Minden nap folyamatosan frissülő felvezetőcikkünket ide kattintva érheti el!

Legértékesebb játékos (MVP): Peyton Manning (Denver)

Az előző évben a legjobb visszatérő játékosnak választottuk, most pedig egyértelműen neki kell ítélnünk az év legértékesebb játékosa díjat. Peyton Manning már az előző szezonban is zseniálisan játszott, ebben az idényben pedig Wes Welker megszerzése és Julius Thomas „kinevelése” után a pálya közepére is minőségi célpontokat kapott Demaryius Thomas és Eric Decker mellé, ráadásul remeklésének köszönhetően Knowshon Moreno is jóféle futónak látszik.

Már a szezon első meccsén jelezte, ez bizony az ő idénye lesz, a címvédő Ravens amúgy nem gyenge védelmének laza hét TD-nal köszönt be, interceptiont pedig először az ötödik meccs második félidejének derekáig nem dobott – eddigre pedig már 20/0-s TD/interception-mutatóval állt…

Vezetésével a Broncos támadósora megállíthatatlannak látszott az egész szezonban, egyedül a Chargerstől elszenvedett vereség során nem jutott 27 pontig (!!!) együttese, ekkor 20-nál megrekedt, de ezen kívül is csak a San Diego elleni másik meccs (28) és az akkor 9–0-val álló, ellenfelet 17 pont fölé egyszer sem engedő Chiefs (27) ellen maradt harminc alatt a Denver.

Az utolsó hetek már Manning örömjátékáról szóltak (persze az előtte lévők is, leszámítva tán a Patriots elleni fagyos találkozót, ahol a negyedik negyed hajrájáig még a 100 yardot sem közelítette meg, és 1/1-es TD/int-mutatóval állt, de igazából a meccs során a gyorsan összeszedett – igaz, nagyjából ilyen hamar eladott – 24 pontos előny miatt nem is volt addig rákényszerítve a passzokra), a Houston elleni négy TD-jával átadta a múltnak Tom Brady 50 TD-passzos rekordját (végül 55-tel zárt), majd a záró fordulóban egy félidő alatt passzolt 266 yardjával Drew Brees 5476-os csúcsát is lenyomta (5477).

Az év legjobb támadója: Drew Brees (New Orleans)

Itt is adná magát Manning, de egy játékosnak csak egy díjat „adok”, így további lehetőségek után néztem. Az MVP-címre is esélyes lehetne az előző évben szenvedő Saintset rájátszásba vezető Drew Brees, aki negyedik alkalommal jutott 5000 yard fölé. Csak összehasonlításul, ezt a határt rajta kívül még négyen érték el, mindegyikük csak egyszer, szóval egyedül annyi ugyanilyen szezont halmozott fel, mint a liga történetének összes többi irányítója.

A Philadelphia Eagles elképesztő tempót diktáló támadósorát élvezet volt nézni az idényben, ennek a főszereplője pedig LeSean McCoy volt, aki több mint 2000 yarddal (1607 futottjánál többet senki sem ért el – de még csak megközelíteni sem tudták, Matt Forté 1339-et haladt előre –, emellett pedig 539 elkapottat is hozzátett) járult hozzá a csapat teljesítményéhez. Ettől a határtól nem sokkal maradt el a Kansas City Chiefst 1/1-ből rájátszásba segítő Jamaal Charles (1287 futott, 693 elkapott) és a Chicago Bearst erősítő Matt Forté sem (1339, 594).

Az elkapók között olyan fölényes teljesítményt, mint egy szezonnal korábban Calvin Johnson, senki sem tudott felmutatni, bár Josh Gordonnak erre reális esélye lehetett volna, tekintve, hogy a liga legjobb eredményét elérő játékos 14 meccs alatt hozta össze 1646 yardját. Ráadásul úgy, hogy a „félelmetes” Brandon Weeden, Jason Campbell, Brian Hoyer irányító csodahármastól kapta a „jobbnál jobb” passzokat, így különösen felértékelődik pazar teljesítménye. Ha nem lett volna kétmeccses eltiltása, és ezt a tempót tartva 1880 yard körül zárt volna, még Breesnek sem lett volna esélye ellene.

Emlékezzünk meg még egy tight endről, a gyakran alapból elkapóként felálló, a blokkolásban inkább gyenge, mintsem megfelelő, pláne nem jó Jimmy Graham volt Brees kedvenc célpontja, 16 TD-jánál többet egy játékos sem tudott összehozni.

Az év legjobb védője: J. J. Watt (Houston)

A leggyengébb csapatból az év legjobb védőjét megválasztani? Igen, furcsán hangzik, de Watt annyira kiemelkedett a mezőnyből, hogy még a Texans parádés szenvedése sem tudja megakadályozni, hogy az idén is ő legyen a legjobb nálunk, így megvédje a címét. Bár az előző idényben sackkirályként záró védőfalember ezúttal nem tudta megközelíteni a tavalyi 20.5-es számot (bár a 10.5 egy 3–4-es falembertől így is egészen kiváló), ha az irányítók siettetését (38) és a még pont szabályos megütését (amikor nagyjából egy pillanaton múlik, hogy az irányító még pont el tudja dobni a labdát, megelőzve a sacket – 36) tekintve így is félelmetes szezont tolt.

