogatottnak, de nem sokat játszott). 1958 szeptemberében játszotta első mérkőzését a Milanban, októberben pedig az első gólját is belőtte, míg a szezon végére huszonnyolcig és scudettóig jutott. 1962-ben is bajnok Milan, ő pedig 22 találattal gólkirály lett, igaz, társbérletben. A '63-as BEK utolsó mérkőzésén kétszer szomorította Eusébióékat. Altafini 1965-ben Nápolyba igazolt, a 246 Milanban játszott meccsén 161-szer dobta kezeit az égbe, miután túljárt a kapusok eszén. Egyszer négy (!) gólt szerzett az Inter ellen.

Nem ő volt azonban az egyetlen brazil Európa 1963-as uralkodójánál, hiszen ott futballozott egy másik '58-as bajnok, Dino Sani is. A kiváló középpályás egy Juventus elleni 5–1(!) alkalmával mutatkozott be 1961-ben, huszonkilenc évesen. Remekül látott a pályán, szinte nem volt eladott labdája. 1964-ben tért vissza Brazíliába, 63 mérkőzést és tizennégy gólt hagyva Milánóban emlékbe.

Pelét pótolni? Nemcsak helyettesíteni, hanem pótolni! Az 1962-es vb-n ez sikerült valakinek, mégpedig Amarildónak. Amikor „a király” megsérült, Amarildo lépett a helyére, nem is akárhogyan. Brazília világbajnok lett, Amarildo vezérletével ( a döntőben hasonló gólt lőtt a csehszlovákoknak, mint Maicon 2010 nyarán Észak-Korea ellen). Teljesítményére felfigyelt a Milan, le is szerződtették. 1963-ban eljött az ő ideje, a világkupa döntőjében 4–2-re verték a Pelével felálló Santost. A visszavágón ugyanennyire kaptak ki, a harmadik mérkőzésen pedig 1–0-ra. 1967-től a Fiorentina szurkolóit boldogította.


AZ EGYIKNEK SIKERÜL, A MÁSIKNAK NEM

Berlusconi tehát abban bízott-bízik, hogy az általa a klubhoz csábított brazilok megismétlik elődeik sikereit. Ez azonban sok esetben nem jött be. Epizódszerep, vagy még az sem jutott a 2000 után rendszerint fiatalon megvásárolt játékosoknak. Volt, aki csak a Primavera-csapatig jutott, de olyan is akadt, aki az Olasz Kupában pályára lépett, bajnokin nem.

A Milanhoz tartozott Barretto (jelenleg Bari), Digao (Kaká öccse), Marcus Diniz, Vinícius de Oliveira Fabrao, Felipe Matteoni vagy Claiton Machado dos Santos. Giovane Elber 1990-ben hitte el, hogy befér a Milanba – rosszul tette, alig egy év múlva továbbállt. Később viszont meghódította a Bundesligát.

Akadtak olyanok is, akik ismert futballistaként sokat reméltek a végül rövidre és szomorúra sikerült milánói kalandtól. André Cruz, Júlio César (a Real Madrid kispadját cserélte a milánói lelátóra) vagy Roque Junior a védelmet stabilizálta volna.

Emerson korábban sikeres volt Olaszországban (Roma, Juventus), de már a Realban is keveset mutatott, Milánóban pedig vicceket gyártottak lassúságáról. Néha játszott, de maradandót nem alkotott. Marcio Amoroso és Ricardo Oliveira azért talány, mert ilyen képességű csatárok bármikor akadnak a milánói utánpótlásban, nem is cáfoltak rá erre az állításra.

Rivaldóé a legszomorúbb eset: az aranylabdás brazil Louis van Gaal elől menekült Barcelonából, hogy a keret összértékét növelje a kispadon gubbasztva. Az Intertől érkező Mancinit még Berlusconi is nyilvánosan bírálta, leigazolását feleslegesnek minősítve, de a szurkolók örömére csak kölcsönben volt. Persze a fent nevezettek egyike-másika nyert kupát, kupákat, de olyan tintával írták be nevüket a klub történelemkönyvébe, amely később eltűnik. Bár ez nem csalás, mégis inkább szomorították a Milanért szorítókat.

