Ranieri és a bizalmi kör

A Mister veszettül keveri a kártyákat, amelyből néha jó, olykor átlagos, a kelleténél többször pedig hajmeresztő dolgok jönnek ki. Adott ez, adott a tudjukhogymilyen keret tudjukhogymilyen formában, és adott a Karácsonyig hátralévő erőltetett menet a bajnokságban: öt találkozó, közte egy BL-sörmeccs a ruszkikkal. Cél a BL-hely, menni fog?A Mister veszettül keveri a kártyákat, amelyből néha jó, olykor átlagos, a kelleténél többször pedig hajmeresztő dolgok jönnek ki. Adott ez, adott a tudjukhogymilyen keret tudjukhogymilyen formában, és adott a Karácsonyig hátralévő erőltetett menet a bajnokságban: öt találkozó, közte egy BL-sörmeccs a ruszkikkal. Cél a BL-hely, menni fog?

Szögezzük le, Ranieri érkezése óta legalább annyit elért, hogy úgy-ahogy stabilizálta a csapatot, behúzta a BL-csoportot, és nyikorogva ugyan, de már gyűjtögetjük a pontokat a bajnokságban is. Szegény öreget a sérülések sem kímélik, ezért gyakorlatilag minden második héten egy új felállással ismerkedhetünk. Az persze, hogy nekünk gúvad a szemünk a tv/stream előtt, kisebb probléma ahhoz képest, hogy a csapat jó része, köztük a nyáron érkezett Messiás-jelöltek sokszor posztjukon kívül játszanak, és gyakorlatilag alig akad két egymást követő meccs, amikor ugyanazzal a feladattal lépnének pályára.

Sajnos azonban Ranieri is tesz homlokráncaink mélyüléséért, megfigyelhető tendencia, hogy kiben bízik és kiben nem, és olykor ez köszönőviszonyban sincs azzal, amit az átlagos fotelszakértő felfedezni vél a közvetítésekben.

Zarate márvány-emléktáblát kap minden meccs után, amikor nem cserélik le a félidőben, miközben Nagatomo lassan hasonló státuszt vív ki magának, mint Helveg Zaccheroninál: mindenki látja, hogy szar, de valami rejtélyes oknál fogva mégis kirobbanthatatlan a csapatból (ezt a tradíciót Favalli vitte tovább, jelenleg Chivuval osztoznak rajta).

Valahogy mintha az is kezdene törvényszerűvé válni, hogy aki véletlenül lehoz egy jó meccset, az jó esetben a padon, rosszabb esetben a lelátón találja magát a következő összecsapáson. Jonathan és Coutinho különösen “élvezik” ezt a játékospolitikát, a csapat pedig nagyon nyögi. Itt ismét bejönnek a sérülések, de olykor enélkül is sikerült Ranierinek “kifelejteni” őket a meccskeretből.

Konkrét példa néhányra a fentiek közül a hétvégi, Siena elleni győzelem, melyről azóta persze özönlenek a remek nyilatkozatok: a jellem diadala, megfelelő mentalitás, és a hasonló, bullshit-generátorból kipattanó közhelyek.

A meccsen Pazzini vergődött elöl a falban. Ebben semmi meglepő sincs, mivel középen Sneijder hiányában senkiben sem lakozik annyi kreativitás, akitől akár két értelmes passzra is számíthasson, maradnak a beadások, amiket remekül támad meg, ha mondjuk jönne egy meccsen féltucat a 16-oson belülre.

Ezeket Zaraténak és Alvareznek kellett volna szállítania, akiket a mester az oldalvonalhoz parancsolt. Előbbi addig cselezget, amire már egy dísszázad felsorakozik előtte rezesbandástul, utóbbi meg zsigerből próbál azonnal természetes közege felé, középre törni, az oldalvonalnál csak vergődik. Itt jönne be a mögöttük fellépő hátvéd, csakhogy baloldalon az a Zanetti játszott, akinek ez soha nem volt erőssége, jobb oldalon pedig Kamaszuka robogott előre, abban meg nem volt sok köszönet. A japán játékában az utóbbi időben annyi intellektus és megfontoltság figyelhető meg, mint a Kecskeméti Repülőnapokra készülő lángoló géppel az anyahajó felé zuhanó kamikaze pilóta finom manővereiben. Persze ő talán nem játszott volna, ha Jonathan nem dől ki az utolsó pillanatban, de tekintve, hogy a vaskos Maicon-imitátor eddig nem sok sót evett meg Ranierinél, nem vennék rá mérget, hogy játszatta volna.

