Ökölvívás: 70 éves minden idők egyik legkeményebb bokszolója

Alkoholista apa hétgyermekes családjába ötödikként született, s ha kellett, kivette a részét az utcai csetepatékból. Már akkor sem kis termetével és agresszív természetével menő volt a houstoni flaszteron, ahogy a szemtanúk állították, nem volt szüksége fegyverre…

Ám miután meglátott egy hirdetést, középiskolai tanulmányait megszakítva 16–24 éves fiatalok önképzését segítő programhoz csatlakozott. A fiúk néha bokszoltak, s egy rajongó felügyelő, Charles Broadus felfigyelt rá, miután elmondták neki, hogy 16 évesen elintézett egy jóval kisebb kölköt. Az Air Force egykori századosa megkérdezte: miért nem a hozzá hasonló kaliberű fickókkal hősködik?

„Elég nagy, elég kemény vagy, hogy bunyózz” – mondta, s Foreman ráállt – már csak azért is, mert komolyan felvetődött, hogy lecsukják…

Lobogó amerikai zászló

George Foreman másfél éves amatőr múlttal jutott ki az 1968-as olimpiára Mexikóvárosba, ahol a döntőben a litván származású, szovjet színekben versenyző Jonas Cepulis ellen a második menetben kiütéssel győzött.

Az eredményhirdetés során kis amerikai zászlót lobogtatva belopta magát honfitársai szívébe – azután, hogy két sprinter, John Carlos és Tommie Smith a 200 méteres síkfutást követően a dobogón magasra tartott, ökölbe szorított kézzel tiltakozott a feketék jogaiért. Mivel az amerikai bokszolóknak az olimpia ugródeszka a profi szerződéshez, Foreman is a hivatásosok táborába lépett.

Nem telt el egy év, már ott is megvívta első meccsét, majd 37, zömében kiütéssel megnyert meccs után vívta első címmérkőzését – Joe Frazierrel.

A Bokszvilágszövetség (WBA) és a Bokszvilágtanács (WBC) övéért 1973. január 22-én Kingstonban megrendezett találkozón a kihívó két menet alatt kinyírta a bajnokot. Frazier az Ali elleni visszavágóra készült, termetre hozzá hasonló bunyóst keresett, de a 24 éves Foreman négy és fél perc alatt hatszor taglózta le Smokin' Joe-t!

Big George a hozzá hasonló méretűekkel szemben is otthonosan mozgott: Ken Norton, a Fekete Herkules 1974. március 26-án hívta ki, de az Alit 1973-ban legyőző óriás sem tudott vele mit kezdeni. A Caracasban vívott meccsen ismét bizonyossá vált, hogy Foreman minden idők egyik legkeményebb öklözője! Állta az ütéseket, agresszív volt, brutális erővel, s noha technikailag nem volt képzett és a védekezése is hagyott maga után kívánnivalót, azért Nortont is a padlóba gyapálta.

„Ali, öld meg!”

Ezt követően olyan kihívója akadt, mint Muhammad Ali, aki a Fraziertől elszenvedett 1971-es vereséget követően szisztematikusan készült, hogy visszaülhessen a trónra. Pontozással visszavágott Fraziernek és Nortonnak, és úgy látta, ismét eljött az ő ideje. Ali és Foreman összecsapása, a Rumble in the Jungle (Dübörgés a dzsungelben) minden idők egyik leghíresebb mérkőzése lett.

Don King menedzser 5-5 millió dollárt ajánlott, az anyagi fedezetet Zaire elnöke, Mobutu Sese Seko biztosította, aki saját népszerűsége és nemzetközi reputációja miatt finanszírozta a rendezvényt.

Az 1974. szeptember 25-re Kinshasába tervezett meccset Foreman sérülése miatt októberre kellett halasztani. Big George először haza akart utazni, de Mobutu attól tartva, hogy nem tér vissza, visszavonta az útlevelét. A már a nyár vége óta az afrikai helyszínen tartózkodó bunyósok végül október 30-án csaptak össze.

A nézők a polgárjogi harcos kihívót biztatták „Ali boma ye!” – „Ali, öld meg!” – kiáltásokkal. Nem mindennapi küzdelem volt, a bokszhoz értő Norman Mailer tollára illő. A híres amerikai író A harc címmel könyvet írt róla: Ali rádőlt a kötelekre, üttetve a fogadóirodáknál toronymagas favorit Foremant, hogy a címvédő a trópusi melegben kifáradjon, közben szövegelt is neki.

„Te úgy ütsz, mint egy puhány, pedig azt mondták, tudsz ütni” – sugdosta Foreman fülébe, aki erre még nagyobb elánnal csépelte. A nyolcadik menetre teljesen elfáradt, s Ali, feladva a védekezést, néhány pontos kombinációval a padlóra küldte.

A vereséget követően csak másfél év múlva tért vissza, 1976-ban Ron Lyle, majd Frazier ellen is brutális csatákban győzött, de 1977-ben Jimmy Young óriási meglepetésre pontozással legyőzte, és Foreman az eredményhirdetés után rosszul lett a San Juan-i melegtől.

Eszméletre térését konkrét és átvitt értelemben is isteni jelnek fogta fel. Felhagyott a bunyóval, megtért, lelkészként hirdette az igét, civilben a családi farmon szarvasmarhákat tenyésztett. A szakma elkönyvelte, hogy minden idők egyik legjobb nehézsúlyú bokszolója 28 évesen végleg levette a kesztyűt.

Tyson nem kért belőle

Ám tíz év múlva nagy meglepetésre visszatért, indokként azt hozta fel, hogy gyülekezetének szeretne pénzt gyűjteni, s ismét a világ legjobbjának lenni. Felhozta, hogy Mike Tysonnal bunyózna – sorozatban 24 meccset nyert meg KO-val vagy TKO-val, közben Iron Mike kikapott, elveszítette világbajnoki címét. Ennek ellenére létrejöhetett volna a meccs, ám Don King terve meghiúsult: amikor a korszak nagymenő promóterei Atlantic Cityben összedugták a fejüket, George Benton kérdésére, hogy mikor hozzák tető alá a találkozót, Bobby Goodman így válaszolt: „George, lehet, hogy nem hiszed el, de ez a rohadt Tyson egyszerűen be van szarva Foremantől, azt mondta, nem kér belőle.”

Foreman így a WBA- és az IBF-szervezetnél is címvédő Evander Holyfield ellen bokszolt. Hiába nem vallott szégyent 42 évesen, egyhangú pontozással kikapott, mint ahogy három nyert meccset követően Tommy Morrisontól is, bár 76. összecsapásán csak papíron szenvedett vereséget.

Másfél év múlva ismét a vb-címért bokszolhatott, s az 1994. november 5-i összecsapás sporttörténeti jelentőségű: KO-val elintézte Michael Moorert, ezzel 45 évesen minden idők legidősebb nehézsúlyú világbajnoka lett.

Még három győzelmet aratott, ám profi bemutatkozása után 27 évvel, 1997. november 22-én Shannon Briggs ellen a pontozók többségi döntéssel ellenfelének adták a meccset. Ezt követően sok társával ellentétben sikeres vállalkozásokba kezdett, vele kapcsolatban mégis a legfontosabb, hogy ő az egyetlen lelkész a világon, aki teljesen legálisan 76 embert vert félholtra.