Sándor Csikar korán búcsúzott

Noha Sándor Károly oroszlánrészt vállalt az 1964-es Európa-bajnokság négy közé jutásából, a spanyolországi négyes döntőben nem lépett pályára, sőt, az Eb után rendezett Svájc–Magyarország (0:2) találkozón sem jutott szóhoz. Az 1964. május 23-án a Népstadionban rendezett magyar–francia (2:1) Eb-selejtezőn 74. alkalommal játszott címeres mezben, a Népsport szerint a második félidőben „valósággal szárnyakat kapott”. Viszont tény, hogy a magyar–csehszlovák idején alig több mint egy hónap választotta el 36. születésnapjától.

Baróti Lajos szövetségi kapitány már korábban is gondolt Csikar pótlására, Bene Ferenc, Göröcs János, Farkas János és Rákosi Gyula is megfordult a jobb szélen. Az ősz hajú mester Göröcsöt látta volna szívesen ezen a poszton, csak éppen Titi irtózott tőle… Sándor még az 1962-es chilei vb-n a csehszlovákok ellen 1:0-ra elvesztett negyeddöntő után a banketten bejelentette, hogy visszavonul a válogatottságtól. Mégis, 1962. június 24-én Bécsben pályára lépett az osztrákok ellen 2:1-re megnyert mérkőzésen, helyére Ihász Kálmán állt be. Ehhez képest több mint két év telt el…

A magyar–csehszlovák előtt egy héttel Bernben a Svájc ellen 2:0-ra győztes csapathoz képest annyi változás történt, hogy Pál Tibor helyett Sándor kapott helyet a keretben. A november 5-i, Tatai Honvéd elleni edzőmérkőzésen Csikar kezdett az együttesben. Baróti Göröcs és különösen Rákosi, továbbá Fenyvesi Máté állapota miatt aggódott. Azért kijelentette: „Remélem, meggyógyulnak a sérültek.” A játékosok optimistán várták a hazai mérkőzést, vissza akartak vágni a vb-negyeddöntőben elszenvedett vereségért (0:1), s az is bennük élt, hogy 1963-ban Prágában a házigazdák nem sokkal a meccs vége előtt egyenlítettek 2:2-re.

A csehszlovákok 1964-ben a mérkőzésig négy alkalommal léptek pályára: az NSZK ellen nyertek (4:3), az olaszokkal döntetlent játszottak (0:0), Jugoszláviát legyőzték (3:2), a lengyelektől kikaptak (1:2). A mieinket némileg meglepte, hogy a Chilében a magyarok elleni győztes gól szerzője, Adolf Scherer csupán a kispadon kapott helyet. A vendégek nagyon bíztak kiváló kapusukban, a Rancaguában a magyarok szemét kivédő Viliam Schrojfban, továbbá a két kiváló védő, Jan Lála és Ján Popluhár játékában. Ugyanakkor a csehszlovák sportújságírók nem voltak optimisták: „Nekünk már a döntetlen is győzelmet jelentene a jelen körülmények között.”

A Népsport olvasói leveleket is közölt a találkozó előtt, az egyikben Soós Sándor VIII. kerületi lakos Sándor Csikar búcsújáról írt. Vérmes Fradi-szurkolóként sem tagadja: „A magyar sportrajongók hatalmas tábora bizony szomorúan veszi tudomásul, hogy a magyar labdarúgás egén ismét kevesebb lesz egy fényes csillaggal. Az a szellemes, gólra törő, elveszett labdát nem ismerő csupa szív játék, amely annyira Csikar jellemzője, nagyon fog hiányozni a magyar labdarúgásban.” A levélíró tisztában volt Sándor sérüléseivel, betegségével, azzal is, hogy néhány szurkoló kikezdte. Mégis, így látta: „Sándor Csikart úgy tartják számon, mint az egyik legnagyobb magyar játékost.” Soós úr kérlelte az MTK jobbszélsőjét: „Jó lenne, ha a visszavonulási szándékod nem lenne végleges.”

A sors furcsa fintoraként Csikar 1949-ben a Csehszlovákia–Magyarország (5:2) találkozón mutatkozott be a legjobbak között, Sebes Gusztáv akkor ült először a kispadon szövetségi kapitányként (a jobbszélső és a kapitány viszonya az évek során korántsem volt felhőtlen…). A Képes Sport a csatár búcsújával kapcsolatban megemlítette: „Csapatunknak nem ő az egyetlen távozásra készülő tagja. Kénytelenek vagyunk ismét hangsúlyozni, hogy ezzel a kérdéssel szembe kell nézni már a közeljövőben, s a jövő idényre generálisan át kell alakítani válogatott csapatunkat.”

