Roy Jones-i magasságokig?

Klein Csabát ma már inkább a WBO interkontinentális bajnok Nagy János edzőjeként ismerhetjük, miközben egy évtizede nála kezdte el a felnőttkarrierjét a világbajnoki címmérkőzésre készülő Erdei Zsolt. A Madár által ma is Csaba bácsiként emlegetett szakember nem lesz ugyan ott Karlsruhéban, de természetesen távolról is szorít hajdani védencéért, aki – meglátása szerint – biztosan világbajnok lesz.
– A Honvéd megszűnése után, a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején alapítottuk meg a Tájfun PBK-t, és láttam, hogy a KSI-ben Erdei Zsolt és Farkas György milyen szépen fejlődik – elevenítette fel a kezdeteket Klein Csaba. – Megállapodtam a sportiskola vezetőivel, hogy amikor az ő korosztályuk csatlakozik a felnőttekhez, átveszem őket. Elsősorban persze Erdeire és Farkasra "fentem a fogam"… Ez még a junior Európa-bajnoki sikere előtt történt, engem már a korábbi énje is megfogott, eleve nagy fantáziát láttam benne.
– Mit lehetett látni az akkori Erdeiben?
– Rendkívül erős, nagy ütő- és akaraterejű ökölvívót, csodálatos fizikummal és idegrendszerrel megáldva. Szerintem lehet valaki jó ütemérzékű, erős, karakán, de a legfontosabb, hogy idegileg alkalmas legyen az ökölvívásra. Láttam Zsoltnál, hogy a legnagyobb kapott ütések közepette is képes arra koncentrálni, hogy ő nyerjen.
– Ez adottság, vagy meg lehet tanulni?
– Azt hiszem, erre születni kell. Nem nagyon lehet ezt tanulni.
– Fiatalon minden váltás meg tudja érinteni az embert. Erdei hogyan élte meg, hogy új klubban, új edzővel folytatódik a karrierje?
– Ez mindenkinek közös érdeke volt. A KSI a kiöregedett versenyzőket nem tudta megtartani, viszont szerette volna, ha a bokszolói jó kezekbe kerülnek. Nekünk pedig jó bunyósokra volt szükségünk. Erdeit nevelőedzői, Szakos József és Fehér Mihály jó irányba befolyásolták, megismertették és elfogadtatták Zsolttal ezt a lehetőséget. Nem tudom, mennyire kellett őt erre rábeszélni, de úgy láttam, szívesen, nagy örömmel jött, és nagy kedvvel dolgozott.

– Az első közös foglalkozásokra hogyan emlékszik vissza?
– Kilencvenkettő végén került hozzám, valamikor november körül, és mindjárt egy versenyre készültünk, ami nem szokásos egy új edző-versenyző kapcsolatban. Szerencsére a debütálás jól sikerült, Wörglben megvert egy brit fiút, a sikeres rajt sokat lendített egymás elfogadásán.
– Hogyan nézett ki a munkakapcsolatuk?
– Zsolt olyan egyéniség, hogy bárkivel is került össze, fontosnak tartja érzelmileg is azonosulni vele. Most, Sduneknél is biztosan nagyon fontos, hogy egy hullámhosszon legyenek. Ha nem állnának közel egymáshoz, nem tudna ott dolgozni. Az első meccsen a már említett brit fiú nagyon kemény ellenfélnek bizonyult, nem tudom, talán az újdonság varázsa miatt, de Zsolt rögtön szót fogadott, nem állt oda verekedni, hanem technikás, nemzetközi szintű bunyót mutatott be.
– A nyolc év közös munka alatt miben és mennyiben alakult át Erdei stílusa?
– Az elején egyértelműen első szándékú, támadó jellegű harcos volt. Amikor 1993-ban a bursai Európa-bajnokságon kiütötték, leültem vele, átbeszéltük, hogy ha továbbra is ebben a stílusban bokszol, elképzelhető, hogy néha megveri a világ legjobbjait, de mindig fennáll majd a veszélye egy ilyen jellegű vereségnek is, illetve annak, hogy nem tudja a legjobbját adni. Tudtuk, teszteltük, tapasztaltuk, hogy rendkívüli ütemérzéke van, amelyre lehet építeni. Nem kontrabunyóst akartam faragni belőle, hanem olyan öklözőt, aki ellenritmusból, különleges ütemből képes ütni. Úgy éreztem, ha ezt tökéletesíti, nemcsak a legjobbak között lehet, hanem a világklasszisok közé emelkedhet. Fennállt annak a veszélye, hogy ezt nem tudja elsajátítani, hiszen csak azok a versenyzők tudják megcsinálni, akik már a kezdetektől ebben a felfogásban, ezzel a technikával bokszolnak. De éreztük mindketten, hogy képes lehet erre. Kockáztatni kellett, megértette, megcsinálta. Megtörtént az a csoda, hogy elsajátította, amit más a bölcsőből hoz magával. Eleinte előfordult, hogy elöntötte az agyát az indulat, és dühből bokszolt, de egyre ritkábban. A legcsodálatosabb példa a kilencvenhetes hazai vébé volt, amikor koncentráltan, átszellemülten bokszolt – és nyert.

