Népsport: sok hűhó semmiért, a párt döntött a feljutóról

Az akkori lebonyolítás szerint az 1954-es bajnoki idény március 7-től december 29-ig tartott a 14 csapatos NB I-ben (bár két mérkőzés átcsúszott 1955 januárjára). Az NB II-ben eközben négy csoportban (Kelet, Dél, Közép, Nyugat) zajlottak a küzdelmek, az idény pedig véget ért november 27-én. Így december elején jöhetett is az osztályozó, amit igencsak sajátosan szerveztek meg. Az NB I két leendő kiesője (Szegedi Haladás, Sztálin Vasmű Építők) helyére feljutó két csapat kiléte úgy dőlt el, hogy a négy NB II-es csoport bajnokai december első felében körmérkőzéses tornát játszottak három fordulóban, vagyis mindenki megmérkőzött mindenkivel, és a tabella első két helyezettje léphetett fel az NB I-be.

Ez a négy együttes pedig az Ózdi Vasas (a Keleti csoport bajnoka), a szolnoki Légierő (Déli csoport), a Bp. Vörös Meteor (Közép csoport) és a Kőbányai Dózsa (Nyugati csoport) volt.

Ki mellett szóltak vajon az esélyek? Mindenhol nagy volt az izgalom.

„Az ózdiak bíznak csapatukban: vasárnap különvonat szállítja szurkolóik százait a mérkőzésre – írta a Népsport 1954. december 2-i száma. – Még Sztálinvárosból is jelentkeztek, hogy az ott dolgozó ózdiak testületileg jelennének majd meg a mérkőzésen. Az ózdi szurkolók egyébként szoros küzdelem után ózdi győzelemben bizakodnak.” A szolnoki Légierő szakosztályvezetője, Schindler Ernő azt mondta: „Tavaly a második helyen végeztünk NB II-Es csoportunkban a Vasas Izzó mögött. Most megnyertük a bajnokságot. Reméljük, hogy követni tudjuk a Vasas Izzó példáját: mi is az NB I-be kerülünk”. A Bp. Vörös Meteor edzője, Serényi Imre így látta az esélyeket: „Szerintem közel egyforma képességű csapatok küzdenek az NB I-be jutásért. Mind a négy csapatnak reménye van arra, hogy felkerüljön. Talán éppen a lelkesedés dönt majd…” A Kőbányai Dózsa edzője, Fenyvesi László pedig azt mondta lapunknak: „Csapatunk tagjai, csaknem kivétel nélkül, a fiatalabb korosztályhoz tartoznak. Néhányan talán nem rendelkeznek kellő tapasztalattal, ezt azonban akarattal, lelkességgel pótolják.”   

Azt is elemezte a Népsport, hogy mind a négy csapat erőssége a támadójátékban rejlik, hiszen négyen összesen 354 gólt szereztek az NB II-es idényben, és csak 104-et kaptak. Ehhez képest az osztályozó első körének két meccsén egyetlen árva gól esett… A Bp. Vörös Meteor 1:0-ra legyőzte az Ózdi Vasast, míg a Légierő–Kőbányai Dózsa meccsen nem született gól.

„Egyévi munkánk egyik legszebb eredményének tartom, hogy a legveszélyesebbnek vélt ellenfelet két vállra fektettük – nyilatkozta boldogan lapunknak az egyetlen győztes csapat edzője, Serényi Imre. – Persze, tisztában vagyunk vele, hogy a hátralevő két ellenfél is az NB I-be szeretne jutni, s ennek megfelelően készülünk majd ezekre a mérkőzésekre is.” A tudósítás szerint „eddig ért az edző beszélgetés közben, amikor nyílt az ajtó és láthatóan boldog férfi lépett be rajta. – Fiúk, egyenkint is mindenkit szívből üdvözlök, gratulálok a szép győzelemhez – mondta Bognár József belkereskedelmi miniszter, mert ő volt az öltöző új vendége. – Jó érzés tudni, hogy nem hiába szurkolt értünk a miniszter elvtárs – válaszolta boldogan az egyik játékos”.

