Professzor a sarokban

– Professzor, milyen volt a gyermekkora?
– Milyen lett volna? Nehéz… Itt születtem, Santiago de Cubában, pár kilométerre az Antonio Maceo repülőtértől. Hárman voltunk testvérek, de az édesanyám gyakorlatilag egyedül nevelt, mert az apánk korán elhagyta a családot. Van további öt féltestvérem… Igazság szerint semmilyen kitörési lehetőségem sem volt a nyomorból és a betegségből a bokszon kívül. Tudniillik gyermekként asztmás voltam. Szerencsére tőlünk egysaroknyira volt egy edzőterem. Hamar kigyógyított a boksz az asztmámból. Olyan megszállott mester kezébe kerültem, mint Angel Labrada, majd röviddel utána Carlos Manuel Kelly. Az utóbbi még él, most, a juniorvébén tüntettük ki a nyolcvankilencedik születésnapján.
– Ön mégsem vitte igazán sokra versenyzőként, vagy tévedek?
– Nem téved, már tizenkilenc évesen edzősködtem, akkoriban 1955-öt írtunk.
– Bocsánat, hogy félbeszakítom: részt vett a forradalomban?
– Fegyveresen nem. De figyeljen ide: a kubai forradalom olyan folyamat, amely immár negyvenhárom esztendeje zajlik. Fegyverrel, fegyver nélkül.
– Azt mondják, Fidel Castrónak ön az egyik legjobb barátja.
– Nézze, Fidel maga is bokszolt fiatalon, szereti ezt a sportágat, korán barátságba keveredtünk. De hogy a legjobb barátja lennék, az talán túlzás.
– Tudomásom szerint évekkel ezelőtt azt is el tudta intézni a "comandanténál”, hogy Csötönyi Sándort, a mai magyar bokszelnököt fogadja egy kaszinókoncessziós ügyben.
– Így van, de ahhoz már kevés voltam, hogy engedélyezze is a kaszinó létrehozását…
– Persze, ez csak mellékvágány. Mikor került a válogatott mellé?
– A tokiói olimpián, amikor még csak huszonnyolc éves voltam – az NDK-beli Kurt Rosentritt-tel közösen irányítottuk a válogatottat, ott nyerte a kubai boksz az első olimpiai mérkőzését.
– Négy év múlva pedig már az első érmeit.
– Mindjárt két ezüstöt. Garbey volt történelmünk első olimpiai dobogósa ökölvívásban. Aztán Münchenben megtörtént a döntő áttörés. Orlando Martínez, Emilio Correa és Teofilo Stevenson olimpiai bajnok lett. Correa különben az önök Kajdiját verte meg.
– Tudja, hogy szegény Kajdi pár éve autóbaleset áldozata lett?
– Most hallom öntől. Szomorú.
– Aztán jöttek az olimpiák és a kubai aranyak, méghozzá futószalagon.
– Montrealban négyet, Moszkvában hatot, Barcelonában hetet, Atlantában hármat, Sydneyben négyet nyertünk. És, mondanom sem kell, nem mindig élveztük a bírók rokonszenvét.
– Például a három évvel ezelőtti, houstoni világbajnokságon. Ki is vonultak a teremből, otthagytak csapot-papot. Utólag hogyan értékeli azt a demonstratív lépést?
– Nem volt más választásunk a bennünket ért igazságtalanságok után.
– Két olyan legendás bokszoló – egyaránt az amatőr ökölvívás óriása –, mint Stevenson és Félix Savón bokszolt az ön keze alatt. Melyikük volt a jobb?
– Stevenson három olimpiai és három világbajnoki aranyat nyert, Savón három olimpián és hat világbajnokságon diadalmaskodott, de ha ott vagyunk Szöulban, akkor most négy olimpiai aranya lenne. Nem tudok dönteni közöttük, nem is akarok. Egy edzőnek minden bajnok tanítványa egyformán jó és kedves. Egyébként mindketten itt voltak a juniorvébén, Stevenson most szövetségünk alelnöke, Félix pedig tanulja a vezetői szakmát, a közeljövőben rá is számítunk.