– Mennyire köszön vissza ez a stílus a profi Erdeiben?
– Az amatőrkorszak végén már sokat beszéltünk arról, hogy profi lesz. Tudta, hogy a hivatásosok között sokkal kevesebbet kell mozognia, és örülök, hogy az elhajlások, az ezekből való ellensorozások, ellenütések, ritmusváltások alapjaiban jellemzőek a bunyójára.
– Tökéletesen alkalmazkodott a profibokszhoz?
– Talán megkockáztathatom, hogy igen. Bár például Pérez ellen voltak gondjai, de inkább azért, mert nem a saját pozíciójából vállalta a bunyót és mert elragadtatta magát. Az ellenfélnek kedvező akciókat is vállalt, az utolsó két menetre pedig idegileg elfáradt. Ha a saját bunyójára összpontosít, simán végigbírja a tizenkét menetet. Már felkészült arra, hogy tizenkét menetet hiba nélkül végigbokszoljon.
– Ahogy a szavaiból kiveszem, képesnek tartja Erdeit arra, hogy megverje Gonzálezt.
– Mindenféleképpen. Képes bármelyik szervezet világbajnokát megverni, akár most, akár a jövőben. Nem baj, ha a Pérez elleni meccsből okulva négyszer-ötször tapasztalnia kell, hogy meg tudja oldani a tizenkét menetes csatát, ne legyenek kétségei afelől, hogy bírni tudja. Néhány ilyen lépés után pedig a határ a csillagos ég. Ki merem mondani, Roy Jones-i magasságokba is el tud jutni, el fog jutni.

Tudta-e, hogy…
a négy éve, Sydneyben olimpiai dobogóra álló bokszolók közül még senkinek sem sikerült a profik között világbajnoki címet szereznie? Mi több, a lehetőség is elsőként a 2000-ben a 75 kilósok között bronzérmet nyerő Erdei Zsoltnak adatik meg, a többiek – így például a már légsúlyú Európa-bajnok Brahim Asloum vagy az amerikaiak veretlen pehelysúlyúja, Ricardo "Rocky" Juarez – még csak halad ebbe az irányba.
Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy az Ausztráliát megjáró bunyósok között már van világbajnok. Sydney például még nem az argentin Omar Narvaez nevétől volt hangos, a profivilágban viszont már jegyzett bunyósnak számít. Különösen azóta, hogy 2002. július 13-án Adonis Rivas legyőzésével megszerezte a WBO (Bokszvilágszervezet) légsúlyú koronáját, amelyet azóta sem engedett ki a kezéből, holott már ötször is megpróbálták elvenni tőle.
Sydneyben a 71 kg-osak között a negyeddöntőig jutott Adnan Catic, akiről ezen a néven azóta sem hallottunk semmit, Felix Sturmként viszont már ismerhetjük. A bosnyák felmenőkkel büszkélkedő német öklöző az olimpia után profiklubja, az Universum Box-Promotion kérésére nevet változtatott, és Sturmként 2003. szeptember 13-án az argentin Héctor Javier Velazco elleni pontozásos sikerével megszerezte a WBO középsúlyú koronáját.