TudósítÓnk ostorozta a színvonalat. „Igen nagy tehát a tét, és ez erősen meg is látszott a vasárnapi két mérkőzés színvonalán. Sokat idegeskedtek mind a négy csapat játékosai, sorra követték el a labdakezelési és egyéb hibákat – főként a csatárok. Ennek tulajdonítható, hogy a közel 30 000 főnyi közönség meglehetősen gyenge játékot és mindössze egy gólt láthatott.” Az első forduló összegzése pedig: „Kissé korai lenne a vasárnap látottak alapján megjósolni a két feljutót, de eddig úgy fest a helyzet, hogy a Bp. Vörös Meteor játssza a legtöbb elgondolással a labdarúgást, erőnléti szempontból talán a Légierő áll a legjobban, az ózdi Vasasban nagy a lendület, a Kőbányai Dózsának viszont a védelme az erőssége. Két hét múlva mindenesetre többet tudunk már…”

Nos, a második forduló is egy halvány 0:0-val kezdődött a Bp. Vörös Meteor és a Légierő között. A másik párharcban viszont a kőbányaiak 3:1-re legyőzték az Ózdot, amely így ki is szállt a feljutásért zajló versenyfutásból. „Az ózdi csatárok ötlettelenül, erőtlenül játszottak, s az egész együttesből hiányzott a lelkesedés, a harcos küzdőszellem” – írta a Népsport, amely a záró fordulóra így kombinált: „A Bp. Vörös Meteor, a Kőbányai Dózsa és a Légierő közül jelenleg a Légierő helyzete látszik a legelőnyösebbnek, hiszen az ózdiak már aligha küzdenek majd olyan lelkesedéssel, mint ellenfelük, márpedig az osztályozó mérkőzéseken a lelkesedésnek mindig döntő szerepe van.”

Ez a jóslat valóra is vált, az ózdiak az utolsó meccsen, december 20-án nem gördítettek nagy akadályt a 3:0-ra nyerő szolnokiak útjába. A másik meccsen pedig a Kőbányai Dózsa tíz emberrel is nyert 1:0-ra a Vörös Meteor ellen, így a két győztes csapat végzett a feljutást érő helyen.

A sportnapilap ekkor már azon morfondírozott: „Nem volt itt hiba az NB II-es csapatok összeállításánál? (…) Az osztályozókon az történt, hogy a két »százgólos« csatársor erejéből mindössze 1-1 gólra futotta, s ezzel az Ózd még pontot sem tudott szerezni, a Vörös Meteornak azonban esélye volt a feljutásra is. Ha ugyanis a K. Dózsa elleni mérkőzése gól nélküli döntetlennel végződik, a Vörös Meteor egyetlen szál gólocskával az NB I-be került volna. Nem így történt. Az osztályozókon az a két csapat állta meg a helyét, amelynek nehezebb, keményebb ellenfelei voltak az NB II-ben, amelynek csatárai nem lőttek ugyan 100–100 gólt, de a bajnoki év folyamán megtanultak teljes erőből küzdeni. Nem futballozni felejtettek el a Bp. Vörös Meteor és az Ózdi Vasas csatárai az osztályozókra, hanem küzdeni, nehéz helyzetben is feltalálni magukat. Ezek alapján a Légierő és a Kőbányai Dózsa feljutása azok számára nem nagy meglepetés, akik alaposan ismerték az NB II négy csoportjának egymás közti erőviszonyait.”

Tehát a Légierő és a Kőbányai Dózsa örülhetett a feljutásnak – de az utóbbi nem sokáig.

A Képes Sport még 1955 februárjában is feljutóként ünnepelte a Kőbányai Dózsát, de a Dunántúli Napló január 25-én már a következő hírt kürtölte világgá: „Első osztályú klubja lesz Pécsnek!”     

Addigra ugyanis a politikai hatalmasságok már eldöntötték, hogy a Kőbányai Dózsát nem szeretnék az első osztályban látni. A pályán kivívott kőbányai siker ellenére úgy okoskodtak az Országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB), valamint a párt által „felügyelt” labdarúgó-szövetség vezetői, hogy a dinamikusan fejlődő iparvárosnak, az ország harmadik legnagyobb városává előlépő Pécsnek nagyobb szüksége van egy NB I-es csapatra, amely az ipari munkásság lelkesedését növelni tudja. „A döntéshozóknál sokat nyomott a latban, hogy 1954. november 10-én a Baranya válogatottja ellen Pécsen pályára lépő Aranycsapatra húszezren voltak kíváncsiak a Pécsi Lokomotív (azaz a PVSK) pályáján. Akkor fogalmazódott meg, hogy a település megérdemelne egy élvonalbeli csapatot” – olvasható Dénes Tamás, Sándor Mihály, Bába Éva A magyar labdarúgás története című ötkötetesében.

De a történetben volt még egy kanyar: ugyanis nem az NB II Nyugati csoportjában a Kőbányai Dózsa mögött a második helyen végző Pécsi Lokomotív, nem is a harmadik helyen befutó Pécsi Bányász juthatott fel az NB I-be a helyi pártelit döntése értelmében, hanem a 11. helyezett Pécsi Dózsa, a rendőrség csapata, amelyet csak 1950-ben alapítottak. Ennek lett aztán a jogutódja a PMSC, majd a PMFC.