Közöny

Csütörtök 12 óra, épp az ebédemet rágcsálom és szervezem az esti programot a cimborákkal, majd eszembe jut, hogy jobb lenne lemondani, mert kilenctől meccs van. Pár éve ez elképzelhetetlen volt. Hetekre előre tudtam a sorsolást, bezzeg most? Kis híján elfelejtem, hogy EL derbi van? Divat szurkoló lennék? Kopott a lelkesedés? Nem és igen.Csütörtök 12 óra, épp az ebédemet rágcsálom és szervezem az esti programot a cimborákkal, majd eszembe jut, hogy jobb lenne lemondani, mert kilenctől meccs van. Pár éve ez elképzelhetetlen volt. Hetekre előre tudtam a sorsolást, bezzeg most? Kis híján elfelejtem, hogy EL derbi van? Divat szurkoló lennék? Kopott a lelkesedés? Nem és igen.

Most jöhetnék olyan szarságokkal, hogy felnőttem, nem vagyok már 15, vannak fontosabb dolgok a szurkolásnál, meg sok ehhez hasonló közhely, de igazság szerint nem erről van szó, ugyanis a vágy még ott lakozik bennem, még ha csak parázsról is van szó, nem pedig viharos tűzről.

A legrosszabb az, hogy már nem érzek dühöt, csak megvonom a vállam és tojok az egész szezonra. Mert kit is érdekel, hogy hetedik vagy nyolcadik lesz a csapat? Mégis mit számít, hogy Icardi vagy Tevez lesz a gólkirály, és hogy hányszor botlik bele a labdába Ranocchia?

Meguntam, belefáradtam. Jöhetnek a divat szurkolós megjegyzések, meg hőzönghetnek a hűséges drukkerek, hogy én bezzeg a Serie C-ben is kitartanék a csapat mellet és teszem hozzá, igazuk is van/lenne.

És mégis, idén már nincs kedvem több meccset nézni.

Időnként azért bennem is felcsillan valami. Hol a remény, amikor Hajdu B. elhiteti velem, hogy a jövő évi Bl-döntő szereplés a tét, hol pedig a nevetés tör fel bennem, amikor Nagatomót Nagatomo-fan turistának nézi.

Ahogy pár sorral fentebb céloztam már rá, a helyzet nem menthetetlen. Nem arról van szó, hogy nem szeretném ugyanúgy az Intert, mint 10 éve – és itt szándékosan nem 4 évet írtam-, hanem a meccsek végén úrrá lesz rajtam a közöny. Ennél rosszabb érzés márpedig nincs egy szurkoló számára.

Amikor már a kínos nevetéshez sincs kedved Campagnaro erőltetésén, Ranocchia bénázásán és Kuzmanovic becserélésén 3 gólos hátrányban, akkor érzed, hogy valami nincs rendben. A vágy ott van benned, hogy ismét átéld a boldogságot, sőt, igen, a fájó vereségek pokoli hasító érzése is hiányzik. Mert legalább jelentett valamit egy kudarc. Nem úgy, mint tegnap este a Wolfsburg ellen. Ez sokkal rosszabb, mint keseregni egy fontos meccs elvesztése miatt. Fájjon, mert az azt jelenti, hogy még számít.

Apropó Ranocchia. Emlékszem, anno egy jó barátom, aki elég magas szinten sakkozott, nem volt hajlandó kiállni ellenem, mert azt mondta, ha lelkes amatőrökkel méri össze a tudását, akkor előbb utóbb az ő képessége lesüllyedne a hobbi sakkozókéhoz. Kezdem érteni Juan formahanyatlását. A brazil Jézus ahelyett, hogy felhúzná Ranót és jobbá tenni az egész védelmet ő maga pottyant minden idők legrosszabb Interes csapatkapitányának szintjére.

2-3 éve még röhögtek rajtunk. Így tettek az ellendrukkerek, a Schalke elleni szégyen után, majd hasonlóan a Marseille buktát követően. Eljutottunk arra a szintre, hogy már senki sem nevet, ugyanis papírforma, ha szégyenben marad a klubunk.

Már nem lepődünk meg azon, hogy a babszemnyi aggyal megáldott Bendtner is győztes gólt szerez, hisz a fenébe is, idén már egy De Ceglie is kivégezte a csapatot, nem beszélve Ekdal triplájáról még az őszi szezonból. Némi vigasz, hogy a dán Maradona legalább csatár.

És a legrosszabb, hogy már nem érdekel. Csak essünk túl rajta és jöjjön egy szebb korszak. Talán nincs is olyan messze.

Osztályzat helyett, ezúttal faszkorbács és szopóálarc jár aranylábú ifjainknak, nektek, Olvasóinknak pedig nem más, mint kalapemelés, hogy még mindig van ehhez idegrendszeretek. Nekem kevésbé.