Watt a jó értelemben vett őrült, aki megalkuvás nélkül küzd, és olyan apróság, mint egy masszívan vérző orr, sem veti vissza abban, hogy az irányítót levadássza vagy a futót a földbe passzírozza. Mert a Texans játékosa történetesen nemcsak az irányítók hajkurászásában a liga egyik legjobbja, hanem a futás megállításában is.

A Pro Football Focus minden játékos minden egyes játékát elemzi, és annak sikeressége (posztoktól függően eltérő szempontok alapján, bővebben itt) szempontjából pozitív és negatív értékeket oszt a játékosoknak. A ligában egyedül Watt érte a plusz 100-as álomhatárt, 111.6-tal zárt – csak összehasonlításul, a második legjobb érték az összes játékost tekintve 77.2 volt, és az is jóval megelőzte az őt követőket…

Ezen a listán a másodikként a St. Louis Rams kiváló irányítósiettetője, Robert Quinn zárt, aki a futás hatékony megállítása mellett 19 sacket, további 21 irányítómegütést és 51 (!) siettetést is feljegyeztetett statisztikai lapjára, így méltán nevezhető a passzmesterek rémének. A sackek között 19.5-tel az élen záró Robert Mathis 5+39-et ért el ezekben a kategóriákban.

A belső védőfalemberek között a rengeteg szabálytalansága ellenére tarthatatlan erőnek bizonyult a Tampa Bay Buccaneers játékosa, Gerald McCoy (10+14+56), a linebackerek között a két San Franciscó-i rettenet közül ezúttal NaVorro Bowmant emeljük ki, aki temérdek szerelése (145) mellett öt sacket, kilenc levédekezett passzt, négy kierőszakolt labdavesztést és két interceptiont is fel tudott mutatni, egyikből 89 yardon keresztül TD-ig futott vissza, ez egyébként pont a 49ers rájátszásának bebiztosítását érte. Emeljük ki a liga egyik legjobb védelmének ékkövét is, a Carolina Panthers középső LB-je, Luke Kuechly második évében is szépen termelt (156 szerelés, két sack, hét kivédekezett passz, négy interception), csapatát elit szintre segítve.

A hátvédsorból mindenképpen meg kell emlékezni a liga legjobb secondaryjével rendelkező Seattle kiválóságáról, Richard Shermanről. Az elképesztő szövegelését még pont feledteti parádés játéka, 16 levédekezett passz mellett nyolc interceptionjével az egész liga legjobb teljesítményét tudja felmutatni.

Az év legjobb újonc támadója: Eddie Lacy (Green Bay)

Az előző évben rettenetesen nehéz dolgunk volt ebben a kategóriában, hiszen ott volt a csapatát rájátszásba juttató három irányító (Andrew Luck, Robert Griffin III, Russell Wilson), a két egyből berobbanó futó (Alfred Morris 1613 yard, Doug Martin 1454) és akkor az olyanokról, mint a szintén jól startoló Ryan Tannehill és a Cleveland futott TD-rekordját megdöntő Trent Richardson még az esélyesek közé sem fért be.

Idén ezt sajnos megközelíteni sem tudták az újoncok, az irányítók közül még Mike Glennon (2608 yard, 19 TD/9 interception) volt a legbiztatóbb számokat hozó, ezzel tavaly a futottak még kategóriába pont befért volna.

A „passzmesterek” gyengélkedése megteremtette a lehetőségét, hogy egy másik poszton játszó diadalmaskodjon, a futók közül az Aaron Rodgers sérülése során csapatát „meccsben” tartó Eddie Lacy (1178 yard, 11 TD), az elkapóknál a San Diegónál első évében nagyot dobbantó Keenan Allen (1046 yard, nyolc TD) emelkedett ki, mellettük még a mindkét fronton hasznos (695 futott, 514 elkapott yard és nyolc TD) Giovani Bernardot mindenképp meg kell említeni. Végül a választás azért esett a Packers játékosára, mert Allennek a nagyszerű szezont teljesítő Philip Rivers szórta a labdákat, Bernard pedig a liga egyik legjobb keretének „csupán” hasznos tagjának bizonyult.

Az év legjobb újonc védője: Sheldon Richardson (NY Jets)

A linebackerek közül már az első évében a védelem vezérévé avanzsáló Kiko Alonso, a Buffalo Bills játékosa újoncként 159 szereléssel, két sackkel, négy interceptionnel és egy kierőszakolt labdavesztéssel zárt.

A hátvédsorban az Atlanta Falcons cornerbackje, Desmond Trufant már az első évében csapata húzóemberévé tudott válni, Logan Ryan 4-5. számú szélső védőként indulva az újoncok közül a legtöbb interceptionnel záró játékosává vált.

Választásom azonban mégsem rájuk esik, hanem egy védőfalemberre. Star Lotulelei a Carolina futás elleni védekezését egycsapásra a liga egyik legjobbjává varázsolta, kitűnő teljesítménye pedig az irányítók levadászására (42 szerelés, három sack) is kitért. De mégsem ő nyert.