JÓ ÉRZÉKKEL KIVÁLASZTOTTAK

A lombardok 1997-ben megszerezték az egykori balhátvédet, Leonardót, aki ekkoriban már középpályásként varázsolt. A dicső elődökhöz hasonlóan világbajnokként költözött Párizsból Milánóba. A divat fővárosa után a divat egyik fellegvárába tette át székhelyét a fazonszabász. Bár csak egy bajnoki címet nyert, 124 mérkőzés harminc gólja elég volt, hogy bekerüljön a klub halhatatlanjai közé. Edzőként is megkapta a bizalmat, de egy sikertelen szezon után távozott. Azt azonban senki sem veheti el tőle, hogy az ő javaslatára szerezték meg Patót.

1999-ben szintén egy olyan balhátvéd bővítette a keretet, aki előrébb is használható volt. Serginho, az örök csere, aki igazi mindenesként bárhol tudott játszani, mármint a baloldalon bárhol. Az Inter elleni 2001-es 6–0 főleg neki köszönhető, három gólpassz és egy gól került tőle a közösbe. 2003-ban, a Juventus elleni BL-döntő büntetőpárbajában berúgta a sajátját. 281 mérkőzésen 24 gól nem rossz teljesítmény. 2008-ban visszavonult, és a klub brazíliai játékosmegfigyelőjeként dolgozik.

Dida 2000-ben igazolt a Milanhoz, de többször kölcsönadták Brazíliába. A Corinthiansban több tizenegyest is hárított, ám a pályán kívül nem sikerült mindent kivédenie. A hamis útlevelek körüli botrány (sok dél-amerikai játékos „szerzett be” európai felmenőket, így jutva EU-s állampolgársághoz) őt is érintette, portugál útlevelét nem az illetékes hatóság adta ki. Az olasz szövetség egy évre eltiltotta, a FIFA egy évig nem engedte válogatott mérkőzésen szerepelni, ráadásul a bíróság hét hónap felfüggesztett börtönnel keserítette a bravúrra és potyára egyaránt bármikor képes kapust.

Paolo Montero, David Trezeguet és Marcelo Zalayeta sem tudta belőni a tizenegyesét az Old Traffordon rendezett BL-döntőn, mert Dida kifogta mind a hármat. Az Inter elleni 2005-ös BL-elődöntőben megdobták petárdával a rivális szurkolói, Markus Merk pedig lefújta a mérkőzést. 2007-ben a Celtic egyik fanatikusa beszaladt a pályára, vállon „érintette” Didát, aki pár lépés után az arcát fogva esett a földre. A pocsék alakításért nem Oscar-díjat, hanem kétmeccses eltiltást kapott. 2010-ben vonult vissza, miután hol kezdő, hol kispados volt.

Cafú (kell-e mondani, világbajnokként) 2003-ban érezte úgy, klubszinten is a legjobbnál szeretne játszani, ezért Rómát hátrahagyva Milánóba száguldott. Itt mindent megnyert, ami hiányzott (európai szuperkupa, BL), és olyat is, ami már megvolt neki (világkupa, bajnoki cím). Százhatvanhat mérkőzésen négy gól a mérlege a talán még alvás közben is rágózó brazilnak.

Játékosként és emberként is nagyszerű példakép Kaká, aki 270 mérkőzésen 95-ször talált be az ellenfelek kapujába. 2003 volt az év, amikor a már világbajnok (nahát!) ifjú játékmester leigazolása lázba hozta Milánó piros-fekete felét. Carlo Ancelotti tudatosan építette fel a játékost, egyre nagyobb terhet rakva a törékenynek tűnő brazilra, aki mindent kibírt. Csapata vezére volt éveken keresztül (aranylabdát is kapott, BL-gólkirály is volt) – jöhettek-mehettek a sztárok, ő maradt, egészen addig, amíg 2009-ben olyan anyagi helyzetbe került klubja, amelyet csak az ő eladásával sikerült megoldani. A Real Madrid eurómilliói jól jöttek ugyan, de egy legenda ment el (Sevcsenko példája alapján nem nagyon van sikeres visszaút...). Az Olasz Kupát nem sikerült megnyernie, minden mást igen...