Adott volt tehát az első félidei meddő tökölés. Ranieri észleli a problémát, és cselekszik. Ezzel el is érkeztünk a második fő problémához az öregnél, nevezetesen, hogy általában azonnal észleli a gondokat (ebben például máris előrébb vagyunk Leonál), de sokszor hajmeresztő megoldásokat talál ki rá. Ennek első látványos, nagyon fájó példája a Juve meccs volt, ahol a jobbhátvéd Lichtsteiner szétszedett minket, mivel Zarate nem ment vele vissza védekezni. Megoldás? Az argentin le, Castaignos be. Való igaz, hogy onnantól a svájci nem sok vizet zavart a térfelünkön, de ezzel a húzással egyben saját támadójátékunkat is kiherélte.

Vasárnap hasonló a recept, ami a Mister nyilatkozatából is kitűnik.

“Alvarez és Zarate cseréje? Több beadásra volt szükségünk Pazzininek, és láttam, hogy az első félidőben csak egyet kapott.”

Megoldás: Obi és Castaignos be. Leülhet, egyes. Kapitális öngól, amit már kiveséztünk egy korábbi posztban, amit csak Milito beállása és persze az egyik csereember győztes gólja mentett meg.

Aggasztó, hogy Ranieri szemmel láthatóan nem bízik a kreatív emberekben (Sneijderen kívül). Zarate kálváriáját már említettem, és noha ő segghülye inkább ösztönjátékos, de tud váratlant húzni, és vakok között félszemű a király alapon talán több játékidőt érdemelne, főleg, ha Coutinho nem bevethető. Alvarez végre megszerezte első gólját, erre 45 perc után lerántani pedig nem éppen önbizalomnövelő megoldás, főleg, hogy egyébként lefelé biztosan nem lógott ki a csapatból. Vele egyébként a másik probléma, hogy a vonalhoz ragasztva szemmel láthatóan szenved, simán ki lehetne próbálni Stankovic helyén, aki fizikailag már igencsak kezd kikopni a csapatból. Támadásban még rádurrant egyet-egyet, de védekezésben fájdalmasan faképnél hagyják, 20 perc után már a fülén keresztül próbál meg levegőt venni, fordulékonyságban pedig lassan a USS Nimitztől is kikapna.

Milito ügyét számtalanszor körberágtuk, jelenleg nem több, mint egy fényesre csiszolt talizmán, aki a szugerálásra varázslat helyett egy híg fingással reagál, de akit a tekintélye (pedig nagyon távolinak tűnik már 2010. májusa) miatt folyton újra és újra elő kell venni, az eddig emlegetett fiatalok rovására. Nem kizárt, hogy valaha még formába lendül, de az ő korában erre bazírozni már minimum felelőtlenség. A támadó sorral kapcsolatban Forlán jelenleg az értékelhetetlen kategória, pedig neki még van esze ehhez a játékhoz, de erős kétségeim vannak azzal kapcsolatban, hogy hosszú sérülés után 32 évesen egyáltalán megközelíti-e majd korábbi formáját.

Adott ez a keret, Ranieri hóbortjai, és a Karácsonyig hátralévő öt bajnoki, közte egy pótlással. Sorban (otthoni vastagon): Udinese, Fiorentina, Genoa, Cesena, Lecce.

Az éllovas hatostól vesztett pontok tekintetében 11 (Juve), 7 (Milan, Udinese), 5 (Lazio), 2 (Palermo, Napoli) egységre vagyunk lemaradva (ez persze feltételezi a genovai győzelmet).

Nem lehetetlen küldetés, de mindenki nyugodtabban karácsonyozna, ha sikerülne még egy pár pontot hozni rajtuk a téli szünetig, ehhez pedig fontos lenne, hogy Ranieri kicsit leálljon a kísérlezetgetéssel és rotálással, mert a fenti ellenfelek közül első ránézésre három biztosan simán kihasznál egy olyan baklövést, amit Sienában elkövetett. Ha sikerül egy jó sorozattal elvergődnünk a téli szünetig, akkor a nagybevásárlással (muhaha), meg valami égi áldással talán tavasszal lábra tudunk állni, addig azonban marad a fogcsikorgatás és a véres veríték.