A Jets ellen hiába futottak 421 alkalommal, kísérletenként csak 3.4 yardot engedett az egység, ami az egész liga magasan legjobb mutatója. Ez nagyban köszönhető a szenzációsan bemutatkozó Sheldon Richardsonnak, aki 78 szerelésével toronymagasan kiemelkedett az újonc védőfalemberek közül, de az egész ligában csak a New England duója (Rob Ninkovich – 91, Chandler Jones –79) és Watt (80) zárt jobban. A PFF-nél a 3–4-es védőfalemberek közül ráadásul csak Watt előzte meg Richadsont a futás megállításában, 3.5 sackjénél pedig csak négy újonc tudott többet felmutatni. Richardsont amúgy Rex Ryan a támadókhoz is felküldte néhány alkalommal, ezt pedig két futott TD-nal hálálta meg:

 

Az év visszatérő játékosa: Alex Smith (Kansas City)

Az előző idényben három kiváló cornerback is hamar kidőlt, Brent Grimes (60 szerelés, 16 kivédekezett passz, négy interception, egy TD), Darrelle Revis (50 szerelés, egy sack, 11 kivédekezett passz, két interception, két fumble) és Lardarius Webb (74 szerelés, 22 kivédekezett passz, két interception) is nagyszerűen tért vissza a pályára, előbbi kettő egyből bekerült a Pro Bowlba is.

A San Diego Chargersből számos sérülést követően Ryan Mathews (1255 futott yard) végre igazi futónak néz ki, ugyanez igaz az elmúlt években szenvedő Knowshon Morenóra (1038).

Az irányítók közül Alex Smith jó kezdése ellenére a sérülése után padra szorult Colin Kaepernick mögött a 49ersnél, a Kansas City Chiefst viszont egyből a rájátszásba vezette, csakúgy, mint az elmúlt években csapatával együtt szenvedő Philip Rivers, aki 69.5 százalékos pontossággal és 105.5-ös irányítómutatóval zárt.

Annyira kiemelkedő senki sem volt ebből a részlegből, mint egy évvel korábban Peyton Manning és Adrian Peterson, vagy amilyen egy év múlva Rob Gronkowski vagy Sean Lee lehet (utóbbi, ha végigbírta volna az idényt, egyértelműen megnyerte volna a kategóriát). Az 1/1-es csapathoz újonnan érkezve 23/7 TD/interception-mutatóval záró „Kovács Sanyi” hajszállal megelőzi a cornerbackeket.

Az év legjobb edzője: Andy Reid (Kansas City)

Tavalyi győztesünk, Bruce Arians a Colts rájátszásba röptetése után kis híján ismét csodát tett egy előző idényben gyengélkedő csapattal, az Arizona Cardinals azonban hajszállal lemaradt a playoffról.

A jelöltek között mindenképpen ott a helye a New Orleans élére visszatérő, a csapatot egyből rájátszásba vezető Sean Paytonnak, a szezont rosszul kezdő, 1–3 után viszont 11–1-es sorozatot futó Carolina Panthers mesterének, Ron Riverának, aki egy éveken keresztül szenvedő franchise-t vezetett csoportgyőzelemre.

Nem lehet szó nélkül elmenni Bill Belichick mellett sem, akinek csapatából az öt legjobb elkapó kiesett tavalyról, és a fél védelem is kiesett az év során, mégis 12–4-re hozta csapatával az alapszakaszt.

Az Eagles szintén nem kezdett erősen, Chip Kelly még irányítót is cserélt az idény elején, ez aztán tökéletesen bevált, hiszen az új támadósort Nick Foles (27 TD/2 interception) fantasztikus játékkal vezette a rájátszásba.

Az előző idényben az 1/1-esként új irányítóval egyből rájátszásba jutó Colts mesterét választottam meg a legjobbnak. A Chiefs kerete sokkal erősebb volt, minthogy 1/1-esként zárjon, minden beütött, ezt pedig nem bírta el a csapat, most egy új irányítóval és a csapat felrázásával Andy Reid egyből a rájátszásba vezette övéit. (Egyébiránt jövőre a Texansnál ugyanezt várom, egy új irányítóval playoffszereplést, sorozatban a harmadik 1/1-esként).

Ugyanez, mármint, hogy ami elromolhat, az el is romlott (talán egyedül csak Brady nem esett ki a fontos láncszemek közül), ebben az idényben New Englandben így is 12–4-et eredményezett, szemben az Atlanta- vagy Houston-féle leolvadásokkal vagy a Chiefs egy évvel ezelőtti vesszőfutásával. Óriási dilemma végén egy hajszállal végül mégis Reidet írom előrébb, talán azért, mert a Broncos és a Chargers is a kvartettben volt, így még nehezebb volt kiharcolni a továbbjutást, mint a kevésbé erős AFC Eastből.

Pete Carroll és John Fox olyan kerettel dolgozhatott, amellyel már a szezon előtt mindenki a Seahawksot és a Broncost várta a döntőbe, így velük emiatt nem is foglalkoztam.