Dudi a gyerekkor kék ege alatt – 75 éve született Csapó Gábor

Budai úrigyereknek vallotta magát, lévén a mama igazi Wienerin, azaz bécsi úrilány, a dédnagyapjának ott az életnagyságú festménye Schönbrunnban, mérnök tábornok volt.

A papa ötödik általánosig vele tanult, üvöltött, ha nem tudott valamit azonnal megcsinálni. „Egy szicíliai család karthauzi szerzetesrend volt hozzánk képest. Később, amikor mondogatták, hogy figyeljünk, sorsdöntő meccs jön, csak röhögtem, nem tudtam, mi az, hogy nyomás” – mesélte a 70. születésnapján készült interjúnkban. (Hosszabbítás, 2020. szeptember 19.)

Úgy ragadt meg az uszodában, hogy a Szigeten, ahová lejárt játszani, Csuti bá, azaz Csuti József megkérdezte, lenne-e kedve úszni náluk. „De hát én nem vagyok Dózsa-drukker” – csodálkozott. „Én sem” – nyugtatta meg Csuti bá. Ebben maradtak.

A faltól falig nem volt az ő világa, hamar jött a labda. Olyannyira, hogy 1969-ben Rajki Béla már behívta a válogatott keretbe, szerinte túl korán. Rajki aztán kiszeretett belőle, a müncheni olimpia (1972) évében már nem érdekelte, pedig az egyik legjobb idénye volt, a harmatgyenge (ő mondta) Dózsával másodikak lettek a bajnokságban.

Később aztán jött a kárpótlás, olimpiai, világ- és Európa-bajnoki cím, de: „Szerintem nincs olyan, hogy az események kiegyenlítik egymást, az érzések esetleg tompulnak, de azok sem feltétlenül.”

Mindenesetre 1973-ban a belgrádi világbajnokságon ő volt az aduász. Gyarmati Dezső már szövetségi kapitányként vetette be, a Szovjetunió elleni sorsdöntő meccsen úgy nyertünk 5–4-re, hogy három gólt dobott.

Kulcsember lett a csapatban, Gyarmatinál végig (olimpiai, világ- és Európa-bajnoki cím) biztos pont, engedelmükkel most nem megyek végig az összes nagy tornán, inkább idézem őt saját magáról: „Meggyőződésem, hogy a labda ahhoz pattan, aki a legjobban szereti, ezért jöhetett több ki belőlem, mint amennyi bennem volt. Technikailag nem voltam különleges, de jó fejű gyerekként tudtam előre gondolkozni. Talán a gének, a neveltetés, de fontosabb, hogy jól tudtam centerből passzolni.”

Olaszországban is otthon volt. Szerencséjének mondta, hogy Siracusába került profiként, az Ortigiához. Enzo Genovese, Vito Genovese unokája vette meg, tehát végül is a La Mafia. Hamar megtudta, hogy roppant csalókák a maffiafilmek, Genovese például sohasem járt testőrökkel, teljesen egyedül mászkált, nem volt mitől félnie, nagy hatalom volt. Így aztán őt is nagy tekintély övezte, hiszen remekül ment neki a játék, kétszer is gólkirály lett. Az első évben 56 góllal, de akkor Sandro Campagna nem játszott. Összejött egy lánnyal, akinek a papája az egyik meccs után öt golyót eresztett belé… Aztán visszatért, és Dudi 79 góllal lett első, a huszonhárom gól különbség az ő játéka volt.

Campagna, ma az olaszok szövetségi kapitánya, nemcsak szerette, tisztelte is Dudit, ahogy többször is mondta: „Számomra Csapó és Faragó jelenti a magyar pólót.”

Amikor abbahagyta a játékot, hívták edzőnek Genovába, a Nervihez. Amikor Genovese megtudta, leintette, hogy nyugi, ne kapkodjon, már délinek számít, ez pedig Genovában nem feltétlenül jó pont. Aztán másnap reggel jött érte egy kocsi, irány Palermo, ott lett edző. Amikor jött haza szabadságra, a repülőn olvasta az újságban, hogy 12 ezer dollárral többet kap, mint a szövetségi kapitány.

Kilencvenegyben meghalt az édesapja, hazajött, nem hagyhatta egyedül a mamát. Itthon is edzősködött, de – ahogy mondta – kezdett szép lassan kiszeretni a pólóból. „Elsődlegesen a fedett uszoda miatt – magyarázta. – Szörnyen idegesített. Edzést tartani még elment, de a meccsek… A póló nálam nyári, szabadtéri sportág – kék ég, kék víz, napsütés.”

Alapvetően nem tartotta magát jó edzőnek. A meccseket jól levezényelte, alig voltak rossz cseréi, de az edzéseken nagyon bosszantotta, ha egy jó játékosnak kétszer elmondott valamit, és nem értette. Tudta, hétszer kellene, de nem volt türelme hozzá.