A találkozó előtt a csehszlovákok szövetségi kapitánya, Jíra Václav óhajának adott hangot: „Azt szeretném, ha megőriznénk a magyarokkal szembeni kilencéves veretlenségünket.” Az ellenfél egyik legjobbja, Josef Masopust szerény volt: „Tíz évvel ezelőtt játszottam először Budapesten, s akkor 4:1-re kikaptunk. De aztán kárpótolt bennünket az, hogy először mi győztük le a magyarokat a Népstadionban, és aztán Chilében is. Most örülnék a döntetlennek.”

Sándor Károly a következő szavak kíséretében várta válogatottbeli búcsúját: „Aligha leszek képes jó teljesítményre. Úgy gondolom, ez nem is csoda, hiszen utoljára öltöm magamra a címeres mezt. És ez a tudat nem hagy nyugodni. Alig aludtam valamit, s egész nap sírás fojtogatta a torkomat.” Baróti sérültjei, Göröcs, Rákosi és Fenyvesi dr. felépültek, a kapitány kijelentette: „Chiléért jó lenne visszavágni.”

Nem sikerült. Ugyan válogatottunk kétszer is megszerezte a vezetést a vendégek kiegyenlítettek. A győri kapus, Tóth László bizony mindkét vendéggólban ludas volt. Ráadásul a „sok labdacipelés jellemezte a játékunkat”. Baróti így látta: „Nehéz ezt a mérkőzést részletesen elemezni, mert egy embert, szegény Tóthot kell minduntalan »deresre húzni«. (…) Most a csatárok tetszettek jobban.” A csehszlovák kapitány, Vacláv Jíra elégedetten nyilatkozott: „Döntetlent reméltünk, s úgy lett! Az eredmény megfelel a játék képének. (…) Nekünk nem voltak olyan csatáraink, mint a magyaroknak Sándor, Göröcs és Albert.”

Az egyéni értékelésekben az állt, hogy Mészöly Kálmán „jól játszott”, Solymosi Ernő „nagy igyekezettel játszott”, Sipos Ferenc „dicséretes teljesítményt nyújtott”, Göröcs János volt „a magyar csapat egyik erőssége”, a kétgólos Albert Flórián játékának jellemzésében helyet kapott, hogy „a mezőnyben nem játszott olyan jól, mint legutóbb Bernben”. A búcsúzó Csikart így értékelték: „Többször jól futott el, s majdnem minden labdát jól játszott meg. Beadásai sikerültek, s volt két-három jó lövése is.” Viszont: „A magyar csapat kapuját Tóth kifejezetten rosszul védte. Mindkét gólnál elemi hibákat követett el, főleg helyezkedésben.” A helyére beálló, életében először válogatott Géczi István „sem keltett túlságosan jó benyomást, kétszer is rosszul hagyta el a kaput, ő is kiejtett labdát.”

A jól játszó Göröcs így látta: „Elöl nehéz dolgunk volt. (…) úgy láttam, hogy mi jobban játszottunk, többet támadtunk, kétszer is megszereztük a vezetést. 2:1 után biztos voltam a győzelemben.”

A Képes Sport így dicsérte Sándor Károlyt: „Győzni akarásból, küzdeni tudásból, harcosságból, lelkesedésből ezúttal is példát mutatott a fiataloknak. Nem ismert elveszett labdát, átjött a pálya másik felére. Ésszel játszott ezúttal is, gyors volt, szemfüles, önzetlen. Második gólunk részben az ő érdeme.” Csikar ezt mondta: „Tizenöt és fél évet játszottam – megszakításokkal – a válogatottban. A csehszlovákok ellen kezdtem, ellenük fejeztem be. Jobb lett volna győzelemmel búcsúzni, de így is nagyon szép volt ez a tizenöt év. Mindenkinek köszönöm.”

Szerényen elhallgatta, hogy két héttel korábban, szeptember 23-án meghívták az Európa-válogatottba, amely a skopjei földrengés károsultjainak megsegítésére jótékonysági mérkőzésen Jugoszláviával játszott Belgrádban (7:2). Nem tagadta, jólesett neki, hogy Helmuth Schön, az európaiak kapitánya – Mészöllyel együtt – megdicsérte: „Erre az Európa-válogatottságomra, amíg élek, emlékezni fogok, pedig már sok megnyert csatában vettem részt.”

Baróti Lajos a Népsport visszatekintőjében már Sándor Csikar pótlásáról is beszélt: „Jobb szélen most Nagy Antallal próbálkozunk, aki ugyan technikailag még nem elég képzett, de fizikai adottságai kitűnőek és nagyon gyors játékos.”

S hogy lehet őt pótolni? Egyáltalán hogyan látta az ellenfél Csikar teljesítményét? A meccs utáni banketten a Gundel étteremben miközben az ellenfél futballistái körülvették a jobbszélsőt, Scherer megjegyezte: „Nem értem, miért vonul vissza Csikar? Aki még úgy játszik, mint ő…”