Van valaki, aki Inter-játékosként gólt lőtt a Milannak, majd milanosként az Intert is elkeserítette.
Megvan, ki az? Igen, ő Ronaldo. 2007 januárjában a Real Madridot hagyta ott, hogy szép emlékeket is szerezzen Milánóról (az Interben nem sok sikerben volt része). Második mérkőzésén a Siena ellen két góllal és egy gólpasszal tette le névjegyét a 4–3-as Serie A-mérkőzésen.

A „Fenomén” azonban nem volt tagja a 2007-es BL-győztes együttesnek, ugyanis abban az idényben a Realban már játszott az európai kupaküzdelmekben, így soha nem nyert Bajnokok Ligáját. 2008-ban súlyos térdsérülést szenvedett (ki tudja, hányadszor pályafutása során), és soha nem nyerte már vissza korábbi formáját – valamint az alakját. A fránya térd miatt a Ka-Pa-Ro (Kaká, Pato, Ronaldo) támadótrió nem varázsolhatott sokat együtt. 2009-ben a Corinthiansba távozott.

2007-ben Pato is befutott, Leonardo sasszemének köszönhetően, ő fedezte fel ugyanis a Milan számára a „Kacsát”. Bár csak 2008-ban léphetett pályára tétmeccsen, már 2007 nyarától a csapattal készült, csupán felkészülési mérkőzéseken játszva. Bár még mindig fiatal (szeptember 2-án volt huszonegy), már most tőle várják a vezérszerepet a szurkolók. Robinho és Ibrahimovic érkezésével ez változhat, jobban eloszlik a felelősség köztük (meg persze Ronaldinho is kiveszi a részét, róla mindjárt bővebben), így Pato is felszabadultabban játszhat – a Lecce ellen mindenesetre két gólt jegyzett.

Thiago Silva is gólt szerzett a Lecce elleni idénynyitón, holott középső védőként nem ez az első számú feladata. Huszonnégy évesen (hol bújkált a menedzserek elől addig?) igazolt a Milanba, 2008 decemberében, de mivel a két, Európai Unión kívüli helyet már betöltötte a klub, 2009 nyaráig csak edzett, és tét nélküli találkozókon szerepelt. Kiváló védőpárost alkot Nestával, meg bárki mással a keretből. Nagyszerűen képzett labdarúgó, akár a középpályán is megállná a helyét, ha úgy hozza a szükség, vagy az edzői fantázia. Sokáig lehet még a Milan oszlopa.

Ronaldinhónak jót tett a váltás, amelyre 2008 nyarán szánta el magát. Segítette a döntésben, hogy a Barcelonánál már inkább nem kedvelték, mint igen. Bezzeg amikor BL-t nyertek a vezérletével és aranylabdát kapott, akkor még imádták... A világbajnok táncoslábú (nem csak a pályán bizonyítja) kezdetben azt hitte, a Serie A majd elájul a trükkjeitől, amelyek sajnos lassúnak bizonyultak, a védők pedig Olaszországban brutálisabbak, mint Spanyolországban. Szépen lassan azonban egyre inkább vezérévé vált a csapatnak, főleg miután Kaká távozott. Az ő szezonja lehet a 2010–2011-es, főleg ha Ibrahimovicról bepattannak majd hihetetlen beadásai. Robinhóval pedig a pályán kívül is jó a viszonya, szóval minden adva van a sikerhez.

Robinho számára az utolsó lehetőség a Milan. A Realban úgy érezte, nagyobb figyelmet (és fizetést) érdemelt volna. A Manchester City tévedés volt, bár az első szezonja parádésan indult, aztán valami elromlott. Nem csoda, hogy hazamenekült, most pedig egy boldog, kiegyensúlyozott játékos benyomását kelti. A kérdés az, hogy meddig? Benne van a kimagasló teljesítmény is, de ha párszor a padon találja magát, elmehet a kedve az egésztől. Talán 2011 nyarára kiderül, hogy Robinho a Milan új Altafinije lesz, vagy Rivaldo milánói sorsát másolja az apró brazil...