– 1964 óta sikert sikerre halmoznak a kubai ökölvívók. Melyik a kubai boksz aranykora?
– Szerintem folyamatosan tart, immár három évtizede. Sohasem volt hullámvölgyünk, mindig szállítottuk az aranyakat. Ötvenezren bokszolnak nálunk versenyszerűen, egyetlen tehetség sem kallódhat el.
– Mi a kubai boksz titka, ha egyáltalán van ilyen?
– Bár a baseball a legnépszerűbb sportág hazánkban – ennek elsőségét képtelenség veszélyeztetni –, mégis messze a boksz a legsikeresebb: Kuba negyvenkét aranyérmet szerzett az eddigi olimpiákon, ebből huszonhetet ökölvívásban. Tudja, a kubai nemzet jellemvonásai – bátorság, fantasztikus ritmusérzék – éppen ennek a sportágnak felelnek meg. Mintha a kubai ember bokszra született volna. Nekünk, edzőknek már csak helyes mederben kell tartanunk a tehetségeket.
– Miért nem engedik el profinak a legjobbjaikat? Hiszen dollártízmilliókat kereshetnének. És nemcsak maguknak, hanem az országnak is.
– Nem tehetjük. A kubai alkotmány tiltja a profibokszot.
– Komolyan mondja?
– A legkomolyabban. Mivel a profi ökölvívás káros az egészségre, ezért nem engedélyezzük, és ahhoz sem járulunk hozzá, hogy legjobbjaink külföldön folytassák pályafutásukat.
– És akik disszidálnak, mint például Joel Casamayor, azok nemzeti hősökből egycsapásra fekete bárányok lesznek?
– Ez nem így van. Mindenkinek a személyes döntése az, ha engedélyünk hiánya ellenére elmegy profinak. Én úgy gondolkodom, hogy mindenki a saját szerencséje vagy balszerencséje kovácsa. Nem haragszom Joelre sem, csak sajnálom őt.
– Mostanában gondok vannak a világ ökölvívásában. Ha nincs is kimondottan válságban a sportág, azért bőven vannak megoldásra váró problémák.
– Szerintem nem szabad csökkenteni a súlycsoportok számát, ellenkezőleg: az olimpiai programba is tizennégy kategóriát kellene felvenni.
– Na de ez abszurdum! A NOB éppen a gigantizmus ellen küzd!
– Nem a súlycsoportok számát kell csökkenteni, hanem a résztvevőkét. Ha elfogadnák a javaslatunkat, kategóriánként csak kisszámú öklöző indulhatna, viszont kettővel több súlycsoportban.
– Persze, ez önöknek jó lenne, mert minden súlycsoportban ott lennének a dobogón vagy annak környékén. De a gyengébb országok a köteleken kívülre szorulnának.
– Kérem, mindenki előtt nyitva áll a lehetőség, hogy bajnok legyen…
– Itt, a juniorvébén már segédeinek hagyja a szereplés lehetőségét, nincs ott a szorítósarokban, távolabbról, egy széken ülve szemléli a fejleményeket.
– Az edzői szakma nem hosszabbítja meg az életkort, az szentigaz. Lehetőség szerint kerülöm már a stresszt, bár ne higgye, hogy az a tíz méter különbség olyan sokat jelent. Amikor a nyolcvanegy kilósok elődöntőjében Consuegra toronymagasan vezetett a német Miertsch ellen, de véletlenül ütött egy mélyet, és a német hagyta kiszámolni magát, majd’ agyvérzést kaptam. Consuegra lett volna a tizedik döntősünk a szülővárosomban.
– Így meg kellett elégedniük kilenc fina-lista hellyel…
– Szerintem az sem olyan pocsék szereplés…