Ha már itt tartunk, Rusorán Péterről mindig áradozott. Nem volt nála empatikusabb edző, nemcsak a klasszisok, hanem a gyengék, gyengébbek sorsa is érdekelte. Legendás az esete Dudi szenvedélyével: „Éppen nem volt kocsim, Peti hozott el a Komjádiból. Kérdezte, hová megyek, mondtam, a Fészekbe kártyázni. Megkérdezte, meddig játszunk, majd azt mondta, másnap akkor ráérek egyre edzésre jönni, majd ő tart nekem külön gyakorlást. Ebből rendszer lett, de tudta, mit ajánl, mert hétfőn vagy kedden megcsinálhattam, szerdától már nem, a tisztesség nem engedte.”

Volt (van?) egy Rusorán-mondás, ami ma is megszívlelendő. Azt mondta, hét úszóedzés ér fel egy kétkapuzással, hét kétkapus edzés egy első osztályú bajnokival, és hét első osztályú meccs jelent egyetlen válogatott mérkőzést. Dudi szerint megtámadhatatlan gondolatmenet az agyonúszatások ellen.

Otthon volt a művészvilágban. Leginkább a Fészek klub említett kártyapartijai jóvoltából, ám az ördög bibliája nála világi volt. Elvégre a römi, a bridzs, de még a póker is társasjáték, és a partik előtti, közbeni és utáni beszélgetések igazi kapcsolatokat jelentenek, ha nagyok között zajlik. (Kálmán György és Benedek Miklós jut eszembe a színészóriások közül Dudiról szólva.)

Lassan három esztendeje, hogy nincs velünk. Halála előtti napon elkésett a kártyapartiról, összekeverte a lapokat – egyik sem volt szokása. Az említett születésnapi interjúban azt mondta, rá mindig a gyerekkor ege borult, biztos benne, ez így is marad, amíg él. És hozzátette: akinek nála szebb élete volt, az festi magát. 

Halálakor megszólaltak a játékostársak, közülük a Montrealban szintén bajnok Gerendás György mondandójában a lényeg: „Ezernyi történetem lenne Dudiról, de most csak a szomorúság van bennem.”

Barátként én is így voltam, sőt még mindig vagyok vele. S tartom, amit a nekrológjában: „Azt pedig tudom, hogy most azok is könnyeket hullajtanak, akik szívesen hordtak össze róla szólva tücsköt-bogarat. Lelkük rajta. Dudié pedig odafönn, de ott is főszerepben.”

CSAPÓ GÁBOR NÉVJEGYE

Született: 1950. szeptember 20., Budapest
Elhunyt: 2022. november 27., Budapest
Végzettsége: jogász, szakedző 
Válogatottság: 272 (1970–1986) 
Klubjai (úszás, vízilabda): Ú. Dózsa (1959–1972), SZEOL AK (1972–1973), Vasas (1973–1984), CC Ortigia Siracusa (olasz, 1986–1988) 
Klubjai edzőként: Palermo (olasz, 1988–1992), Vasas (1993–1994), UTE (2001–2003), FTC (2003–2004) 
Eredményei játékosként: olimpiai bajnok (1976, Montreal), olimpiai 3. (1980, Moszkva), világbajnok (1973, Belgrád), 3x vb-2. (1975, Cali; 1978, Nyugat-Berlin; 1982, Guayaquil), 2x Európa-bajnok (1974, Bécs; 1977, Jönköping), Eb-2. (1983, Róma), világkupagyőztes (1979), 2x BEK-győztes (1979, 1984), 9x magyar bajnok (1975, 1976, 1977, 1979, 1980, 1981, 1982, 1983, 1984), 2x MNK-győztes (1981, 1983)
Filmszerepe: Ki beszél itt szerelemről? (1979, rendezte: Bacsó Péter) 
Könyve: Szerelmeim (2006)
Elismerései: az Év magyar vízilabdázója (1975), Budapestért-díj (2008), a II. kerület díszpolgára (2023, posztumusz)

Csapó vagy Faragó

Az 1976-ban olimpiai első montreali aranycsapatnak két sztárja volt, Faragó Tamás és Csapó Gábor. Gyarmati Dezső szövetségi kapitány szándékosan tolta őket előtérbe, azt vallotta, kell, hogy legyenek arcai a válogatottjának. Ők megfeleltek az elvárásnak, anélkül, hogy egymással összezördültek volna. Csapó szerint: „Nagyon sok irigyem volt, Tamás egy pillanatig sem. Rájött, hogy pozitív vagyok, sok mindenben hallgatott rám, pedig jobb játékos volt. Én csapatemberként tekintettem magamra, tudtam nyerni, az mozgatott, hogy az első és a második hely között öt-hat hely van, a második és a harmadik között csak egy. Óriási különbség.”